Huszonegy éve… és még ma is elevenen él bennem az akkori rettegés. Mi lesz, ha elvesztem? Hogy élhetek nélküle?
Bölcsis volt még, nem volt hároméves sem. Aranyos, drága, tündérlelk? baba.
Els? gyermekem, Szilvia elég ny?gös, nyugtalan, sírós kicsi volt, Danival azonban születését?l kezdve azt éreztem: ? nekem Szilvia után igazi kárpótlás. Persze imádtam mindkett?t, de azért ez volt az igazság.
Az orvos a szokásos mandulagyulladás mellett tüd?gyulladásra gyanakodott és hörghurutot diagnosztizált, antibiotikum-injekciót adott neki és gyógyszereket írt fel, valamint beutalta mellkasröntgenre. A nap hátralev? részét egészségügyi intézményekben töltöttük, s a lelettel még sikerült a délutáni rendelés vége el?tt az orvosunkhoz is visszamennünk. Dani furcsán zihált, a kilégzés hosszabb ideig tartott, míg a belégzés kapkodó és sípoló volt. Sehol nem tették szóvá – én, a laikus azt gondoltam, ennyi orvos már csak tudná tán! – de ezek szerint semmi nem felt?n? senkinek… hörghurut, biztos. Pláne, hogy a röntgenlelet negatív volt!
Éjszaka kínlódtunk, Dani sírdogált, sípolt, a légzési nehézségei miatt nem tudott már inni sem…
Folyamatosan töprengtem, mit csináljak? Miben vagyok hibás, mit nem tettem meg? Az el?z? napunk totálisan orvosi rendel?kben, orvosok el?tt zajlott. Röntgenezték, aminek lelete negatív. Injekciót kapott, gyógyszereit megkapta – így tépel?dtem.
Hajnalban le a nyilvános fülkéhez, hívni az orvost. Nem jött a délel?tti rendelés el?tt a sok beteg miatt, csak majd rendelés után – abszolút nem gondolta volna, hogy ennyire komoly a helyzet. Azt hitte bizonyosan, egy túl aggodalmaskodó, „hisztiz?” anyuka zaklatja a sok közül…
Mire a délel?tti rendelés után kijött, már nem volt eszméleténél Dani, és acetonszag terjengett körülötte. Ami a kiszáradás jele – ezt sem tudtam akkor még. Nem volt autó, nem volt nemhogy mobil, de vonalas telefon sem!
Nem tudom, hogy bírtam ki. Tök egyedül voltam, téli öltözet az alélt, tehetetlen gyerekre, pluszkellékek szatyorban, saját táskám, én meg 48 kiló, alapvet?en, mindig is viccel?déseknek alapot adó, túl gyenge karokkal – de természetesen azonnali beutaló a kórházba. Szerintem az orvos elvihetett volna, nem tette… nem hívott ment?t sem, mert szerinte kés?bb ér ide, mintha én azonnal indulok. De siessek ám, mert „elveszítjük” a gyereket!
Hát nem látszott, hogy mire vagyok képes? Repülni és perceken belül sürg?s segítséghez juttatni a gyereket biztosan nem! Utólag sem értem. Látszólag aggódott, el?z? nap is lényegében minden szokásosat megtett – most mégsem tett félre semmilyen hivatalos vagy nem hivatalos teend?jét, hogy mondjuk, ha látja az életveszélyt, elvigyen a klinikára… s ott ne kelljen vadidegen gyanánt órákat vesztegetnem, míg egy csomó helyen rám nem kerül a sor a sípoló, eszméletlen gyerekkel!
Egy taxiig küszködtem drága csomagommal, de hogy mennyivel nehezebb egy alélt gyerek, mint egy ébren lév?, ezt nem hittem volna. És a gyermekklinikán még mindig küldözgettek órákig, ide-oda… esküszöm, nem tudom, hogy bírtam segítség nélkül! Fizikailag is, lelkileg is…
Hihetetlen, hogy mindenki úgy tesz, mintha nem hallanák, hogy zihál, leveg?ért küzd az alélt gyerek! Az adminisztrációs, vizsgálódós, elmeséléses beszámolót, a szokásos tortúrát végig kell csinálni. Azt meg tapasztalatból tudtam, hogy nagyon nem kultiválják, ha a beteg vagy a hozzátartozó beleszól, netán diagnózist állít fel. Én csak érzékeltem, hogy nem stimmelnek a dolgok: egy tüd?gyulladással nem feltétlenül szoktak sípolni, leveg?ért zihálni – és képtelenségnek tartottam, hogy ezt nem veszik észre, vagy hogy ez szerintük természetes velejáró lenne!
Az els? orvos, aki végre-valahára felfogta a problémát, megdöbbenve ordított rám, hogy „már rég itt kellene lennie ebben az állapotban, miért nem hozta hamarabb!?” Ez volt a legszebb, nagyon jólesett a lehordás, de legalább észrevette a bajt! És legalább felpördültek az események: azonnal az intenzívre, azonnal infúzió, Diaphyllin-injekció, lélegeztet?-gép, szívmonitor és rányitott ablak – erre már szólni sem tudtam… Ruháit a kezembe nyomták, itt nem maradhatnak…
Jól benne voltunk a délutánban, mire el tudtam jönni, és megmondták, hogy itt nincs látogatás – ezt akkor komolyan vették – csak ablakon keresztül lehetett megnézni, és a telefont sem szívesen vették.
Étlen-szomjan, és mint aki nem e földön jár, támolyogtam; azt sem tudtam, merre. Tisztán emlékszem, hogy felszálltam a villamosra, ahol elsötétedett minden. Mikor magamhoz tértem, ültem, és egy id?s úr kérdezgetett, jól vagyok-e. Csak bólogattam, és rezzenetlen képemen folyamatosan folytak a könnyeim, végig az úton. Mint él? halott, önkéntelenül betámolyogtam a Szent Annára. Rég nem voltam már itt, utoljára öt éve az édesapám gyászmiséjén. ?szintén szólva, szinte nem is volt tudatos, csak a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság a hozzáért?kkel szemben, az önvád és a kegyetlen kérdések: miért? mit nem tettem meg?
Emlékszem, imádkozni akartam, de nem jöttek lestrapált agyamba a szavak. Csak ültem, már száraz szemekkel, zsibbadtan, kábán, fejemben egyre-másra zsibongtak-torlódtak a zsúfolt események. Úgy éreztem, üres vagyok, kiszakadt bel?lem valami. Úristen, mi történt? Hogy lehet ez? Hogy történhetett meg?
Az ezt követ? hetet nem kívánom senkinek. Természetesen visszaírtak táppénzr?l, mert a gyereket nem én ápolom. De ilyen idegállapotban dolgozni? Szabadságot vettem ki, hogy ne függjön a munkaid?t?l semmi, és feldolgozhassam a tényállást a túlélésért – a gyerek szíve bármikor felmondhatja a szolgálatot, túlságosan igénybe vette a lélegzetért való állandó küzdelemben, a lázas, kiszáradt, eszméletvesztéses állapot akár legy?zhette volna, ha késve kerül biztos helyre.
Közben hét éves lányomat elvitte anyukám magához, hogy egyrészt az ne lássa rajtam ezt a megtépázott idegállapotot, ne ijedjen meg; másrészt tehermentesítsen engem.
Bennem zakatolt a bels? ordítás, üvöltés, önvád, tehetetlenség. Furcsa, kétoldali érzés – harag az orvosok iránt, akik nem fedezték fel egy asztmaroham S.O.S.-jelzéseit és nem segítettek, akik tudtak volna; ugyanakkor alázat az orvosok iránt, akiknek most kezében van, akikt?l függhet az élete.
A napi, maximálisan két engedélyezett telefon – természetesen fülkéb?l – az intenzívre… borzalom volt. Reszketett a hangom, mindenem; lábamból kiszállt az er?, míg vártam, hogy szóljon egy illetékes a telefonba, a várakozás perceinek ideje maga volt a pokol. Mindig a tragédiától rettegtem. Mert napokig lebegett élet-halál közt a gyermekem. Mindennap azt mondták, hogy sajnos, még semmi sem biztos… Harmadik nap éjjele el?tt mondták, hogy vízválasztó éj lesz. Ha ezt túléli – élni fog. Úristen, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni?! Nagyon, nagyon nehéz volt…
Istenem, túléltük! Mondta az orvosa is, de én is tudom: messzir?l jött vissza hozzám, hozzánk…
Astma allergica. Amit csak felraktak neki (Bencard-teszt), mindenre 3-4 keresztesen allergiás.
Ezután még hatszor került befulladással kórházba úgy hatéves koráig. A bölcsiben és az oviban úgy rettegtek a felel?sségt?l, hogy ha a gyerek kett?t köhögött, már hívtak a telefonhoz a munkahelyemen…
Én viszont már kentem-vágtam a tüneteket, jeleket – kérdezés nélkül vittem azonnal, bármikor; állandó beutalónk volt a gyermekklinikára. K?kemény évek voltak!
Nagyjából tizenhat éves koráig havonta kontroll, illetve panasz esetén azonnal menni – és állandó gyógyszerek úgy húsz éves koráig. Óvodásan, általános és középiskolásan is testnevelésb?l, a futás alól felmentették, de próbálja valaki biztosra megígértetni a gyerekével, hogy márpedig nem fog rohangálni, nem fog focizni, mikor kés?bb annyira imádott volna! Hányszor kellett bármi miatt is futni, és olyankor nem az ígéret és a betegségtudat volt az els? – és bizony befulladt. Hordta a zsebében, táskájában a kis asztmapumpát, Diaphyllint – együtt n?tt fel ezekkel.
Évekig hordtam úszni, azt lehetett, s?t javasolták. Kitanulmányozva betegsége korlátait, megtanítottam biciklizni, és futást vagy folyamatos terheléses dolgokat leszámítva sportolhatott, konkrét határokon belül. Több turnusban jártunk akupresszúrára – bizonyos pontok masszírozását végz? massz?rhöz, s én meg is tanultam ezeket a pontokat és a módszert, hogy roham esetén tudjak segíteni, míg például orvoshoz jutunk.
Istenem, hány éjszaka üldögéltünk az erkélyen, akár nyáron, akár télen, beöltözve, miközben én az asztmapontjait masszíroztam, s közben ránk hajnalodott, mikorra érzékeltük, hogy elmúlt a sípolás.
Megsz?nni most sem sz?nt meg véglegesen a dolog, bár nagyjából kin?tte.
Azt mondják, a szenvedés, a fájdalom nemesíti az ember lelkét. Tudom, hogy ezáltal, ezután valóban más lettem, mint addig voltam. Empatikusabb, lélekelemz?bb, megért?bb, meditálóbb, türelmesebb, mélyebb hit?…
Talán, ha büntetés volt nekem valamiért, ezt azért kihagytam volna… miért egy ártatlan gyermek? Örök kérdés, ami már rég nem kérdés, de nagyon sokszor eszembe jut, mikor arra gondolok, hogy mennyire porszem egy emberélet, milyen esend?ek vagyunk, milyen apróságokon múlik sokszor, akár tragédia is…
Legutóbbi módosítás: 2009.12.20. @ 13:31 :: Jószay Magdolna
