Nagy Horváth Ilona : Köszöntő

 

 

Hamarost az én napom jön.

Képzelt tortámon

képzelt gyertyák

hegyén pislákol

majd a csend.

Harmincötödszöri

egyre hosszabb visszanézés.

 

Havazik odakint.

 

Pisla fények…

 

Narancsszínbe vonják

arcom, hajam vörösbe

lobban.

Szép leszek akkor este,

míg a gyertyák égnek,

s gazdag azután.

Engem illet minden, tudom,

ami én vagyok:

nyomtalanság,

s nem különb senkinél.

 

Tűnik csak az, mi létezett.

 

Múlik, mi igaz, s milyen

jó, legalább élhetek,

jogom van a

nehézlégzéshez is,

csak halkan…

 

hogy ne fájjak senkinek.

 

Képzelt zenekar zenél.

Nem különbet, mint máskor,

másnak,

de amíg más nap nincsen,

ez is enyém,

s nekem

különleges.

Ölelés a semmiből.

 

Ajándék.

 

Helyek az asztal körül…

 

Éjjel születtem.

Pár hete utolszor hagyott el

anyám.

Felnőttem,

hisz ráncos a tükröm,

s ha hideg van,

sajog mindenem.

Komoly vagyok.

Nagyos játékok

nyűtte gyermekálmú kellék,

ostorszóra némán jajongó

görbehátú alázat,

felnőtt igazán.

 

Harcolni tudok, csak küzdeni nem.

 

Ez az én napom,

most így legyen,

meggyújtok minden fát,

szaladjatok, néma házak,

tortám legyen ez a semmi város,

ez a silány világ,

és aztán fuldokolva

önmagától,

tiszteletemre,

s mert úgy akarom,

a szavakon innentől

a szíven túlig,

zabálja fel

hazug,

fehérszájú,

felnőttmagát.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.12.13. @ 20:54 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 306 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.