A kiscicáknak egyre sz?kebb volt a hely, ahol mocoroghatnak. Eljött az id?, hogy már kevés lett a doboz. A kicsik térre vágytak, s ágaskodtak a doboz oldalának tetejére, s el?bb-utóbb sikerült átbucskázni rajta.
Nagy meglep?dés volt, amikor az els? bukfenc megtörtént… Leó volt az illetékes, természetesen. Felhúzódzkodott a doboz szélére, hatalmas kék kockaszemekkel körülnézett, hallottam, ahogy koporcolnak a pici lábak a kartondoboz oldalán. Nagy kár, hogy nem volt akkor még megfelel? fényképez?gép, érdemes lett volna megörökíteni ezeket a pillanatokat. Aztán egyszer csak átfordult a súlypont a doboz széle fölött, s erre bizony, nem készült föl a tigrincs… Hupp, máris a doboz köré tett rongyon kötött ki. Felvettem, egy maroknyi volt az egész cica, tündéri kis bolyhos, apró, szuszmogós lény. Szívem fölé tettem, ahol négy lábbal kapaszkodott a pulóverembe, kis szíve szaporán vert, kétségbeesett, nem tudván, mi lesz most ?vele. Hát mi lett volna: megkezd?dött a kinti élet!
Mirci eleinte ideges volt, mikor a kiscicák beindultak, állandó figyelemmel kísérte ?ket. Nemegyszer láttuk, hogy ha túlmerészkedett valamelyik bátor kis felfedez? a Mirci által szabott határon, foga közé kapva annak nyakszirtjén a b?rt, visszacipelte a doboz közelébe.
Ahogy cseperedtek, látszott a különbség Medve és az anyja között. Bár mindkett? fekete és n?stény, Medve kicsit valóban robusztusabb alkatú cica az anyjánál, s a bundája is más jelleg?. Míg Mirci kecses és filigrán, a bundája selymes, hosszabb sz?rzet?, Medve er?sebb testalkatú, kicsit görbe, Mirciénél vaskosabb lábakkal, a bundája pedig rövidebb szálú, tömöttebb. S még egy jellegzetes különbség volt köztük: Mircinek világossárga, hatalmas holdszempár tekintett ki háromszög alakú, elegáns kis arcából, Medvének kisebb, kerekebb formájú, narancssárga szeme volt, ugyancsak kerekebb arcban. A járása tényleg medvés volt, meg valahogy az egész feje is, véletlenül sem neveztük soha máshogyan, mint a „medve” szó valamelyik változataként.
Leó értelmes, Bandi-féle mézsárga szemeit és csodás izomzatát nem gy?ztük csodálni. Nyugodtan lehetett masszírozni némi er?vel is akár, dorombolva t?rte. Leó mindenben elöl volt, ? volt a legbátrabb, ? csinált mindent els?re. Medve némi habozással és kevesebb sikerrel, de többnyire követte bátyját.
Sokat játszottunk velük, a madzagon húzgálós dolgokat imádták, s el?bb-utóbb birkózásba csapott a dolog. Kés?bb megkezd?dött a berendezés amortizálása. Rohangálás ungon-berken keresztül, még a falra szerelt könyvespolcokat sem kímélték. Hát igen, néhány váza, bögre, dísztárgy látta kárát a cicák aktív testmozgásának. Teljesen belejöttünk, mit hova NEM szabad tenni, vagy ha mégis odatettük, hát rátudtunk a dologra.
Virágféle csak kaktusz maradhatott meg, hiszen sorban végeztek – természetesen játékból – a többivel. Ha nem a cicák lökték le a virágcserepeket, akkor valószín?leg önálló életet éltek a növények és leestek maguktól… Erre gondoltam, mikor néhányszor, hazaérve egy halom föld és széttört cserepek fogadtak a sz?nyeg közepén, valamint egyidej?leg alvó, ártatlan cicák.
?k is hamar megtanulták, hova NEM szabad menni. Pl. a sparhelt lapja, a cserépkályha vasajtaja, kályhából frissen kikapart salak bármilyen csábító, azokkal nem jó kezdeni…
Sokszor szedtem le tehetetlenül lógó kiscicát a függönyökr?l. Érdekes, ezekbe hiába akadtak bele többször is, mindenek ellenére a függöny a kés?bbiekben mégsem tartozott az elkerülend? dolgok közé.
Egyszer, süld? macska korukban kerget?zés közben Leó már majdnem utolérte Medvét és rávetette magát, s az útnak is vége szakadt, elzárta az ablak. Mit lehetett tenni, Medve sem hagyhatta, hogy legy?zzék, s egy lehet?ség volt kilátásban, felrohant a függönyre. Ez még nem lett volna baj, de… Leó viszont utána! A súly a lendület miatt er?teljesnek t?nt a majd’ százéves házfalba szerelt karnis számára – fogta magát, leszakadt! Szerencse, hogy a cicákra csak a függöny borult rá, és az is mázli, hogy otthon voltam, így a csapdába szorult, áldott jó kiscicákat ki tudtam halászni a leszakadt karnissal jól lerögzített függöny alól.
Nemegyszer el?fordult, hogy a reggeli, sürg?s készül?désem közepette nem vettem észre, hogy a nyitott szekrénybe beosont valamelyik cica, s ha véletlenül elmaradt az indulás el?tti létszámellen?rzés, hát mi tagadás, be lett hajtva rá az ajtó. Bizony, azt a szemrehányást, amikor hazaérkezve meghallottam a panaszos nyávogást és kieresztettem!
Megjegyzem, volt néhány ilyen alkalom, s a több órás kényszer? szekrényben-lét után soha nem volt „bepisi” vagy „bekaki”. Ezért nem gy?ztem csodálni ?ket, viszont egy jó darabig érezhettem a sértettséget. Nagyon jól értenek hozzá a sért?dött cicák, hogy hogyan kell leveg?nek nézni a személyzetet!
Néha Mirci is csatlakozott játék közben hozzájuk, olyan jó volt nézni, amikor hárman együtt csatároztak. Aztán érdekes volt látni, hogy bár a süld? cicák már ugyanazt az ételt ették, mint anyjuk, még naponta egyszer-kétszer mindig visszajártak szopni anyjukra, s ezt szintén nagyon sajnálom, hogy nem lehetett még akkor megörökíteni, hiszen a két „kiscica” már majd’ akkora volt, mint anyjuk!
Nagyon szép id?szak volt ez életemben.
Mirci odakerülése után tizennégy évig laktam még otthon, csaknem ez id?tartam végéig voltak cicáink, s ?k megszépítették minden otthon töltött percemet. Így, velük és mellettük váltam feln?tté. Megtanultam a felel?sséget, a gondoskodást, kölcsönösen rengeteg szeretetet, örömet adtunk egymásnak. Rendkívül fontos és meghatározó élményeim közé tartozik a cicákkal való élet és kapcsolat, hiszek benne, hogy aki így n? fel, lelkiekben olyan többletet kap az élett?l, melyek más módon nem igazán, nem ugyanúgy pótolhatóak.
