Sonkoly Éva : Omnia homini dum vivit speranda

Amíg él az ember, mindig remélnie kell *

   

Vízpart. Őszi napsütésben. Kora reggeli fényben. A korai fények játszanak a lágy hullámokon, csillogásuk megtörik egy helyen, ahol körkörössé simulnak a vékony damilszál mellett. Horgászbothoz feszül a szál. A botot egy hófehér hajú, szikár termetű férfi fogja türelmesen, s vár. Tartása egyenes, arca napsütött, mélyen vésett redőkkel. Úgy hatvan éves lehet, de nem látszik annyinak, különösen nem, amikor nevet, s elővillan hófehér fogsora. Ritkán nevet, nincs miért. Hideg, kék szeme figyeli a botot, majd eltéved a túlsó partra, amelyen kékesen rajzolódik a Badacsony. Korán van még, gondolja.

Korán volt az is, amikor életében először ült itt, lehetett tízéves. Milyen boldog volt, mikor először fogott kishalakat, csak úgy, kedvtelésből. Minden nyarat itt töltött parti nyaralójukban, bátyjával, ki féltestvére, húgával, s öccsével, akit szülei örökbe fogadtak. Még csak rokon sem volt, de a mai napig jó testvérek ők négyen.

Eszébe jut a város, ahol éltek. Lassan, mint a hullámok, jönnek az emlékek. Kisfiúként, jó időben, vasárnap délután kerékpárral indult a nagymamájához, egyedül. Ez volt az első járműve. Az éles kanyarokat, ott a posta épülete mellett, ritkán sikerült esés nélkül megúsznia. Néha a kerék is nyomot hagyott egy vasárnapi sétáló nadrágján. Igen, akkor még sétáltak az emberek vasárnap délután, s ő fagyit vett útközben, ami végigcsorgott a kezén, beleragadt a por, mire hazaért.

Télen a hosszú, meredek utcán milyen gyorsan siklott a szánkó, kipirultan húzta visszafelé. Már akkor szerette a száguldást. Jobban, mint az iskolát. Tanulhatott volna tovább, de inkább érdekes szakmát választott, s megelégedett ennyivel, hiszen akkor már megkapta élete első motorkerékpárját, s rabul ejtette a száguldás varázsa. Versenyek, salakpályán. Nem sok fiatalnak volt akkor még motorkerékpárja, a lányok is megnéztek egy szebbet. Ha ráhúzta a gázt, mélyen felbúgott a járda mellett a kétkerekű.

Szép esték voltak, úgy kettesben, száguldva. Móni volt az utas legtöbbször, néha mások is.

Aztán egyszer eljött a sorkatonai szolgálat ideje. Nehezen tűrte a kötöttségeket. Amiből lehetett, viccet csinált. Haza akart jönni, talán Móni miatt is. Panaszkodni kezdett, fáj ott jobb oldalon. Vakbélműtét, egészségügyi szabadság. Móni. Mikor leszerelt feleségül vette. „Hűségesen várt rám” — szokta mondani másoknak, zavartan. Egy kislányuk született, Katalin. Élték a szokásos életet, mint mások. Munka, gyereknevelés, hétvégi kirándulások, Balaton.

Gyermekkora óta halat fogott minden hétvégén, ha az idő engedte. Sportot űzött belőle. Nagy részét elajándékozta. Dicsérték ügyességét, pedig nem volt más titka, mint a megfigyelés, szinte együtt élt a természettel.

Házassága? Fájó szívvel gondol rá. Szép volt, elmúlt, vége lett. Úgysem tartott volna sokáig.

Figyelni kezdte azt a kis felhőt a hegyek felől…

Móni féltékeny volt mindenkire. Volt-e rá oka?

Régen volt. Csinos nőket megnézni nem bűn, gondolta. Mást is gondolt, nem végig, csak olyan kis emlék volt. Olyan folt, mint Móni karján, ami nem akart múlni. Orvoshoz mentek. Kivizsgálások sorozata után hangzott el, mint egy ítélet a diagnózis: leukémia.

Kezelések következtek, végül Budapest. Hónapok teltek el, remény és kétségek közt. Szinte ott lakott. Mikor csak tehette, Móni mellett volt. Fürdette, ápolta.

Egy reggel üres ágyat talált. 

— Részvétem! — mondta a főorvos komoran.

Átvette a papírokat, s egy fényképet, amely róla készült, motorral. Olyan ritka felvétel volt, Móni ágya felett. Gyakran nézte, s kérdezte: — Ugye szeretsz?

Ő egyszer sem tudta kimondani. Hazautazott, felnevelni Katikát. Évek teltek el kettesben. Egyetlen szenvedélye ott a vízparton, pihenésképpen megmaradt. Szerette nézni a reggeleket, amely kétszer sem egyforma, a vizet, melynek mindig más arca volt.

Katikának lakást vett, autót. A kislány élte tiniéveit. Találkozott a nagy szerelemmel, de valami hiányzott az életéből. Leveleket fogalmazott társkereső rovatoknak. Édesapjának szeretett volna valakit, magának pedig felnőtt barátnőt, aki megérti. Azt is megértené, hogy a fiú, a nagy szerelme… Szóval, a vele való kapcsolatát. Segítene. Közben érettségire készült, amikor a nagy szerelem szakított vele. Édesapja minden munkát elvállalt, hogy gond nélkül éljenek. Néha késő este érkezett haza. Így volt ez akkor is, amikor Katikát megtalálta a lakásban. Már halott volt. Öngyilkos halott. Eltemette, s rövid idő alatt hófehér lett minden hajszála. Piros autójában elhelyezett a tükör mellett egy fekete szalagot. Örökre.

Temetés után ketten maradtak a lakásban Katika kedvenc kiskutyájával. Naponta elvitte a munkahelyére, hétvégeken pedig együtt utaztak horgászni.

A szákban fickándozni kezdtek a halak. Hogy várta Bogi a kis halakat, szerette sütve is.

Emlékek törnek rá, s a magány, amely most is itt ül mellette.  Megtalálta később Katika leveleit. Társat keresett neki, magának. Ha talált volna?

Talán olyan lett volna, mint Irénke, akit később Budapesten ismert meg, mint munkatársat. Nagy szerelem volt, évekig tartott. Vége lett. Miért is?

 

Közben erősödött a szél, a hullámzás. Lassan fel kellene menni a partról. Nézte a szákot, félig volt hallal.

Irénke, társaság, külföldi utak, élénk életet élt. Másfélét, mint ő. Két végén égette a gyertyát. Mondta ő, hogy nem lesz jó. Beteg lett. Újra a rák, mint akit üldöz a sors, elvesz mindent. Nem igazán, mert addigra a szerelem is meghalt. Mára már csak emlék.

Még egy nagy szerelmet élt meg, később. Ma sem tudja, őt szerették-e akkor? Talán… Szíve mélyén úgy érzi, ez soha nem múlik el. Nem tud elszakadni tőle. Pedig messze van, időben, térben. Őt pedig most várja valaki, de az igazi az más!

    Ki kellene emelni a hajót a vízből, gondolja. Aztán legyint, ráér még…

    Ősz haját szél borzolja, színt ad bőrének, s valami különös redőket rajzol arcára az élet.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.11.27. @ 18:46 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"