Kitérő utak, kerülők után, megjöttem félszegen, félve, sután, elkanyarodott ösvényeinken távolabb került egymástól minden, nem volt jelzés, hogy merre visz az út, a remény is sápadt lett, csorbult, hazug, és bizonytalan lépéseimben végül is már magam sem hittem, de még nem mertem bevallani, hogy összetörött bennem valami.
Most itt vagyok, porosan, megtépett hitben, lásd, visszahoztam, amit elvittem, mert rájöttem, kár a könnyekben ázni, szerelmet nem lehet átruházni, gyökere ott van, ahonnan kinőtt, és ott vészel át múlandó időt, kétágú fa, s hogyha szétvágod összetöröd a teremtett világod.
Hát visszajöttem, remélve, hogy vársz még, gyötrött szerelmem, tudom, nem ajándék, sebes lélekkel, elfáradt testtel, bevallva, énem sok mindent restell, s ha nem is hiszi el soha az ész, elmenni könnyebb, visszajönni nehéz, mert olykor a vétek árnyéka kísér – és csak te tudhatod, hogy ez így mit ér.
Éjszaka jöttem, fekete ködben, fénytelen szemmel és megtörötten, hajnalt remélve, fényekre várva, bezárt magamat félve kitárva, mögöttem fakult álmok szóródnak, megértve, hogy nem arra van a holnap, nem tudom, ezért megfizettem én, vagy újabb próba vár, kegyetlen, kemény, nem tudom, benned ég-e még a tőz valami szikrája, amely nem tovább őz, de melegedni magához enged, felolvasztani szívemről a jeget.
Tévedés szülte döntések mentén amit megtettem, talán nem tenném újra, de sokszor hályogos a szem, s összekeveredik jövő és jelen, ám káprázatos délibáb nyomán nem várt dicsőség, csak némi profán elégtétel, hogy íme, megtettem, időkosárból marokkal kivettem némi időt, és azt hittem, már tudom, hogy miért, de az élet intett, s láttam, semmiért, mert bátorságnak hinni gyávaságot, gyakran jellemzi a való világot…
De ne kérdezd, hogy miért mentem el, lehet, hogy én sem tudom, s nem felel a szívem se, hogyha faggatni kezded, talán megvan még valahol a kezdet, ahonnan újra elindulhatunk, ha hisszük, hogy fontos még közös utunk, és ha van még bennünk arra készség, hogy megértsük, még nem múlt el a kétség, még keletkezhetnek bizonytalanságok, még hervadhatnak újabb virágok, de közös kertünkben új magok is kelnek, táplálva bennünk bizalmat, szerelmet.
És ne kérdezd, hogy merre volt az út, az ember sokszor rossz irányba fut, tétova szavakkal nem igaz a szó, más a látszat és más az igaz való, a dadogásban tán elvész az igazság, hit és remény, hogy újra áthassák azt az időt, mit a jövő megadhat, számolj el ezzel majd egyszer magadnak, mint ahogy én is számadást csinálok, és magam előtt minden mélységet kitárok, mert fáj még a tegnap és fáj még a szó, drágán fizettem, volt számos adó, s ha kinyújtod a kezed kezemért, a simításból a lelked megért, mert eltévedtem fénytelen erdőben, s valamit magamban talán megöltem, utat vesztettem kemény világban, s bár e tévedést őszintén megbántam, de bocsánatot nem tudok én kérni, mert nincsen erőm új embert ígérni.
Legutóbbi módosítás: 2010.01.02. @ 17:17 :: Bonifert Ádám