Sonkoly Éva : Magyarságunkról

Úgy is lehet, lehetne? *

 

Hétvégén, vasárnap reggel, kávéfőzés közben bekapcsolom a rádiót. Amíg várom, hogy lefőjön a kávé, keresek valami hallgathatót. Emberi szóra vágyom, valami szépre. Zene minden adón, unásig hallgatott slágerek. Egy adónál megállok. Riport Sebestyén Mártával, akinek hangját nagyon szeretem. Népdalokról beszélgetnek, s arról, hogy a mai gyerekek mennyire nem ismerik a magyar zenét, dalokat, nincs identitástudatuk. Elgondolkodom a hallottakon, lefőtt a kávé is. Emlékek jönnek elő. Hogyan is van annak igazsága, amiről az imént hallottam?

    Óvodás korú gyermekkel szóláncot készítek. Első, ami eszébe jut, Amerika. Rendben. Egyszer elmegy, de a harmadik alkalommal már szóvá tettem.

    – Hol van Amerika?

    – Nem tudom – volt a válasz -, de ha nagy leszek, majd elmegyek oda.

    – Ahhoz sok pénz kell – mondom.

    Kinevet. Hozzám még a Mikulás jött gyermekkoromban, nála Télapó járt. Tudom, nem sok a különbség, de a két szó mögött más eredet van. Ez még nem baj.

    Másik kisfiú, aki már iskolás, harmadik osztályban komoly szövegértéssel küzd. A legegyszerűbb szavak is mást mondanak neki, vagy semmit. Beszélgetünk. Kiderül, óvodás korában szinte alig hallott népmesét, a mi meséinket. Mi volt helyette? Tévéből MiniMax áradat, s ott is válogatottan azok a mesék, amelyek gyors képváltással peregnek, harcos teknőcök küzdenek, idegen néven, a megmagyarázhatatlanért.

    Beszéltem az édesanyjával. Az a baj, ha az ő fia nem nézi ezeket a meséket, s ő nem vásárolja azokat a figurákat, szörnyeket, amelyek ott szerepelnek, társai kiközösítik, nincs témájuk.

    Meglepődtem. Unokám már túl van óvodás életkorán. Sok magyar, s más népek meséit is ismeri. Az ő édesanyja is ezeket hallotta tőlem. Hagyományok, jut eszembe. Értékrend – tolakodik fel a gondolatomba a szó. Származás, a szó jó értelmében, nem az elit, csak a hagyományig vissza.

    Másik gyermek, akinek édesapja arab, törve beszél magyarul. A kislány két nyelven beszél, ezért tanulunk együtt. Ő kivétel minden szempontból. Ismeri azokat a meséket, amit hiányoltam, az ezeregyéjszaka meséit különösen ragyogó szemekkel hallgatta. Iskolában kevés barátnője van. Szívesen mesél, ha kérdezik, ha nem Damaszkuszról, ahova szünetekben utazik. Osztálytársairól azt mondja, “menőznek”. Szereti az énekórákat.

    – Tudod, ki volt Kodály Zoltán? – kérdezi tőlem egyszer.

   Csodálkozott, mikor elmondtam, hogy még Japánban is ismerik. Ajándékot kap tőlem mindig születésnapjára, apróságot. Karácsonyra szép kis csomagot hozott nekem. Kibontva csodálkoztam, nézem a kis ékszerdobozt elefántcsont berakással, egy épület, arab felirattal, meghatódtam.

    – Tudod, mi ez? – kérdeztem.

    – Hát nem ismered? – csodálkozott. – Ez a születés temploma. Tudod, a karácsony, meg Jézus…

    – Tudom – mondtam.

    Így is lehet…

    Magyarság – írtam a címben. Elnézem néha a tini lányokat. Mozgásuk darabos, járásukban semmi harmónia.

    Láttam kis faluban néptáncoló fiatalokat, akiken farmerben is látszott valami más, ahogy a colásüveg után nyúltak, az a mozdulat volt, amellyel az üveget tette a fejére tánc közben, hihetetlen biztonsággal.

    Sebestyén Márta azon gondolkodott a riportban, ha az utcán megkérdeznének fiatalokat, hány népdalt ismernek, mi lenne a válasz. Igaza volt, alig hallana valamit, de ez a helyzet a mesékkel is. Ifjúsági regények? Könyvek? Minek, ott a tévé, s annak speciális nézői. Van, aki csak a sportcsatornákat nézi, mások olyan minden mindegy módon, csak háttérzaj legyen. Gyereknek villanypásztor, számítógépes játékok, némán ülnek előtte. Az iskolában pedig fogalmazást kell írni…

    Tovább fut a gondolatom, számolgatok, hány országban jártam? Viszonylag nem sok: Románia, Szlovákia, Csehország, Ausztria, Szlovénia, Szerbia, Németország, Spanyolország, Olaszország, Görögország. Minden ott élő népnél éreztem, büszkék az identitásukra. Esténként némely országban – aki járt ott, ki tudja válogatni, melyikre gondolok – saját zenéjüket hallgatják. Egyéb csak a külföldieknek szól éjszakai szórakozóhelyeken.

Az is eszembe jut, hány generáció nőtt fel, akiket már nem is érdekel, amiről írok.

    Azért még egy tapasztalatot hozzáfűznék. Kis faluban, ahol a lakosság szinte csak cigányokból áll, persze a gyerekek is. Két éven át tapasztaltam, ők tudják kik, összetartanak, velük nehéz volt elfogadtatni, hogy részei a magyar társadalomnak. Mozgásuk harmonikus, beszédük vegyes nyelv. Nehezen taníthatóak sok dologra, de bármikor, ha ott jártam, hazafelé azon gondolkodtam, van bennük valami, ami a mi gyerekeinkből hiányzik, mások. Szétszórt nép, mondjuk.

    Mi magyarok, hány országban? Talán alig van, ahol nem élnek honfitársaink. Beszélik a nyelvet, őrzik hagyományainkat. Mi itt élünk az anyaországban, mennyivel könnyebb lenne élni azzal a kinccsel, ami a miénk. Lehetne?

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2010.01.07. @ 20:13 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"