Szögedi Judit : A cinizmus gyökere

Kutyafüle történetei – VII.

 

Már egy hete a Velencei-tó mellett nyaraltak Erával és még néhány fiúval, lánnyal. Vittek kis sátrakat, letáboroztak és élvezték a nyár minden ízét, illatát. Hmmm… néha a “szagát” is, mert a tó esténként iszonyú b?zt párologtatott. Lubickolással, napozással múló napok és vakarózással eltöltött, másnapba nyúló éjszakák, ám egész héten erre a szombatra, erre az estére vártak.

 Koncert lesz! A kedvenc rock csapat lép fel a szabadszínpadon. Vagyis, neki nem kedvence, de Erát nem engedték volna el a szülei egyedül, pedig ha tudnák, hogy az ? “ártatlan báránykájuk” már nem ártatlan és nem is bárány, hanem egy hülye “pina-birka”! Hétf?n fekszik be a kórházba, “kaparásra, mert bekapta a legyet”, ahogyan ? mondta.

„Tudod, a fene számított rá! Kiszámoltam, meg a srác is vigyázott. Legalábbis azt mondta, mert nem nagyon emlékszem rá, olyan részeg voltam. Tudod? Az Ági szülinapi buliján! De szerencsém van, még idejében mentem a n?gyógyra” – csacsogta el a sztorit pár nappal ezel?tt. – „De most még kitombolom magam, mert utána, tudod, kényszerszünet. A doki mondta” – kacsintott és elrohant a legfrissebb pasival, akit a lángosos bódénál szedett fel , röpke fél perc alatt.

 A hülye. Pörög, tombol, nem fér a b?rébe. Persze, fél, csak nem meri mondani!- gondolta Kutyafüle, és egy cseppet sem sajnálta Erát. S?t, valami megmagyarázhatatlan ellenérzést, undort érzett vele kapcsolatban. Azt nem értette, a szülei miért nem tudnak a “dologról”, hiszen nem nagykorú és ilyenkor a szül? beleegyezése kell… Na, persze. Gazdagok, van pénz dögivel! Erának számolatlanul adják, bármennyit is kér, eddig soha nem volt olyan, hogy ne kapta volna meg. Sokszor a dupláját. Kicsit irigyelte ezért. Eddig. Most már nem.

Elhessegette a rossz érzéseket és próbálta felkészíteni magát “A Koncertre”. Nem sok kedve volt hozzá.

Mindegy, addig is próbáljunk meg szundítani egy kicsit – azzal elterült egy fa árnyékába tett gumimatracon s elbóbiskolt.

Eljött az este. Már b?ven ittasan tomboltak a srácok a pódium el?tt. Érthetetlenül üvöltött a zene, mindenki csápolt, ugrált, énekelt.

Kutyafüle hamar megúnta az egész lökdös?sdit, és szép lassan elsomfordált, otthagyta a vörösöd? arccal vonagló Erát, Csabit, Ágit, Tibit, meg a jóég tudja kiket. Mind részegek voltak.

Nem vetk?zött le. Csak úgy, farmerostól, pólóstól feküdt hasra a matracon. Behúzta a sátor zipzárját és arra gondolt, hogy végre vége, holnap mehet haza. Hiányzott már Édes csivitelése… lassan elaludt.

                                                            —

Ránehezked? súlyra riadt fel. Valaki tépte, rángatta a farmerét, pólóját… Er?s alkoholszag csapta meg az orrát.

– Hagyj békén! Menja fenébe!- mondta mérgesen és megpróbálta ledobni magáról a terhet.

– Necsinááádmáá, tudomhogyteisbennevagy! Akkomostmérkéretedmagad?! – hangzott a válasz.

Kutyafüle a hangról felismerte Csabit.

– Szállj már le rólam, érted?! Menj a francba, valamelyik hülye pinavirághoz! Engem hagyj békén – üvöltötte s közben valahogy sikerült a testével oldalra fordulni.

A sátor vékony szövetén át besz?r?d? er?s fényben meglátta Csabi felpüffedt, vörös arcát, kidagadó nyaki ereit, zavaros, “semmit nem látó” szemét.

Ennek aztán magyarázhatok – gondolta és már kezdett komolyan megijedni.

Csabi tépte a póló könny? anyagát, rángatta a nadrágját. Kutyafüle hálát adott az égnek, hogy az újat vette fel. Ez gombos és duplacsatos az öve is… nem lehet csak úgy leszedni. De a pólója hasadt, szakadt recsegve. Csabi már a melltartóját húzkodta, a mellét marcangolta. Kutyafüle tehetetlen volt a nagy test súlya alatt. Kétségbeesésében a matrac mellé tett éjjeli lámpával próbált védekezni. Olyan er?vel ütött Csabi felé, hogy annak a szemébe vágódott a lámpa széle.

Állati üvöltés. Vér freccsent a felhasadt szemöldökb?l.

– Te rohadtbüdöskurva! Kiütötedaszememtecafat! Temocskoskissenkipicsa!- és fojtogatni kezdte Kutyafülét.

Már alig kapott leveg?t, agya SOS jeleket küldött mindenfelé, amikor végre megsz?nt a szorítás. Hörögve kapkodott leveg? után. Csabi nem látott a saját vérét?l és megtörölte a szemét… Kutyafüle, még szédülten az oxigénhiánytól, ezt a pillanatot kihasználva, hírtelen kifordult Csabi alól és kimászott a sátorból.

Csabi még üvöltözött valami olyant, hogy “Kinyírlaktekisszarhamegvakultam!!- de ezzel már nem tör?dött.

Remeg? lábakkal elkezdett szaladni. Haza. Nem gondolt semmi másra, csak arra, hogy:

– Fussak! Futni kell!! Minél el?bb haza. Édeshez. A biztonságba – zihálta. – Még jó, hogy nincs messze…talán 13-14 kilométer.

Az úton nagy volt a forgalom. Részeg, ittas srácok vezettek. Néha az út menti bokrok közé kellett ugrania, nehogy elüssék. De nem számított, csak minél el?bb hazaérjen!

Ahogy a város felé közeledett a  forgalom gyérült. Patakokban folyt róla a verejték. Szétszakított ruhája lebegett körülötte.

– nem-szá-mít-csak-gyo-sab-ban…még-gyor-sab-ban..ha-za…- szuggerálta magát, léptei számolásával ís fokozva a tempót.

Hírtelen bekanyarodott eléje egy rend?rkocsi. Kutafüle majd’ a csomagtartójára esett. Két középkorú rend?r szállt ki az autóból.

– Hova-hova ilyen ?rült iramban? És hogy néz maga ki?! Kilóg mindene! Ez közszeméremsértés ám!- mondta az alacsonyabbik.

– Leheljen rám! Rendben, nem érzek piaszagot.

– Most kérem az iratait!- szólt a másik.

Kutyafüle nagynehezen el?ráncigálta a farzsebéb?l az igazolványát. Mindene ottmaradt a sátorban, de ez, hál’Istennek nem.

– Maga még fiatalkorú. Mit keres ilyenkor és itt?

– A…a koncerten voltam…- zihálta a választ.

– És mi történt magával, hogy ennyire rohan, és ilyen szakadtan néz ki?

Mit mondjon erre? Hogy meg akarta er?szakolni egy barátja, akit már tíz éve ismer?! Inkább hallgatott.

– Na, jöjjön, üljön a kocsiba. Hazavisszük – mondta mindentért?en az alacsonyabbik rend?r.

A kocsiban el?jöttek AZOK a pillanatok… Azok az érzések. Hányingere támadt. Nagyokat sóhajtozott. Csak el ne hányja magát!

Aztán az agyába hasított:

EZEK, ott el?l, ezek is férfiak! És ? itt ül hátul, egyedül… Megrettenve kereste  kilincset. Nem volt sehol!

Pánikba esett, de próbálta összehúzni magát olyan picire, amilyenre csak képes volt. Pólója darabjait maga köré tekerte, amennyire csak  lehetett.

“Eltünni, láthatatlanná válni”- kattogott az agyában.

Nem tudta, mennyi id? telt el, de ott álltak meg a házuk el?tt. Kiengedték a kocsiból.

– Felkísérjük és beszélünk a szüleivel!- mondata valamelyik rend?r.

– Kééérem, neee! Csak azt ne! Anyu szívbeteg, ha megtudja… még infarktust kap!- könyörgött Kutyafüle.

Hosszasan ránéztek.

– Rendben, ez egyszer kivételt teszünk. De megvárjuk, míg bemegy és kiinteget az ablakon nekünk!- szigorú volt az utasítás.

Bólintott. – Igen, így jó lesz, és már rohant is fel a lépcs?kön.

Az ajtót halkan nyitotta. Hiába. Édes hiúz fülekkel aludt, ha aludt egyáltalán, és kiszólt:

– Te vagy az? Hogyhogy ilyenkor jöttél? Délre vártalak!

– Igen, én vagyok! Semmi gond, aludj tovább. Én lezuhanyozom. Majd reggel beszélünk, mesélek!- csak remélni merte, hogy nem remegett a hangja.

A fürd?be slisszolt. Kinyitotta a keskeny kisablakot és kiintegetett a rend ?reinek. Azok elhajtottak.

Ledobálta magáról a meggyalázottá, tönkretett pamut darabkákat. A nadrággombokkal nehezen boldogult, keze remeg még mindig, lábai kocsonyásodott semmik voltak…

 A zuhany jótékony melegvízzel simította végig. Elsírta magát.

 “Hogy dögölne meg az a rohadt, agyatlan, barom, állat! Minden férfi az. Egyik sem különb a másiknál. Önz? dögök…”- buggyant fel benne a keser?ség. Valami elszakadt, valami véget ért, valami borzasztóan fontos megsz?nt.

S a vízzel kevert könnyei kimosták bel?le örökre és végleg: a bizalmat.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szögedi Judit
Szerző Szögedi Judit 36 Írás
Sok éve siketté vált álmodozó és sok évet már megélt...s még mennyi leszek?..nem tudom..ÃÂm igyekezem méltón élni,s ha " Homo Sapiens"-ként nem tudom megítélni már a világ dolgait,akkor a bennem ficánkoló " Homo Ludens " incselkedésével szemlélem... "Megnézted jól kivel s hova tartasz? Mert az életben naiv álmok, és tévelygő álmodozók, csaló-hamis illúziók, és ügyes illuzionisták vannak..."