Vandra Attila : Halottak napja

Lehet egyáltalán fokozni azt a fájdalmat, amikor érezzük szeretteink hiányát?

Gyönyör? látványt nyújtott a temet?. A gyertyák ezrei világították meg a virágokkal és feny?ágakkal díszített sírokat. Furcsa összhang az örökzöld, s a növény legmulandóbb részének, virágának a kontrasztja. A feny?zöld méltóságát a krizantémok élénk színeinek kavalkádja törte meg, de mégis csodálatos összhang volt közöttük. Egy fajta megnyugvást sugárzott az egész. A hangulathoz még a feny? és gyertyaillat keveréke is hozzájárult.

    Egyedi nap a Halottak napja. S a kivilágított temet? is hozzájárul ahhoz, hogy fokozza e nap egyedi mivoltát.  Ezen a napon mindenki felszakítja fájó sebeit. Emlékezik azokra, akikkel már nem tud szót váltani. Akiknek ölelése régen hiányzik. De ez a nap közelebb is hozza az embereket. Nehéz ilyenkor búcsúzni. Mintha nehezebb lenne azt mondani, hogy: “Akkor majd holnap találkozunk.” Mintha mindenkinek egy bels? hang azt sugallná: “Csak egy mondatot váltsunk még!” S az id?sebbek, kiknek sok generációtársuk örök álmukat alusszák már, még nehezebben tudnak e napon búcsúzni.
    A magas, barna lány megért? volt szüleivel és nagynénjével. Hiszen nagyapja is még biciklivel ment el t?lük egy szeptemberi vasárnapon. Egy órával kés?bb édesapja telefonált. Józsi tata meghalt! Mellette esett össze, két perc múlva ott volt a ment?, de már csak a halál beálltát tudta megállapítani… A lány szeretett nagynénjével beszélgetni. Eleinte még ? is tartóztatta. Ám egyre hidegebb lett. S a lány lába fázni kezdett, bár csizma volt a lábán. E kellemetlenség miatt aztán megszólalt benne egy bels? hang: “Mehetnénk már.” Ám nem akart udvariatlan lenni. S nagynénjének, ki egyedül élt, az üres lakásba kellett hazatérnie. E napon az üres lakások is üresebbek mint máskor.
    A lány fázó lábait váltogatva egy húsz év körüli fiúra lett figyelmes. A fiú lassan közeledett a  temet? felé. A lány nem tudta magának megmagyarázni, miért vonzza a fiú látványa, hiszen nem volt benne semmi különleges. Talán csak az, hogy nem volt nála se csomag, se virág, se koszorú. A lány egy ideig nem vett tudomást a fiúról. Ám kis id? után megint arra pillantott, ahonnan a fiú közeledett. Épp melléjük ért, s megállt mellettük a temet?kapuban. Nem ment be. Nem t?nt tétovának.
    A lány szüleihez fordult.
    – Menjünk… Nagyon fázik a lában…
    – Jó. Azonnal, csak Manyi nénéd fejezzeze be… – válaszolt édesanyja.
    A lány tekintete akaratlanul ismét a fiú felé fordult. Észrevette a fiú arcán legördül? könnycseppet. Egy ideig nézte, megbabonázva. Tulajdonképpen semmi szokatlan nem volt a fiú viselkedésében, hiszen sok embernek elered a könnye a temet?ben, s f?leg e napon. És mégis… A lány kényszert érzett, hogy megszólítsa, de a generációk óta belénk sulykolt illemszabályok meggátolták, hogy megtegye. Egy ismeretlen férfit nem illik leszólítani! Ráadásul ott volt a családja is. Rájuk pillantott. Ügyet se vetettek rá.
    – Miért nem megy be? – lett úrrá rajta gátlásain a bels? kényszer.
    – Nincs amiért… – felelte zavartan a fiú.
    – Nem ide vannak temetve?
    – Kik?
    – Hát a szerettei – lep?dött meg a lány a válaszon.
    – Én nem temettem el senkit a családomból – válaszolta a fiú komor hangon. Valami furcsda fájdalom volt a hangjában, amikor ezeket mondta.
    – Senkit? Az hogy lehet? Hiszen legalább húsz éves! – fordult teljesen felé a lány, nem törödve szüleivel. De ?k is nagyon el voltak egymással, nem foglalkoztak vele.
    – Huszonegy…
    – Mind élnek a nagyszülei, dédszülei? – hitetlenkedett tovább alány.
    – Egyiket sem ismertem – válaszolta a fiú, nagyot sóhajva.
    – És édesapjának… – akart rákérdezni a lány szülei oldalági rokonságára, de a fiú félbeszakította.
    – Feltehet?en azt sem tudja, hogy létezem. Lehet, él, lehet, nem.
    – Vagy édesanyjának… – kísérletezett a lány a megkezdett mondata folytatásával, de a fiú megint félbeszakította.
    – Otthagyott, mint kutya a szarát a szülészeten. Iratok nélkül ment be a szülészetre, hamis nevet és címet diktált be, majd megszökött. A rend?rség nem akadt a nyomára. Nincs se közeli, se távoli rokonom, se él?, se halott. Még halottaim sincsenek, akiket gyászoljak…

Legutóbbi módosítás: 2009.11.01. @ 20:12 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.