Horváth János : Jóban, rosszban

A férfi el?vette az üveget, és odaadta a feleségének. Az n? az ajkához emelte, és ivott bel?le egy kortyot, aztán egyik kezével megtörölte a száját, miközben átnyújtotta a palackot a férjének.

 

 

A n? közelebb húzódott a férfihez. Egy kicsit beleborzongott ebbe a hajnali ébredésbe, nem aludta ki magát, és h?vös is volt az éjszaka. A múlt évben nem volt ennyi baja ilyenkor novemberben, még nem érkezett meg a hideg, és valahogy energikusabbnak is érezte magát. Álmos volt, és fáradt. A férfi érezte a változást, és átkarolta a n?t. Lassan kinyitotta a szemét.

    – Tudod milyen nap van ma, kedvesem?
    – Tudom – mondta csendesen a n?.
    – Akkor ma ünnepelünk.
    – Csak módjával, szívem, tudod, milyen nehéz utána visszaállni a normál kerékvágásba? A cukrodra is ügyelni kell, meg aztán alkoholt sem szabad innod.
    – Egy cseppet sem, tudom. Hoztam pezsg?t – mondta a férfi, és szorosabbra fonta a karjait a n? dereka körül.
    – Bolond vagy, vénember. Honnan lenne pezsg?re pénzed?
    – Van, és kész. Erre az alkalomra vártam már egy ideje. Tudod, virágot nem vehetek, nem is tudnánk hová tenni – suttogta a férfi a n? fülébe, és elmosolyodott.
    – Na, igen. Azért elárulhatnád – kérlelte a n? a párját, de nem is nagyon várt választ a kérdésére.
    – Emlékszel? A huszadik, az gyönyör? volt. Akkor még otthon voltak a gyerekek is. Annyira jó volt látni, ahogy örülnek a mi kis évfordulónknak.
    – Persze, emlékszem. Húsz szál rózsát kaptam t?led.
    – És akkor is pezsg?t ittunk.
    – De akkor még bírtad – mondta a n? nevetve, és megpaskolta a férfi vállát.
    – Az a csepp nem fog megártani. Nem sok jut úgysem, csak egy kis üveggel vettem, éppen elég lesz ahhoz, hogy felidézzük a múltat.
    – Meghibbantál, öreg. Miféle múltat? Amikor a fiúnk elhagyott? Se szó, se beszéd, lelépett a megtakarított pénzünkkel?
    – Na jó, de voltak azért szép éveink.
    – Voltak, persze, hogy voltak. De hat évvel ezel?tt, amikor a lányunk állapotos lett, a fiú otthagyta ?t a gyerekkel, és hazaköltözött, akkor nem voltál ennyire elnéz?.
    – Nem, de azért mégis éveken át jól megvoltunk. Szinte sajátunkként neveltük az unokánkat.
    – Igaz, de aztán jöttek a gyámügyt?l, és elvitték a gyereket. Éváról meg az óta sem hallottunk.
    – Már másnap elment. Azt hiszem, sosem látta a fiát. Találkoztam Ferivel, ? mondta, hogy volt egy másik fiúja. Talán vele van még.
    – Nem. Ezt verd ki a fejedb?l öreg! Tudod, hogy Éva meghalt. Ausztráliából kaptuk a levelet.
    – De nem voltunk ott a temetésén, és nem volt pénzünk, hogy hazahozassuk.
    – Tudod, hogy ez nem változtat semmin. Miért hozod ezt fel megint?
    – Nem is tudom, talán, mert most ünnepeljük a harmincadikat, talán, azért jutnak eszembe ezek a dolgok. Bocsáss meg!
    – Te ne haragudj öreg, hogy rád ripakodtam! Régen volt. Felejtsük el!
    – Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Felneveltük ?ket, mindent megadtunk nekik, és most nincsenek sehol. Teljesen magunkra maradtunk.
    – Ne törd ezen magad, öregem, inkább vedd el? azt a pezsg?t, aztán koccintsunk!
    – De nincsenek poharaink.
    – Tudom, de legalább tegyünk úgy!
    – Jó.
    A férfi el?vette az üveget, és odaadta a feleségének. Az n? az ajkához emelte, és ivott bel?le egy kortyot, aztán egyik kezével megtörölte a száját, miközben átnyújtotta a palackot a férjének. ? is ivott az üvegb?l, nagyokat kortyolva.
    – Ne olyan mohón, öreg! Tudod?
    – Tudom, van még id?nk. Egészségedre!
    – Egy kicsit h?vösre fordult, meg kellene javítani a doboz oldalát, befúj a szél.
    – És a hó is esni fog, már nagyon szürke az ég.
    – Találtam valami drótot tegnap. Elég er?snek látszik. A nylonzsákot is odarögzíthetnéd, ha elkezd esni a hó, nem akarok elázni!
    – Tudod, hogy rám számíthatsz. Én mindenhez értek – mondta a férfi, és huncutul csillogott a szeme.
    – Várj már, öreg, várj legalább, amíg besötétedik, nem akarom, hogy meglássák a járókel?k!
    – Jól van, no, várok én. Tudok én türelmesen várni.
    Átkarolta a n?t, és elégedetten nézett az asszonyra. A n? hálás mosollyal jutalmazta a gesztust, és megcsókolta az öreget. Valami meleget érzett a férfi arcán legördülni. Az öröm könnyei voltak. Harminc év mégiscsak harminc év, jóban, rosszban.

 

Legutóbb szerkesztette - Horváth János
Szerző Horváth János 163 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.