kisslaki : Legyek, kik korán röhögtek

1954 Kéthely *

 

Korán reggel, már a mi utcánkból is kiindultak a tehenek a kereszthez. Bözsit is kiengedtem, mert hallottam a főútról a legelni vonuló marhák bőgését. Alig poroszkát el a csorda, megjött a kisbíró, a nyakában egy dobbal – azt mindig irigyeltem tőle.

— A községi tanács hirdetííí! — énekelte, mint egy arab plébános, akit a moziban láttam.

Hogy a két strófa között a kisbíró levegőt vehessen, kegyetlenül dobolt egy sort, majd nótázta tovább a híreket meg az ukázokat. Az asszonynépség a kapuk előtt ácsorgott, és figyelte, hogy milyen istencsapásával boldogítják megint a népet. Ez már nem érdekelt, mivel ez a tanácsi ember, goromba egy isten barma volt. Tavaly mikor először láttam ezt a szerszámot a nyakában, mondtam neki, hogy én szívesen dobolok, míg ő énekel. De elküldött. — Csúnyán.

Erre válaszoltam neki, mer´ én se vagyok kutya, de aztán szaladtam.

Odahaza nagypapa már rég befogott, nagymama is fenn ült a bakon. A hordó teli vízzel hátul terpeszkedett, beborítva lombos ágakkal. — Hogy mér´ volt a hordó zölddel betakarva? Hát azér, mer´ a Vörös Horhón felfelé nagyon meredek a csapás, s hogy ott a víz ki ne ömöljön. — Hát azért.

 Ez Dollárnak volt az ivóvize, mer´ a Sári hegyen az nem volt. — Csak bor a pincében. Azt a ló nem itta, meg nem is adott volna neki nagypapa belőle.  

Nagymama indulás előtt még a lelkemre kötötte, hogy mit kel tennem: engedjem ki a disznót, mert már kihajtott a kanász, este menjek érte a kereszthez, nehogy elbitangoljon. Tehénnek is nyissam ki a kaput majd, itassak, etessek, a csirkéket zárjam be az ólba, de előtte számoljam meg őket. Aprítsak gyújtósnak valót a favágítón, ebédeljek meg, a bableves a sparhelten, tejfölt is találok a nyári kamrában, tegyek bele, de ne az egész fazékba csak a tányéromba, tüzet ne rakjak, mert letöri a derekamat

Az egész nótát kívülről tudtam, de csak bólogattam. Most kifelejtette: „hogy ha meghallok rólad valamit Takácsnétól, hát letépi a fülem.”

— Na, akkor Isten neviben —, szólt Nagypapa a lónak, megrántotta a zablát s elindultak végre ki a hegyre

Talán alig fordultak Sári hegy felé balra a főúton, én már kiengedtem a disznót az utcára a többiek közé. De alig haverkodtak egy rövidkét, feltutult a kanász kürtje a keresztnél. Erre ezek vágtában nekiiramodtak, hogy besorjázzanak a vonuló kondába.

Lassan-lassan napsütötte poros csend tespedt rá az utcára. A diófa alá vittem a hokedlit és nézegettem nagymama régi képes kalendáriumát. Gyönyörű barna- szürke képek voltak benne. Felhőkig érő házakkal, tengeren várakozó százpropelleres repülővel, burnuszos arab dárdások, kardosok vágtattak rohamra szélvészként, lomha vasszörnyek ellen; – az ember szinte kitalálta a mesét is hozzá. Előtte azért Pajtásnak vágtam egy nagydarab kolbászt, Milu tejfölt kapott. Ezek tudták már, mikor kigördült a kocsi, hogy ma vasárnapjuk lesz.

Később Petivel játszottam. Idővel hihetetlen tehetséges légyfogó lett belőle. Már amikor kikeltek az új csibék, felfigyeltem rá. A többiek már vidáman csipogtak, csipegtek, de ez csak tett néhány tétova lépést, és lefeküdt a küszöbre. Alsó rebegő szemhéját félig felhúzta, és csak nézett, s néha-néha lábával belekarmolt a levegőbe. Nagymama azt mondta, hogy most dobjam be az ólba, míg a csirke él, mer’ így a disznó szívesebben eszi, mint döglötten, de szépen kértem, hogy had várjunk vele még holnapig. Másnap reggel aztán finom kövér legyet adtam neki. Csócsálgatta, de azért megette. Utána fogtam neki még hármat. Azokat már jó étvággyal nyelte. Akár hiszik, akár nem, napok alatt meggyógyult! Már azt is megtanulta tőlem, hogy ha ujjam közé fogom a legyet, odajöjjön és kicsípje onnan. Következő leckeként már felemeltem, és így megpróbálta a falon pihenő legyeket elcsípni. Eleinte túl lassú volt, vagy a légy mellé koppant a csőre. Persze, hogy a legyek kiröhögték. Később ezek keservesen megbánták.

Volt még két tehetséges kiskacsa is, na meg még három másik csirketanítványom; azok is ügyesen kezelték a csőrüket. Ezeknek magamnak kellett először a legyeket megfogni, s onnan az ujjaim közül piszkálták ki a szerencsétleneket. Röhögtem, mikor felmutattam nekik egy dagadt legyet, a nagy igyekezettől, rohanástól, tülekedéstől hasra estek.  – Ezen mindenki mulatott volna, nem igaz?

Peti a lángész, mélyen lenézte ezt az amatőr igyekezetet. Neki elég volt, hogy fölemeljem. Alighogy csőrtávolságra ért, már kopogott is a falon, mint a géppuska. A legyeknek most már elment a kedvük a röhögéstől.

Mikor egyik este a két szomszédasszony átjött, s látták a vadászatomat Petivel, vihogtak, s azt mondták, hogy nagyeszű ez a bogaras Bimbó gyerek. Nagypapa hívott így — később aztán az egész utca. Én ezt nem szerettem, mert már három tehén és két ló druszája voltam így is.

— Már csak egy disznó hiányzott…

Ebédkor Milu tejfölt kapott, mi meg nekiálltunk a bablevesnek. Egy kanállal én, eggyel a Pajtás. Csak úgy koccant a foga mikor a kanalat bekapta, közben ragyogott a szeme jókedvében. Aztán megint én jöttem sorra, s így ettünk, míg el nem fogyott az utolsó cseppig. Délután a diófa alá feküdtem a kalendáriummal, Pajtás mellettem pihent. A könyv nem érdekelte, mert még nem tudott olvasni; még a képeket sem igen nézegette. Milu vadászni ment kisebb fajta kutyákra, mert ő már csak ilyen nagytermészetű kandúr volt. Mindig csak a lányokat hajkurászta. Hogy nyávog, vagy ugat-e a kedvese? – őt ez nem nagyon érdekelte.

Olvasás közben én is elálmosodtam. Követtem Pajtás példáját, aki csak pihent és szemlélődött mellettem. Hanyatt fekve nézegettem a diófa leveleit, s csak egyszerűen örültem a békés, csendes napnak. Meg annak, hogy milyen szép is a világ, ahol minden a helyén van; — Isten kezében.

Tudtam, hogy később megjön a disznó, majd a tehén. A baromfit is bezárom majd, meggyújtom a petróleumlámpát, felsöpröm a konyhát a napközben be-, betévedt szárnyasok után, hazajön a szekér a hegyről, nagymama besegíti nagypapát a priccsre, megmosom majd neki a lábát, ő meghúzza a csatost, és mesélni fogja a háborús hőstetteit a muszkafrontról.

És ez így lesz tán örökké…

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.10.03. @ 20:36 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de