Kedélyállapotunk hullámzását alátámasztják az érzelmek, és a fizikai egészség.
Amikor elégedettek vagyunk, boldognak érezzük magunkat, pozitívan gondolkodunk, jobb egészségnek örvendünk, mint diszharmonikus időpontokban. Ilyenkor segítségre van szükségünk, hogy újra megtaláljuk a belső egyensúlyt, hogy tovább tudjunk lépni. A reményben való hit növeli bennünk a jót, amit most, erősebben kell, hogy érezzünk.
Túlléptünk advent első vasárnapján, beléptünk az Időbe. Ilyenkor mindenki vár valamit, vagy valakit. Sietősebbé válnak útjaink, hogy akkor, a nagy csendben, nyugodtan, egy rövid időre megállhassunk. Arrafelé tekintünk, ami még nincs itt, de eljön. Vágyak és remények keverednek bennünk, ami életünk középpontját most elfoglalják. Múló percekben gondolkodunk, aminek virágait jó lenne minden nap leszakítani. Természetesen emberi igény életünk napos oldalában hinni, mert ha elvennénk magunktól a reményt, a türelem megszűnne létezni.
Az Éltető remény című lélekerősítő füzetecskében olvastam az alábbi történetet:
„Magányos úr sétált a mezőn, ahol vidám gyermeksereg futballozott. Közelebb érve az egyik kapushoz megkérdezte tőle. – Melyik csapat vezet? – Egyenlőre az ellenfél! – felelte a fiú mosolyogva. – Mennyivel vannak előnyben? – 7:0 a javukra. – És téged nem bosszant, hogy megvernek titeket? – Ó, nem – felelte a fiú kipirulva-, hiszen még nem vagyunk megverve.
A fiúnak igaza volt, amíg a játéknak nincs vége, addig nem vesztettek. Milyen jó volna, ha a felnőttek is így gondolkodnának. Érjen bármilyen csapás, megpróbáltatás vagy kudarc az életben, amíg az életnek nincs vége, nem vagyunk vesztesek. Minden seb ellenszere a remény és a türelem. Olyan titokzatos motor, amely egyre csak hajt bennünket! Megmutatja életünk célját, hogy van miért dolgoznunk.
Ahhoz, hogy naponta leszedjük virágainkat, nem szabad elcsüggednünk. Mindaddig, amíg a lélekben egyetlen szikrája él a reménynek, addig nem választja el a végtelen szeretettől más, csak egy sóhajtás. Az életnek értelmét, végső célját nem téveszthetjük szem elől, éppen most, az adventi várakozásunk időpontjában.
Jómagam nagyon szeretem ezt a csöndes várakozást, a készülődést legszebb ünnepünkre. Mert a reménység nem álmodozás, hanem eszköz, hogy álmunkat valóra váltsuk. Jóllehet kevesebb a pénzünk, de ha felülemelkedünk önmagunkon, talán meglátjuk, hogy szeretteink öröme milyen ajándékban teljesedhetne ki. Nem biztos, hogy ahhoz igazán sok pénz kellene.
Isten minden ember születésekor egy követ ad neki. Ez a kövecske azt jelenti, hogy „Ismerd meg önmagad!” Rajtunk múlik, mennyire élünk ezzel a kővel. Vajon átváltozik-e ezüstté, arannyá, földi értékké, vagy csak kövecske marad egész életünkben.
Készüljünk hát lelkünk virágaival, vággyal, reménnyel egy olyan Idő-ünnepre, ami soha nem egyforma, mindig kihívást jelent, és ahová várakozásunkból megérkezünk.
„Időünnep mosolyán átsüt Gyermek-képzetem!”
Legutóbbi módosítás: 2009.11.29. @ 17:48 :: Z. Farkas Erzsébet
