Kovács Ilon : Gazdag szegénység

Orbók Ildikó azonos című fotójának hatására *

 

 

A Nő elhúzta a függönyt és kinézett. A nap már nem az ablakára sütött, hanem a Duna vizén játszott. Szerette nézni ezt a képet. Régebben az erkélyen ült, és onnan gyönyörködött a látványban.

Amióta nehezen nyílt az erkélyajtó zárja, meg sem próbált kimenni. Ha levegőre vágyott, mindig lement a Duna-partra. Most is így tett.

Ahogy végzett a manikűrözéssel, pirosra lakkozta a körmeit. Fülében csengtek a férje szavai.

— Egy nőnek mindig legyen ápolt a keze, és a körme!

Ehhez tartotta magát. Igaz, a férje már meghalt, de érzéseiben minden porcikájában úgy érezte, vele van.

Körbenézet a lakásban. Most, hogy eladta az egyik szobát, sok lett a bútor. Az új szomszéd igen jól fizetett, és számára a vételár újabb túlélést jelentett. A szekrények fölött látszott a falazás nyoma, de már kezdte megszokni a látványt. 

Elővette a fekete ébenfa dobozt, és lassan gyönyörködve húzta ujjira a gyűrűket.

— Ezt az apró rubinköveset, az első bálra kaptam, mellette ezt a gyönyörűt Kázmértól egy opátiai nyaraláskor, a tengerparton. A mélykék zafír arany díszítéssel, egyiptomi emlék, ezt nagyon szeretem. A pici tűzzománcos anyai emlék, a kék türkizkövessel az ötvenedik házassági évfordulónkon lepett meg a férjem – suttogta maga elé.

— Milyen szép is volt az este! Kettesben egy étterem sarokasztalánál. Kázmér mindig ügyelt a részletekre.

Simogatta a gyűrűt, és az ujjára húzta. A mellette lévő ujján ott volt a két összeforrasztott karikagyűrű. Ezt soha nem vette le, nem volt óra, hogy ne vessen rá egy meleg pillantást.

A dobozban még ott lapult a karkötő, amit a jobb csuklójára csatolt. Korábban mindig Kázmért kérte meg, hogy csatolja össze, boldogan megtette.

Az aranyórát apjától örökölte, nem is bánta, hogy olyan nagy a számlapja legalább látja, amit mutat. Legutóbb amikor igazítani vitte, az órás nagyon alkudott vele, hogy — adja el, ritka darab —, sokat ígért érte, de ő nem adta.     

Levetette a csinos kosztümöt, amiben eddig volt, átöltözött. Végignézett magán. A kék farmerben és a meleg felsőben úgy nézett ki, mint ezrek az utcán.

Már zárta az ajtót, amikor gyorsan visszalépett a kesztyűért.

Ahogy kilépet a bérház kapuján, érezte a város nyüzsgését. Mindig tudta, ehhez neki már régen nincs köze.

Egy utcára nyitott kávézóból finom kávét vett, fahéjasat.

Pohárral a kezében leült egy padra. Előtte lustán nyúlt el a Duna. A nap őszi melege megérintette. Lassan lehúzta mindkét kezéről a kesztyűt.

A forró kávé átmelegítette a kezét és a gyűrűket. Újra éltek az emlékek.

Elgondolkodott, milyen régen nem öltözött fel szépen, amikor az utcára jött. Könnyű bundába, szoknyába, csinos cipőbe. Tele a szekrénye szebbnél szebb darabokkal.

Mielőtt Kázmér végleg elment, azt mondta.

— Drágám, egyedül maradsz, vigyázz nagyon az életedre! 

Hűvösödött. Ahogy a zipzárt felhúzta, keze hozzáért a nyakában lógó lánc medáljához. Az ujja kicsit elidőzött rajta. Szinte látta a nyitható medál alatt a fia gyerekkori arcát, ami már hosszú évek óta csak képről néz rá. Mindenki itt volt vele.

Átnézett a Dunán. A nap, fényes koronát font a vár fölé. A Nő visszahúzta a kesztyűket.

 

Elindult, néhány lépés után beleveszett a tömegbe. Senkinek nem tűn fel.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Ilon
Szerző Kovács Ilon 73 Írás
Dunaparti városban élek. Érdekel a világ, és ami benne történik. Szeretek itt olvasgatni, és ha kedvem van írogatok is.