A bak újra felemelte a fejét és nyakát előrenyújtva a harmatos főszálakat próbálta megnyalni. Pokoli szomjúságát próbálta enyhíteni. Erejével teljesen elkészült, s már percek óta nem próbált meg újra lábraállni. Több száz métert rohant még az erdő felé, miután az iszonyatos erejű lövés szétszaggatta gyomrát. Ahogy elérte a sűrűt, lábai nem bírták tovább, mintha csak kihullottak volna alóla. Így telt lassan már egy óra is. Rettegett, védtelennek érezte magát, tompuló érzékszerveivel még kutatta a hangokat és szél mozgását. Hátsó lába öntudatlan remegéssel rázta egész testét. Lassan ráborult az éjszaka.
Egy autó bukdácsolt előre a kerékvágta kanyarós erdei ösvényen. A motor mély morgása végighömpölygött a fák között. Legyező formájú fénynyaláb balra-jobbra pásztázta a talajt, ahogy az autó követte az út vonalát. Fém a fémhez csikordulva állt meg a fák lombkoronájába simuló magasles alatt. A magasból szuszogva egy testes ember kászálódott lefelé. A vadőr leállította a gépet, és az autó mellett várta a vadászt. Nem örült ennek a megbízatásnak. Nem szerette ezeket a harsány embereket. Nem a pénzükkel, vagy a drága fegyverükkel volt baja, még azzal sem, hogy szerettek vadászni. De valahogy hiányzott belőlük az alázat, a vad tisztelete, és az a tudatosság, amivel valaki lövészből vadásszá válik. Mert a fene bánja, hogy kinek mire van tehetsége az életben, de itt az erdőben már más világ járja.
– No végre, hogy megjött! Tán elaludt! – berzenkedett lihegve.
A vadőr elakadt lélegzettel hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Dehogy aludt ő el, még korábban is jött a vendégért, hiszen megbeszélték, hogy tíz óra körül ér ide.
– Fiam, menjen fel a puskámért, mert azt nem tudtam lehozni ebből az istenverte toronyból!
A szavak jégesőként verték a szikár vadőr arcát. Bele is pirosodott, ami nem gyakran történt meg vele. Ez az ember még tán fiatalabb is, mint ő, s mégis úgy beszél, mintha kapcarongy lenne. A falusi kocsmában azonnal pofonnal torolta volna meg ezt az arcátlanságot, már ha bárki vette volna a bátorságot, hogy ezt a báránylelkű, ám igen erős embert megbántsa. A vadőr gyorsan felkaptatott a létrán. A lesen a szétdobált zsebkendőket és két üres sörösüveget talált. Szó nélkül vállára vette a sarokba támasztott fegyvert és lemászott. A vadász a zsákját a hátsó ülésre dobta, és nagyot nyögve beült. Látva ezt a vadőr, bizonytalanul a fegyver zárjához nyúlt, hogy kiürítse és tokba rakja, azonban a vendég idegesen kiparancsolta a fegyvert a kezéből, mintha csak attól félne, hogy összepiszkolják vagy elrontják a míves szerkezetet.
– Mire tetszett lőni? – kérdezte csendesen a vadőr.
– Nem tetszett itt nekem semmi sem. Nincs ebben az erdőben semmi. Ide se jövök többet!
– De hát egy bő órája innen hallatszott lövés!
– Hát akkor maga álmodott, de ha még egyszer megpróbál meghazudtolni, akkor megnézheti magát!
Az autót lassan fényestül-zajostul elnyelte az erdő.
A bak orrát veszélyes szag csapta meg. Felemelte a fejét és igyekezett minél többet elkapni a levegőben szálló információkból. Egy pillanatra mintha rókaszagot vélt volna felfedezni. Igen, róka közeledik…
A vadászházból vidám hangzavar szűrődött ki. A gyalult asztal körül nagyhangú emberek töltögették poharaikat és egymás szavába vágva diskuráltak. A vadász, belépve az ajtón, ledobta felszerelését és közéjük roskadt.
– No mi a helyzet, mit lőttél, hol a kan?
– Milyen kanő A rosseb egye meg!
– No, csak ugratsz minket, annyi itt a vad, hogy egymás lábát tapossák. Meg aztán hallottuk, hogy lőttél is!
– Dehogy lőttem, a vadőr is ezzel jött, hogy lőttem. Nem volt ott semmi, csak én meg söröm.
– Furcsa! Friss váltót láttunk még ma este is.
A nagyhatalmú ember italt töltött magának és nem mondott semmit, csak szúrósan nézett körbe. A vadőr a sarokban ülve tenyerét nézegette. Kérges markában a barázdák sötételledtek. Nehéz belőlük kimosni a gyantát és a vért. Az bizony gyakran megtörténik, hogy a konda más váltót talál magának, vagy a szél megtréfálja a vadászt és a lestől eltéríti a vadat. Még az is megeshet, hogy az ember csap zajt, amivel leleplezi magát, de ebben az ártéri erdőben igen ritkán fordul elő, hogy valami meg ne mozdulna, és ne mutatná meg magát.
– És Attilát sem látta? – szólt közbe a vadőr.
– Milyen Attilát?
– Van ott egy igen jó hatos bak, azt hívom Attilának. Az a terület büszkesége. Nem lőhető, de egyszer kapitális golyóérett bak lesz belőle. Mindig kiáll, mindig mondják a vendégek, hogy látták.
– Hát nekem sem Attila, sem Sanyi vagy Pista nem állt ki, disznó meg főleg!
A vadőr hátrahagyta a vendégeket. Tanácstalan volt. Nem volt jártassága abban, hogy hogyan kezeljen ilyen helyzeteket. Az erdő más világ volt. Azon könnyen eligazodott. Amit elültetett, az kinőtt, amit kivágott, az kidőlt, amit megetetett, az jóllakott, szóval tette a dolgát. De az emberekkel nem tudott mit kezdeni. Az irigység, a kapzsiság, a hazugság mind-mind idegen volt az ő világától, hát nem is tanulta ki a szakmáját.
A sötétben két róka állt megfeszült testtel, előreszegezett tekintettel. Az őz vérének édeskés illata és friss hús szaga felborzolta idegeiket. Már csak a feltartott agancsos fej fékezte őket. Rövidesen eljön az idő, hogy birtokba vegyék zsákmányukat…
Legutóbbi módosítás: 2010.01.27. @ 13:31 :: Bűdi Gábor
