P. Szabó Mária : Szerencsés pillanat

 

 

 

Szerencsés pillanat! Ezt érezte, amikor ötven évvel ezel?tt meglátta a férfit. Jókép?, magas, barna hajú, egyenruhás fiatalember volt. ? nem ismerte a rangjelzéseket, de a többiek mondták neki, százados. A falusi bálon, amikor n?vérét felkérte táncolni, egy pillanatra megsajdult a szíve. Gyorsan tovább lépett. ? is széplány volt, csinos, hosszú feketehajú, kékszem?, éppen huszonegy éves. Kétszer volt már menyasszony. Amikor második alkalommal kérte meg anyját, vigye vissza a gy?r?t v?legényének, el?vették otthon.

    – Édes gyerekem, hogy gondolod a jöv?det? Egy leánynak lehet más jöv?je, mint hogy kap egy jó férjet, gyerekeket szül, tisztességgel felneveli azokat?

    – Anyukám! Maga ezt nem tudhatja! Nem mehetek férjhez olyanhoz, akit nem szeretek. Azok az id?k már elmúltak.

    Ekkor már apja is ott állt, és ordítani kezdett. Dühét f?tötte a bor is a pincéb?l.

    – Hogy az Isten’ ne haragítson meg, hogy képzeled ezt te?

    – Nem adhat er?szakkal senkihez! Akkor inkább elmegyek! – már kiabált ? is.

    Érezte, bármit mond anyja és apja, a hirtelen kiejtett szavak tüzet égettek gondolatai posványos valóságában. Ezek a szavak a jöv? szavai voltak.

    – Hova mennél, te szerencsétlen? – tette fel a költ?i kérdést apja, mert persze meg sem fordult a fejében, hogy ez akár valósággá is válhat.

    Pedig így történt! Arra a pillanatra, amikor kimondta, „elmegyek”, úgy emlékezett vissza, mint életének szerencsés pillanatára. Egy hét múlva már csomagolt. A poros alföldi faluból a nagyváros fényeit célozta meg. Anyja sírt, apja szokás szerint káromkodott, amikor búcsúzott.

    – Hülye vagy te, leányom!

    – Vigyázz magadra, nehogy zabigyereket hozz haza! Ezt a levelet add oda Bözse nénédnek! És szót fogadj neki!

    – Jól van, anyukám! Majd írok, ha lesz állásom! Ne aggódjanak!

    Vonatra szállt, majd a fülke ablakából integetett. Közben érezte, a vonat füstje arcába csapódik. Örömmel szívta be illatát, b?zét. Törölgette szeméb?l a koromszemcséket, a könnyeket.

    Amikor Pesten, a Nyugati pályaudvaron leszállt, s kilépett a napfényes körútra, érezte, el?tte a világ. Úgy szívta be a leveg?t, mintha most lélegezne életében el?ször, szinte ízlelgetve. Soha nem felejtette el! Szerencsés pillanat! Mosolyogva, büszkén, egyenes tartással lépegetett el?re. Bözse nénje a Szondy utcában lakott, majdnem a pályaudvar mellett. Vidáman battyogott a harminchárom szám alá. A ház már akkor is ütött-kopott, a világháború utolsó lövedékei által megrongálódott épület volt. A lépcs?házban kelkáposzta-illat terjengett. A körfolyosón éppen hangos szóváltás zajlott.

    – Huberné, mégis mit képzel maga! Bezárja a kaput nyolc órakor? Világos nappal?

    – Magának nyolc óra mit?l világos nappal?

    – Nekem még az, kérem szépen, és a barátaimnak is. Az, hogy maga a tyúkokkal fekszik, nem érdekel. Minden este ez a cirkusz! Persze a kapupénz jól jön, ahelyett, hogy a fiát küldené dolgozni.

    – Ahhoz meg mi köze? Mindenki tör?djön csak a saját dolgával!

    Ez a kis csetepaté nem tudta Erzsébet kedvét lelohasztani. Mosolyogva lépett be nagynénje lakásába.

    – Csókolom, Bözse néni!

    – Nézzenek csak oda! Hát te mit keresel itt?

    – Feljöttem. Itt van ez a levél, anyukám írta a néninek.

    – Na, adsza, hadd nézzem csak! 

    Az asszony egy darabig olvasott, majd átható tekintettel ránézett a lányra.

    – Te! Tudod te, mit akarsz egyáltalán?

    – Igen! Nem akarok a falun lennrekedni. Dolgozni akarok.

    – Aztán hol, te leány? Azt hiszed, könnyen megy az?

    Erzsébet érezte, nem nagyon örül nénje a szaporodásnak, így már az ? lelkesedése is lelohadt egy kicsit.

    – Tudom, az Egyesült Izzóba dolgozókat keresnek. Gondoltam, megpróbálom.

    – Na, jól van, azért ne szontyolodj el! De ha itt akarsz lakni nálunk, szigorú szabályokat kell betartanod. Ezt anyád is lelkemre kötötte – enyhült meg az asszony hangja.

    – Jól van, Bözse nénje, én alkalmazkodom. 

 

    Másnap reggel korán elment az Izzóba. Szalag mellett hirdettek munkát, tisztát, kényelmeset. Rögtön fel is vették. A m?helyf?nöknek tetszett a hosszú feketehajú, kékszem? vidéki lány ártatlansága, friss naivitása. Mutatós parasztlány, gondolta.

    Szerencsés pillanat. Vidáman gyalogolt hazafelé a hosszú Váci úton. Kevés járm? koptatta a macskaköveket akkoriban, alig pár évvel a nagy háború után. Így azután, amikor hangos motorzörgésre figyelt fel, kiállt az út szélére meglesni a járm?vet. Nyitott katonai dzsip közeledett. A sof?r mellett egy fiatal százados. Rögtön megismerte! Szíve olyan hangosan kezdett dobogni, szinte szégyellte. Talán még az autó zaját is túlszárnyalta. Katt-katt-katt-katt! A járm? megállt, a százados nevetve ölelte át.

    – Hát maga itt?

    – Feljöttem.

    – De jól tette, Erzsébet. Eljön velem táncolni?

    – Igen!

    – Szombat este magáért megyek – már rohant is tovább a férfi.

    – Szondy utca harminchárom! Második emelet! – kiabálta utána.

    – Csókolom! Gy?zelem! – robogott be nénjéhez harsányan. Mosolygott, mint egy vadalma. Az meg csak nézte, nézte.

    – Mi történt veled te leány? A munkának örülsz ennyire? 

    Gyanús volt a dolog, az asszony született emberismer? volt. Rögtön meglátta, miben sántikál a másik. Jól érezte most is.

    – Bözse nénje, olyan boldog vagyok! Tetszik valaki.

    – Na, csak már nem! Még egy napja vagy Pesten és máris? Vigyázz magadra, mert nekem kell elszámolnom veled!

    Bözse már nem szemlélte olyan nyugodtan az eseményeket. Tudta, ha a lánynak valami baja lesz, bátyja, amilyen hülye, két kézzel tekeri ki a nyakát. 

 

    Erzsébet másnap dolgozni kezdett, és számolta azt a négy éjszakát, amelynek szombat estig kellett eltelni. A napok lassan, komótosan követték egymást. Végül nagy nehezen eljött a szombat délután, a munkaid? vége. Rohant haza, hogy hajat mosson, fürödjön, friss ruhát vegyen fel estére. Zakatolt a szíve arra a gondolatra, este valódi f?városi zeneszóra táncol, éppen azzal, aki miatt otthagyta a poros alföldi fészket. Szerencsés pillanat, gondolta abban a pillanatban is, amikor egy hatalmas teherautó elé lépett. Nem hallotta az autó zúgását. Az halkabb volt, mint az egész lényében harsogó öröm hangja.

    Alpáron, az alföldi, Tisza melletti településen a falu apraja-nagyja ott állt a ravatal körül. A fehér koporsó nem látszott a sok virágtól. De a legszebb koszorút egy fiatal századostól kapta. Ötvenegy szál vörös rózsa. Lángolón hirdette, hogy ezerkilencszázötvenegy akár szerencsés pillanata is lehetett volna a sorsnak.

 

Legutóbb szerkesztette - P. Szabó Mária
Szerző P. Szabó Mária 67 Írás
"Soha nem történik semmi, csak aminek megengedjük, hogy megtörtént legyen" Nem én mondom, de hiszem.....:) www.pszmirodalom.hu 3 novellás könyvem jelent meg, az egyik a nyári könyvvásáron siker listás lett (Imádom, hogy nő vagyok, Szerelem és bűn, Én, Báthori Erzsébet)....10 évig nem írtam...most talán újra kezdem....