Kavyamitra Maróti György : Az utolsó óra története 2.

Friedrich (Menón) Hölderlin élete és halála,
ahogy utolsó óráján átélte,
mid?n váratlan kitisztult szelleme,
viszont elpusztult a teste

Sok mindenr?l beszéltek, s Menón lelkében egyre n?tt a szerelem, eláradt egész létezésén: a tilos, a lehetetlen, a képtelen szerelem.
Bizonyos jelekb?l úgy érezte, vélte, hogy Diotíma sem közömbös iránta, bár persze a bankár felesége tartózkodóan viselkedett: a bankár felesége igen, de Diotíma nem!
“Egyszer aztán megfogtam a kezét” – gondolja Menón az utolsó órán -, “mert a keze, a játékos, mozgékony, olykor ölében pihen? keze vonzott a leginkább édes bús-vidám arcán kívül.”
Diotíma talán egy fél perc elteltéig ott is hagyta kezét a fiú kezében, aztán olyan túlzott ijedelemmel rántotta vissza, mintha eleven t?zbe nyúlt volna…
Menón lehajtotta a fejét, mint tanítványa, ha csínytevésen kapták olykor.
Hosszan hallgattak, Susette ismét fölvette a kötést, melyet az imént letett a kosárba, és Menóntól félig elfordulva nézett az ablakon kifelé.
“Miért?” – kérdezte a költ?. -“Hisz nem akartam bántani! Miért rémült meg ennyire? A férjét nem csalta meg evvel a kézfogóval, akaratlan mozdulattal. Önnek ez amúgy sem jelenthet semmit, nékem pedig az egész világ!”
Diotíma ráemelte meleg tekintetének fényét, és halkan azt mondta:
“Épp azért vettem el a kezem, mert nekem is sokat jelentett, nagyon sokat. Ha semmit sem jelentett volna, hagytam volna.”
Eltöprengve hallgatott egy keveset, és most olyannak t?nt Menón szemében mint egy valódi istenn?. A n? asztalon játszó ujjai marokra szorították szívét, látványa mint holmi mancsos vadállat lesújtotta ismét. Diotíma újra megszólalt, még halkabban, lágyabban mint el?bb, hogy elvegye élét mondandójának, hogy hangja selymébe rejtse az iszonyatos tartalmat.
“Friedrich, Ön is tudja, hogy én már más emberhez kötöttem az életemet. Soha – érti? – soha nem leszek h?tlenné, bárhogy szeressem is önt. Soha! Hiszen ön csalódna bennem a leginkább, ha h?tlen lennék a férjemhez, hisz az ön erkölcsi elvei rettennének leginkább vissza a bújkálástól, csalástól, hazugságtól. Én már másé vagyok.”
Talán a hangjában talált valamit Menón, talán mert el?ször mondta ki a keresztnevét az asszony, Menón hagyta, hogy érzékei megtévesszék a tudatát, és nem azt hallotta, amit az asszony mondott, hanem azt, amit hallani szeretett volna. Avagy nem azt mondta-e Diotíma, hogy szereti ?t?
Kiválasztotta hát a n? mondandójából azt a néhány morzsát, amivel túlélhet?vé kívánta tenni ezt a napot, belékapaszkodott, s épp csak a lényeget nem hallotta meg.
És akkor jött a világfagyasztó jég – gondolja Menón ezen az utolsó órán…
“Szeretem ?t” – mondta Susette – “érti, szeretem ?t, az övé vagyok, övé a lelkem, a testem, és soha meg nem csalnám.”
Ezt végre a költ? is elértette…
Ezt végre megértettem – gondolja most Menón. Megértettem, de teljes valóságát és következményét csak napok, hónapok múlva fogtam föl. Értette, tudta és egész személyiségével helyeselte Diotíma igazát, hisz ? sem tudna csalni, hazudozni, sötétben lopakodni. Nem tudott volna szeretni valaki, aki mindezt megteszi, még ha ?érette tenné is. Hogyan fogadhatott volna el egy ilyen hazug, hamis szerelmet ?, akinek erkölcsi világrendje a hó tisztasága volt mindig.
Csak hát szenvedett!
Iszonyatosan szenvedett!

A belátás, a filosz, a logika itt semmit sem ért. Napra-nap, óráról órára együtt kellett lennie vele, nem volt menekvés, nem volt kiút, a csapda rázárult: sem maradni, sem elmenni nem lehetett, vele kellett lenni, vele, kit életében el?ször szeretett meg ilyen nagyon. Együtt ültek ebédnél és villásreggelinél, mert a bankár ragaszkodott ehhez a buta formalitáshoz. ? nézte az ételt, mereven nézte, hogy ne kelljen azt az éget? fájdalmat néznie, akit Diotímának hívott:nézte az ételt, nyelte az ételt, de nem látta az ételt és nem érezte az ízét. Nézte az ételt lehajtott fejjel, mert Diotímára nézni nem mert, de nem az ételt látta, hanem Diotíma mosolygó-szomorú arcát, fényl? szemét, játszi kezét.
Az asszony megértette szenvedésének mélységeit, s úgy segített, ahogy tudott: megpróbált minél kevesebbet mutatkozni a költ? el?tt. Már nem járt be a tanórákra, a házban is, ha tehette kerülte a költ?t, csak hát gyakran nem lehetett, f?ként azért, nehogy a férj vagy a cselédség szimatot kapjon e nagy kerülést?l, s másként, hamisan értelmezzék.

rom év, gondolja Menón, három jégverte, hosszú év. Mentem is volna, nem is. Naponta szántam el magamat a menekülésre, s naponta kívántam ismét és újra és örökre vele lenni. Szédültem, s hasogatott a fejem – emlékszik a költ? ezen az utolsó órán. Beteggé lettem.
Igen, beteg lett, súlyos beteg, épp csak nem akarta elismerni betegségét, és ha mások értetlenül figyelték hirtelen fakadó szörny? dührohamait, kitöréseit, méltánytalan rohamait, akkor – de mindig csak vértolulásos rohamai elmúltával – értett meg valamit, valamit, amit úgy fogalmazott meg önmagának, hogy lassan, de egyre világosabban bezáródnak bizonyos ajtók, melyeken keresztül még menekülni lehetett volna: anyja, barátok, szerelem: a kapukat tudatosan csukogatta Menón.
Félt?
A haláltól nem, de elboruló és erre az elborulásra ráeszmél? elme sivár homálya megborzongatta: az elmebajtól, jaj attól félt Menón. Barátai elhagyták, ellenségei meger?södtek: baj volt körülötte, nagy baj, s mind között a legnagyobb az volt, hogy semmi sem érdekelte, hogy föl sem fogta a baj nagyságát: ?t csak Diotíma érdekelte, csak ?t akarta, csak rá vágyott.

Susette pedig okosan – vélte értelme utolsó er?feszítésével Menón – egyre távolabb húzódott. Már alig szólt a költ?höz, elvétett beszélgetéseik, elvetélt szavaik köszönésre, s a gyerek fejl?désével kapcsolatos kérdésekre szorítkoztak. A Menónt homályba borító, lassan ráereszked? tébolyt egyébként kevesen sejtették, és Gontard bankár semmiképpen sem tartozott közéjük. A költ? er?nek erejével, minden maradék erejével napról napra megújította magát, napról napra késztette magát megújuló újulásra, visszafogott rohamokkal indult a nap felé, mert tudta: ha Gontard megsejti betegségét kiteszi a házból, s akkor soha, soha többé nem láthatja Diotímát.
Olykor, a leghevesebb fájdalmak idején még kívánatosnak is érezte ezt a megoldást, mindenesetre kívánatosabbnak mint a percre érkez? kínokat, hogy hallja a hangját, lássa az alakját, vagy egyszer?en megsejtse csupán, hogy Diotíma valahol a közelben van.


Talán Diotíma is így gondolta, azért döntött végül úgy, hogy eltávolíttat a házból.
Mert bizonyára el kell hinnem végül, hogy mégiscsak ? volt, gondolja Scardanelli ezen az utolsó órán. Sokáig mondogatta magának az ellenkez?jét, sokáig nem akart hinni abban, hogy – bármily jószándékkal is – Diotímája meg tudta tenni azt: csakhát bajos volt másként gondolni.
Igen, Diotíma tette, s jól tette, mint mindent, s ezért is áldja meg ?t az ég. Jól tette, mert csakis jól tehette.
Amikor a bankár udvariasan hellyel kínálta komolyra és fegyelmezettre és szigorúra igazított arccal, Menón már tudta, hogy mi következik.
“Tisztelt uram!” – kezdte Gontard a kivégzését. – “Mint tudja, én gyermekem nevelését egészen az ön kezébe adtam, én megbíztam az ön pedagógiai érzékében, képzettségében, abban, hogy a gyerek fejl?désének érdekében ön tökéletesen tartani fogja magát az általam megjelölt fontos szempontokhoz. Éppen ezért nem is ellen?riztem önt, legalább is személyesen nem, de mint észrevehette, nejem gyakran végigülte a leckeórákat, s azt remélem nem gondolta ön, hogy ezt – egyébként makulátlan erkölcsi tisztaságú feleségem – holmi ön iránt fakadt érdekl?désb?l tette. Nem, igen tisztelt uram, ezt az utasítást a feleségem t?lem kapta, mert én azért mégiscsak valami módon ellen?rizni akartam önt. Értsen jól meg: ön mégsem igazán pedagógus, hanem holmi irodalmár-filozófus, ha jól értettem, amit bemutatkozáskor önmagáról mondott. Az én ösztöneim az ilyen emberben – bocsásson meg – de teljesen meg nem bízhatnak. Természetes volt tehát, hogy ellen?riztessem önt, minthogy egyébirányú elfoglaltságaim ezt személyesen lehet?vé nem tették. No, száz szónak is egy a vége, az utóbbi id?ben nejem véleménye szerint, ön zavaros nézetekkel, nem igazolt állításokkal próbálja a gyermek gondolkodását megzavarni, s így arra a gondolatra jutottam – feleségemmel egyetértésben, ezt hangsúlyozom -, hogy becses szolgálatát a továbbiakban nem kívánom igénybe venni. Kérem, ne gondolja, hogy haragszom önre, én a döntéseimben mindig csak a józan ész szavára hallgattam, érzelmek nem befolyásoltak soha.”
Még folytatta, valószín?leg folytatta, még elmondta azt is, hogy nem kívánja megkárosítani a költ?t, tehát tisztességes végkielégítést ajánlott, s?t egyéb ígéretekben sem sz?kölködött, de Menón ezt már nem hallotta. Tekintete el?tt elfelh?zödött a világ, könnybeborult, s csak egyetlen vágy hajtotta: el innen, gyorsan, miel?tt valóban elsírja magát. Hogy ahhoz mit szólna Gontard, meg a felesége, igen jól el tudta képzelni…

egy kamra a gontard házban az éjszaka kezdetén még diotíma mellett testben és lélekben már úton a messze üvölt? sötétség felé úton oda ahol nincs többé fény és nincs többé diotíma nincs semmi illetve a semmi van egy sz?k kamra ahol mégis egykor boldog volt a költ? s ahol most kibírhatatlanul fojtogatóvá vált a létezés egy sz?k kamrában élete utolsó morzsáit próbálja ujjai közé csippenteni s próbálja helyre tenni egy költ? a végs? homály el?tt


Majd ezután is minden nap el kell indulni, s kutatni, keresni az új utakat, új ösvényeket: sokat, sokat kell majd vándorolni, hogy megenyhüljön a fájdalom, a szív szörny? szorítása: majd olyanná leszek, mint az erd? mély homályába futó sebzett vadállat: csak ?zi, hajtja a fájdalom, s délid?n, ha máskor h?s avaron pihent, most üvöltve veri föl a magányt. Sírni a fájdalomtól? Könnyeket hullatni a magánytól? Ugyan mire jó? Inkább lemondani örökre az örömr?l, megérteni, hogy másoknak jár az, s a kövek álmait aludni egy életen át könnytelen, hangtalan, zajtalan. Tudom mégis, hogy ezentúl majd minden csönd-hajnalon feltör mellemb?l egy vékony hang: ugye, ugye lélek, ugye lelkem, nehéz beletör?dni: ez a vaskeménynek t?n? alvás is az álmokról szól: Diotímáé legyen ezentúl minden alvásom. Hát a halál? Nem félnék t?le, jaj nem, de a fényl? arany, a szerelem a halálban is él tovább. Én tudom! Ott sincs számomra szabadulás. Ragyogó emlékek! Átt?ntök a legsötétebb éjszakában is! Nézem a világot. Üdv néktek csöndes ligetek, árnyas parkok, alkonyi fényben fürd? várromok a hegyek sörényén: csermelyek és bokrok, fehér liliomok és vörös rózsák, és üdv, üdv nektek csillagok. Tudod-e Diotíma kedvesem, hogy ha nem is tudtál róla, a mi boldog napjainkat és estjeinket is a csillagok év-és napjárása ügyelte? S a csillagok, az áldottak, most is ?rzik álmodat, drága, drága Diotíma! Emlékszel még mondd a szerelmes hattyúkra az ?szi fényben fürd? folyón? Átringatóztak csöndesen a szell?keverte fodrokon, fordultak, úsztak mindig egy irányba, mindig egyfelé. Így éltünk mi is Diotíma! Ha nap sütött, ha hideg szelek keltek, csak mosolyogtunk rajta, mert egy Isten ?rzött minket, mert egy dal zengett lelkünkben, s az id? zivataros bosszantásai nem árthattak nekünk kedves. Puszta, kihalt lett ma minden világ: az erd?k, ligetek, az utcák, a ház: elvették t?lem a fényt. Téged vettek el t?lem, s veled a két szemem látását. Körbe és újra és újra körbe ebben a talpalatnyi sötétségben jár a lelkem! Élek! Csak nem értem miért kell élnem, fénytelen egyre tovább?

És következett a hosszú és keserves út. Nem emlékszem semmire – gondolja a költ? ezen az utolsó órán. A fejem szakadatlanul fájt, zúgott és zsibongott, az ?nevét?l zúgott és zsibongott. De egyébre nem emlékszem!
Bordeaux.
Bizonyos, hogy jártam arra. A tengeri ködökre emlékszem, azok még jobban növelték a szakadatlan heves f?fájást. Aztán talán hazaindultam Tübingenbe.

tja a hosszú utat maga el?tt, melyet gyalogosan tett meg, fázva és éhezve, hisz addigra már minden pénze elfogyott. Hogy lakott-e valahol Bordeaux-ban vagy útközben – már nem jut eszébe. Csakhogy -azt mondják- egy érthetetlen hónap így is maradt az életemben. Jó nekik, hogy csak egy ilyet találtak, de persze érthet?, vagyis nem érthet?, hogy miként tehettem meg a tízszer rövidebb utat tízszer olyan hosszú id? alatt.
Hol járhattam?
Egyszerre villámfénnyel hasít bele a tudatába a felismerés: kitisztul, utoljára kitisztul még az agya ezen az utolsó órán.
Frankfurt!
Hisz ott jártam.
Nem a városban, nem terein, utcáin, parkjaiban, f?ként nem a bankár házánál, de ott, a város környékén. Ott, ott jártam körül négyszer is, ötször is az ? mindennél drágább lakóhelyét. Nem jártam nála, soha többé, a lépcs? alján történt búcsú óta nem láttam többé, de felé vezetett minden lépésem.

S most megnyugszik végre Menón halálra zúzott értelme: homlokán elsimulnak a ráncok, már mindent tud magáról ezen az utolsó órán, mely most a végére ér.

Összeszedte a holmiját a bankárral való beszélgetés után: pénzét már megkapta, elköszönt Gontard-tól is, tanítványától is: holmija nem volt sok, útnak indulhatott. ?t, ?t nem látta, de nem is bánta talán, könnyebb volt így. Kicsit haragudott most rá, vagy talán nem is. Megtépázott és egyre fájóbb agyának egyik rétegében már elhitte a hihetetlent: bizony Diotíma rágalmazta meg ?t a férjénél. Elhitte már, de még nem értette, hogy így kellett tennie, hogy számukra nem maradt más megoldás.

Indult.

A kapu már ott várta néhány lépésnyire. A költ? a lépcs? alján megállt, s akkor Diotíma ott fent megjelent. Ez fájt, mindennél jobban fájt, de csak egy másodpercig. Aztán különös, éles fény hasított agyába, de ez a fájdalom hirtelen jött vándor volt csak, nem ütött tanyát a fejében. Elmúlt, ahogy jött, és aztán már nem fájt, nem fájt semmi sem.

Johann Friedrich Hölderlin ott állt a lépcs? alján, de már nem ? volt, s Diotíma sem létezett, nem fájt. Az agy védekezni kezdett: az ?rülettel védekezett, tébollyal felelt a borzalomra.
“Friedrich” – szólt utána lágyan az asszony, haragtalanul, szelíden. – ” Ég áldja önt Friedrich, és minden jót önnek!”
Johann Friedrich Hölderlin visszafordult a lépcs? aljáról, ránézett az idegen asszonyra, mert fogalma sem volt, ki lehet. Csodálkozva töprengett egy keveset, aztán azt mondta:
“Ön téved asszonyom, vagy összekever valakivel. Az én nevem Scardanelli. Giorgio Scardanelli. Sajnálom.”

És kiment a házból…

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.