Reggel óta eseget, csepereg az Égi áldás. Nincs hideg, kicsit párolog a cseppek-verte föld. Régvolt id?ket hozza vissza az es? illata. Szeretem az es?t. Ahogy csepp hullik cseppre, kerget?znek kacagva, nevetve, pajkos gömbjükben ott ragyog a Világ minden színe… S a gyermekkorom.
Elvétve látni egy-egy siet?, eserny?s embert. Öreg kutyám tenyerembe bújtatja fejét:
– Na, mi van? Nem megyünk? – kérdezi a szeme.
– Moost?! Nem látod, hogy esik?! – mondom.
– Igen, de MINDIG lemegyünk, ha esik ez az izé, nem? – csóválja a farkát.
– Jó. De csak egy picit, érted? – szigorúan nézek rá.
– Jó, j ó, csak menjünk már – nyüszögi, s odacövekel az ajtó elé.
S j? az örök kérdés: Most mi a fenét vegyek fel? – töprengek.
A kék es?kabát még csak-csak. Na, de! A sárga (igaz n?ies fazonú) gumicsizma?! Az talán túlzás a piros eserny?m mellé – nézegetem a választékot.
Mindegy, nincs más, öltözöm! Szerzek néhány der?s pillanatot – hadd röhögjön a népség.
Lépcs?házban falhoz lapul láttomra a szomszéd s élénken érdekl?dik lelkiállapotom stabilsága fel?l.
Megnyugtatom:
– Á, semmi gond, csak sétálunk és úszunk egy kicsit!
A szomszéd végigmér és felnyí:
– Normális vagy te? Ilyenkor??
Elbarikádozva el?lem az egyetlen menekülési útvonalat nem nyugszik, megadja a pszichiátere telefonszámát… Ebem unja a blabláját s hozzád?rgöl?zködik a fekete nadrágjához a fehér sz?rével, ami -véletlenül! -, éppen most van hulló fázisban! Szomszéd fölháborodottan faképnél hagy. Végre, repülhetünk lefelé-kifelé!
Érdekes emberek vannak. Totál zizik.
A házunk mögötti szép nagy tó felé vesszük az irányt. Lábalok a vizes f?ben, sárga csizmámra rátelepszik egy rusnya béka. Potyautas. Úgyis a tó felé megyünk, így viszem, hadd lásson világot ? is. Ebem kamaszkutyát lealázó módon ugrál, száguldozik, kapar a sárban. S jaj Istenem, miééért?! Belehentereg a legnagyobb pocsolyába az alattomosa.
Ó, ma még fürdetés is…
Mit vétettem?! – és lajstromozom b?neimet.
A tó mellett van néhány hozzám hasonló ?rült, kiket szintén lehozott az ebe sétálni. Na, nem csak én nézek ki randa-ramaty hülyén – állapítom meg kaján vigyorral, s ezzel helyre is áll a lelki egyensúlyom. Szívok egy kis ózoncsökkent leveg?t két röhög?görcs között, ami akkor jön rám, ha az állatok játszadozását nézem. Összemarakodnak. Ebem bátran támadja a boxert, mert azért van a gazdi, hogy megvédje ?t – nem téved. Szigorúan nézek a boxer, két méter magas és széles gazdijára:
– Szadizunk, szadiztatunk?! Könny? a kisebbet bántani, ugye?
Pasas vörösödik és füttyög, integet: Lábhoz! Boxer megadóan belenyaklik a sárba. Kutyám elégedett – így én is az vagyok. Közben napi torna letudva a nevetgéléssel. Rekeszizom-lázam lesz holnapra. Teljesen kifulladok belé.
Ki mondta, hogy a testedzés, friss leveg? egészséges??
Sugárba zúdul a víz onnan fentr?l, néha-néha megvillan az Ég alja… Kutyám behúzott farokkal rohan. Haza. A gyáva cenk!
A vadkacsahalászatba belefáradt négy végtagosommal végre otthon. Fürdetés nagy birkózások közepette megvolt. Nem értem, de már kilenc éve nem, hogy miért ragaszkodik annyira ahhoz a b?zhöz, amit ilyenkor” sz?rbegy?jt” ?!
Állok a terasz ajtóban. Az es? még mindig esik. Szelíden, kitartóan szemerkél. Lassan sötétedik, s már nem is látom a cseppeket, csak az úttesten buggyanó buborékjaikat.
Kutyám mellém csücsül. Együtt nézünk kifelé. Meg-megegnyalja a kezem:
– Ugye milyen jó móka volt? Igaz? – vigyorogja.
Megsimogatom. Igaz. Valóban jó volt. Mint mindig, ha esik az es?.
De jólES?en elfáradtam.
Jöhet a holnap.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.26. @ 12:49 :: Szögedi Judit
