Horváth István : ÖRÖKÖSÉG

Nyomtatás

 Szeretném, ha tudnád,

 miként úszták meg

 – apám s anyám –

 a háborút. Hol robbant

 a gránát, hogyan maradtak

 életben, kik a pincében lapultak.

 Hogyan kerülték el a

 kényszermunkát, hogy a

 félelemtől miként remegtek,

 hogy mi is lehessünk

 a később születettek.

Szeretném, ha látnád

a régi játszótereket,

a hajdani bóklászó fiúcsapatot,

hogy hol rúgtuk a labdát kifulladásig.

Még ifjú tüdővel szívtuk a port,

a füstöt, a jázmin illatot.

Milyen volt a rügyező nyárfaerdő,

hogy tágult a tér, a világ, a jövő

mikor cikázó lepkék

nyomába eredtünk,

s hogy rámeredtünk

– csodaváró szemmel –

ha lenge léptű lányok

felénk jöttek.

S ők, mily fájdalom,

– mint mesék tündérei –

érintésre eltűntek.

Szeretném megmutatni,

a templomteret, hol

tucatnyi gyerek

lót – fut, hempereg.

Apró semmiségeken

egymásnak esve,

hogy keltünk birokra.

Hajnaltól napestig

– ha tehettük volna –

fürkésztük az élet

s a bokrok titkait

és íme a templom

ahol vágytuk az égi jutalmat.

S látva, hogy csak az öregek

halnak, egyre bátrabb, és

szilajabb lett kedvünk.

Jó volt itt nekünk.

Papunk segített a könyvekhez,

színházba, zene-közelbe,

másztunk fára és hegytetőre.

Szeretném megmutatni

a sok kirándulást.

Nem tudni min,

de nevettünk órákon át.

Bámultuk az eget, s mint

titkok hordozóját a lányok

kacér, felhőtlen mosolyát.

Szeretném, ha látnád a régi

iskolát, ahol tanultam,

írni, olvasni, történelmet, fizikát.

A kopott, a körmünkkel vésett

padokat, az olajos padlót a teremben,

a szenes kályha fojtogató füstjét,

a vén pedellus

– mert ilyen is volt –

az óra végét jelző

csengőt s csengetését.

Szeretném, ha látnád

a kis üzleteket,

hová reggelente

kenyérért és tejért mentem.

A hajlott hátú néniket,

kik nem csak látásból,

nevünkről ismertek.

Szeretném, ha tudnád,

hogy megvolt a

mindennapi betevő falat.

Néha virág és kés

és villa az asztalon,

és nem zavart semmi módon, ha

mások hosszára vágták a kenyeret,

hogy nagyobbnak látsszon.

Látnod kellene az innen – onnan

segélycsomagokból, összeszedett

ruháinkat. Nyirkos éjjelen

a földhöz lapuló házainkat,

a lakást, ahol laktunk

és ahol a kertben, a

más virágai nyíltak.

Apám viharkabátját mely

téli és nyári is volt egyben,

és hogy voltunk mi otthon

az idegenben.