Fülhasogatóan visított fel a készülék. Állt, ült, vagy feküdt? Lényegtelen…
A telefon vijjogására felugrott, mintha kígyó mart volna bele, majd egész teste lebénult, lába földbe gyökerezett. Hirtelen késsel hasított belé a rettegés.
A férje vette fel a kagylót. Azt kérdezte:
– Miért sírsz, Barbara?
Akkor már tudta. Meghalt a fia.
Kicsivel később átadta neki a telefont. Homályosan hallotta, ahogyan Barbara félig mondja, félig sírja:
– Már kedden… Kedden, reggel, a Keleti pályaudvarnál, a metró alá vetette magát…
Úristen! Hiszen ma szombat van! Szooombat vaaaaan!
Szombat volt.
Miért nem érezte meg? Hogyan tudott olvasni, enni, emészteni, koncertre menni?
Hogy nem érezte meg a pórusaiban, a zsigereiben, hogy ő már nem o- Nem ugyanaz, aki volt.
Nem anya többé…
Minden elsötétült. Agya fekete folttá változott. Nem emlékszik semmire.
Sem az arcára, sem a hangjára, sem a… Semmire! Nem emléééksziiiiiiiiiiiiiiiik!
De! Emlékeznie kell!
Az nem lehet, hogy huszonhat évet elfelejtsen.
Egy év múlva, az íróasztal mélyéről elővette a régi, fekete borítós, verses füzetét…
Legutóbbi módosítás: 2009.12.11. @ 10:34 :: Péter Erika
