Kovács György : Ének találkozás után

Nyomtatás

Történik: bárhol, bármikor.

Szín: sötét helység, benne két kockarács (1;2;), egymástól három méter távolságban, balra egy fehér karfás hintaszék.

Kezdésnél gyenge fény, egy hatalmas ajtócsapódás, a fehér hintaszék üresen imbolyog. A félhomályban észrevesszük, hogy a rácsokban egy-egy ember (?). Halk zene a zongorán. / Hegedűs a háztetőn: Hajnal-betét /

1: – Ez hányadik lesz?

2: – Nem tudom. Már nem volt több hely, és újrakezdtem az egészet…

/végighúzza kezét a rácsvason/…nálam is újrakezdődik minden.

1: – Adja vissza a takaróm, fázom! /2 átdobja a kért takarót, 1 utána kap/ Hazudtam! Annyira nem fázhatom soha többé, mint azon a… Látja, már azt sem tudom,  mikor volt. Minden pillanatára emlékszem. Arra, ahogy meggyújtotta a gyertyát, és arra, ahogy   kimondta /2 közben  gyertyát gyújt/  a mérték megsemmisítésén keresztül a lényeget.

/1 észreveszi a gyertyát, megrémül/

 – Mit csinál!?

2: – „Minden pillanatára emlékszem. Arra, ahogy meggyújtotta a gyertyát és arra,  ahogy kimondta a mérték megsemmisítésén keresztül a lényeget ”

1: – Honnan veszi ezt!?

2: – /nevet/ – Minden nap elmondja, de minden nap csak idáig. Miért nem mondja tovább?  Miért?

1: – Te!… Elnézést. Maga szerint hirdethet valaki bármiféle igét is ott, ahol nem ismernek el semmit, ahol már a hit sem menedék?

2: – Talán! Lehet…

1: – Nem!! De mondja tovább, hallgatom  /halk zene kezdődik, szinte csak  egyszerű hangok/

2: – Igét hirdethet bárki, még ha nem is nevezik sehogy. Isten úgy is egy van… Vagy kettő, esetleg három – kinek más és más. Magának is van.

 /1  felnéz, keresi a hangokat/

1: – Volt!! Nem hallgatott meg, nincs tovább!

2: – Ez most mindegy, most ezt mondja, mert gyáva, és mert nem csinált hőst magából egyik  pillanatról a másikra. Magának lehet, de nekem már nem tud hazudni, hisz fél Tőle, és fél a saját lelkiismeretétől, amit talán még Ő sem ismerhetett meg. Áh, persze, Istennek azért  kellett valamit mondania, ha okot adott rá, hogy elforduljon Tőle. Maga vétkes, megszegte akaratát!

1: – Emlékszik mit kérdeztem az előbb?

 2: – Amit akartam elmondtam. Nekem nincs múltam, nem tudom, hány óra van – soha nem is akartam tudni -, nem ismertem embereket, de Istent ismerem. /meredten bámul maga elé/

1: – Folyassa csak! Érdekesen beszél még ennyi idő után is. Lehet, hogy…? Ez az! Lehet, hogy próféta, a beszéd az ő fegyverük, de ha nem… Hitetlenek közt amúgy sem lehet az; ahhoz Istennek kellett volna születnie, de ilyenek ritkán születnek.

/gyertyát gyújt, összepakol, pergament és tollat vesz elő/

2: – Nem vagyok próféta – már, hogy is lehetnék! Azért, mert maga mellett kénytelen voltam megtanulni beszélni!? Maga mellett egyszerűen nem lehet nem beszélni.! Az emberek veszélyesek, én meg félek tőlük. A próféták pedig Isten után őket ismerik a legjobban. Mint mondtam, nem ismertem az embereket, de talán jobb is így.

/hatalmas dörgés/

Nem! Nem jobb, csak nem volt más választásom. Az emberek jók… Illetve lehetnének akár azok is. Az emberek úgy hiszik, mindent tudnak magukról és a világ dolgairól. Igyekszenek el is hitetni ezt egymással, sőt vannak köztük olyanok, akiknek ez a dolguk, és csak tanítják egész életükben – azt a keveset… Az emberek elfelejtettek gondolkodni, nem emlékeznek, és nem hajlandók beletörődni, hogy veszítettek. De Isten jóvátesz mindent! Megtanít felejteni, s ha kell, emlékezni is.

1: – Engem is megtanított, azon a rettenetes éjszakán – bár ne tette volna! Minden pillanata ott lebeg előttem. Ahogy odalépett, ahogy meggyújtotta a gyertyát, és ahogy kimondta a mérték megsemmisítésén keresztül a számára legfontosabb igéket.

/2 dühösen eloltja a gyertyát/

2: – Mi!? Már megint kezdi, mint azok a szánalmas lelkek az éjszakában? Úgy álltak ott, mintha Isten maga lépkedett volna tömött soraik között. /harangszó a távolból/ Mindenki feketében volt, és mindenki úgy tett, mintha a szánalom vezette volna oda. /harangszó vége/ Miről is beszélt!?

   1: – Nem tudom. Lehet, hogy semmiről. /szünet/ Írok. Drámát írok, és híres leszek! Ismerni fognak engem, ismerik majd a nevem és a gondolataim. Istentől pedig nem félek, Róla nem tudnék rosszat írni. Az emberek számára Ő amúgy is halott, nem akarom – tőlem halljanak róla először. A kézirattal azután elmegyek az emberek közé! Én is tanítani fogok!

/2 nevet/

Megtanítom őket együtt élni önmagukkal, a mával, a világgal. Ha elolvasnak, és esetleg meghallják hívó szavam e sorok között, hálával fognak gondolni és emlékezni rám. Az Úr is hálás lesz ezért, és a mérték megsemmisítése helyett velem fog törődni végre… Csak velem./erősebb harangszó, 2 megrémül/

 2: – Ezt a hangot már hallottam! Azt hiszem ez volt az utolsó utam kísérőzenéje is. Egy kicsit meg is hatódtam, de nem szóltam! Nehéz volt, mert legszívesebben elordítottam volna magam.

 Énekelni meg táncolni lett volna kedvem, de nem akartam zavarba hozni senkit. És nem akartam válaszút elé állítani az Egyetlent…

/1 felkapja a fejét, majd tovább ír/

Igen! Az Egyetlent. Akik mögöttem vonultak csak úgy tettek, mintha éreznének. Legszívesebben ott se lettek volna, sőt! Szívesebben énekeltek vagy táncoltak volna ők is úgy, együtt,  mindannyian. Írjon! Az még nem tett rosszá senkit, esetleg hazuggá. Maga nemsokára elkészül, és elindul a kézirattal, s ha mindene meglesz, nem vágyik majd felesleges hitetlenekre.

/halk zene, ismét az egyszerű hangok/

Most jön egy ének találkozás után, azután csönd lesz, Isten ünnepe /1 közben befejezi az írást, gyertyát hagyva maga mögött, takaróval a kezében kilép a nyikorgó rácsból /

1: – Ezt magának adom, a búcsú napjára szántam. És fogja ezt is. /átnyújtja a takarót/ őrizze meg, ha nem találkoznánk.

/kínos nevetésben tör ki mindkető, 2 a nevetésből lassan zokogni kezd a rácsba kapaszkodva, 1 el. Erős zene, sötét, szélvihar és dörgés hangjai, majd  teljes csend, melyet egy hatalmas ajtócsapódás szakít meg. A gyenge fény erősödik, a fehér hintaszékben észrevesszük, hogy valaki /3/ ül , úgy imbolyog. 1 lassan visszatér, széttépi a kéziratot és darabjait szétszórva visszamegy a rácsba. Halk zene a zongorán. (Hegedűs a háztetőn: Hajnal- betét)/

3: – Lator!

2: – Igen!

3: – Dante!

1: – Igen!

3: – Ez hányadik lesz?

1: – Nem tudom. Már nem volt több hely, és újrakezdtem az egészet… /végighúzza kezét a rácsvason/ Nálam is újrakezdődik minden. 

vége