A Gyermek, ki még olykor sírni tudott, mindig valami instrumentumról álmodott.
Zenél? szerszámról, daloló eszközr?l, szerszámos dalokról.
Egészen közömbös volt, mi légyen az, csak szóljon, és zeneszerszámhoz hasonlítson.
Gyufaskatulyára húzott gumigy?r? épp úgy megtette, mint fés?re csavart vécépapír.
Azért vágyni vágyott igazi hangszerre, álmaiban vágyott ilyenekre.
Gitárról, bendzsóról vagy más ilyesmir?l, ami szól és igazi: álmodott csak, álmodozott.
A Gyermek, ki még olykor sírni tudott, tizenötödik karácsonyára „valódi” gitárt kapott.
Jézuska hozta.
Jézuskanyu és Jézuskapu hozta neki, ahogy rendes családban lenni szokott. (Egészen rendes családról persze nem lehetett beszélni, hisz a Gyermek, ki még olykor sírni tudott, egyetlen nagyszül?jét sem ismerte például.
A Nagyszül?k valahová elfüstölögtek: háborúk meg egyebek. Tán olyan is volt, aki tényleg füstté vált.
Persze, gitár volt a jézuskahozta, semmi kétség.
Nem álombéli instrumentum ugyan, de gitár volt.
Valljuk meg: vacak gitár volt.
Olyan, amilyenre annókorban jézuskanyupu pénzéb?l futotta: ezt persze a Gyermek soha meg nem mondta volna jézuskanyupuéknak: egyszer?en megpróbált megtanulni azon a gitáron (egy a – c –f – g menet sem volt egyszer?), aztán félretette.
A Gyermek, ki még olykor sírni tudott, negyven éves lett már, amikor ág-bog Erd? mélyén, annak sötét folyosóján, rátalált egy húszéves Lányra.
Lány volt?
Angyal lehetett inkább.
(Az Erd?t mindenesetre úgy hívták: Igfon. Tudjátok: a Szent-Fonadék Erdeje, a Szent -S?r?ség.
Ott volt, arrafelé, ahol a Mez?ség Erd?elvébe fordul. Épp ott volt.)
És hogy az a Lány ott lett, hát vele, rajta és általa tanult meg zenélni a Gyermek, ki még olykor sírt, nem ám az ócska gitáron.
Mert az ? hajai búzadalokat daloltak – könny? volt azt megtanulni -, vékony, hosszú, szépséges ujjai mozartoltak mindig, szeme pedig tengerszem dalszínben játszott.
Rajta, vele aztán lehetett zenélni, énekelni, dalolni: hipp és hopp és hejehujalakodalom.
Lakodalom persze nem lett, a húszéves hamar elment, de búza- és napraforgó dala rámaradt a Gyermekre, ki még olykor tudott sírni.
Tizenhárom elbitangolt évig a Lánynak csak pipacsdalillata maradt, de tán elég is volt az, hogy a Gyermek, ki még olykor sírni tudott, énekelgessen.
Márpedig avval a Lánnyal úgy volt, mint a mesében: hol volt, hol nem volt, once upon a time, c’éra una volta: épp úgy volt’a…
Mert elteltek kiszabott évek, aztán újra egyszer volt, pedig évekig nem volt.
(Egyszer volt, hol nem volt; de hol van?)
Mindegy is ez, ki akar err?l beszélni?
Való, igaz, hogy egy nap a Gyermek, ki még olykor tudott sírni, csak úgy beleénekelt egy dalt a világba: fölfelé énekelte, a Nap, a Hold és a Csillagok felé, hogy meg ne fagyjon az a dal: fölfele énekelte.
És lássatok csudát: énekek feleltek rá innen és onnan: feleltek dalok fölülr?l, és hát – persze – feleltek dalok alulról is.
Angyali és ördögi dalok feleltek.
Mindenesetre a Gyermek, ki még olykor sírni tudott, megörült a felel? énekeknek: váratlanul úgy érezte, semmi sem volt váratlanul, mindennek elj? az ideje; rendelt ideje van mindennek a nap alatt, föld felett: ez bizonyos.
A válaszoló dalok elhitették vele, hogy már nincs egyedül.
Válaszokat küldött hát a világba, fölfelé, mert azt hitte szegény: válaszra válasz érkezik.
Semmi sem érkezett.
Válasz?
Ó, ugyan!
Mindenik daloló a maga dalával volt elfoglalva, azt hallgatta csak, és örült, mikor a Gyermek, ki még olykor tudott sírni, csillagszórókat röppentett feléjük ( ilyeneknek amúgy a Lány, Aki Elment is örvendett), de visszacsillagászásra már senkinek sem futotta önidejéb?l.
Csillagévet várt a Gyermek, várta hogy valaki majd csak neki is csillagszórót küld: „Csillagom! Ezt szépen szórtad a légbe!”.
De nem, nem!
Ki ér rá mostanság csillagokat szórni más fejére? Még a Lány, Aki Elment, még az sem.
Pedig a Gyermek, ki még olykor tudott sírni, repesve várt csillagválaszokat, míg rá nem jött egyszerre csak: ág-bog Erd?, Igfon világ, hol nem jár? csak rájött egyszer: senkit a maga csillagszóróján, bendzsóján, gitárján kívül, senkit más dala nem érdekel.
A Lányt sem, ami azt illeti: a Lányt sem, de mást sem ám!
Mikor világ ágbogában idáig jutott a Gyermek, ki még olykor tudott sírni, nem sírt már: ugyan minek?
Nevetett egy jót, és nem dalolt többet: tán lenne kinek?
Akinek fülei vannak hallásra?
Más berek más dalának meghallására?
