Szilágyi Hajni - Lumen : Távol és közel

    – Szeretsz?

    – Nem tudom.

    – Mi az, hogy nem tudod? Hiszen tegnap még szerettél.

    – Az tegnap volt. De azóta lement a hold, és felszökött a nap. Rám hajlott az összes fény, és mégsem látok, csak tapogatom önmagam.

    – Jó, jó, de ezeknek mi köze van a mi szerelmünkhöz?

    – Mondhatnám, hogy semmi, de akkor hazudnék. És tudod, én soha nem hazudtam neked.

    – De hazudtál!

    – Mikor?

    – Amikor azt mondtad, hogy nem hagysz el, hogy soha nem hagysz el. És mégis.

    – Nem az én döntésem volt. Vannak dolgok, amiket nem tudunk már visszafordítani. Az időt nem tudjuk megállítani, és árnyékunk sem keresztezheti utunkat. Ha menni kell, akkor indulni kell.

    – Szeretlek. Hiányzol.

    – Tudom.

    – Csak ennyi, hogy tudom? Már nem akarsz velem emlékezni?

    – Már nincs miről. Lassan kitörlődik belőlem minden. Olyan leszek, mint egy átlátszó üvegszilánk. Ürességem már csak karcolni, bántani tud. Sebet ejtek, vigasztalan vérző árvaságot lelkedben.

    – Én becsomagoltam már mindent. Azt hiszem. Az együtt utak most olyanok, mint sok-sok kis bőrönd. Szeretsz még?

    – Lehet.

    – De az előbb még azt mondtad, nem tudod. Mitől változik meg az ember, a lélek egyik pillanatról a másikra? Hisz én én maradtam. Látod, itt állok előtted. Úgy érzem magam, mint az első találkozásunkkor. Félek minden szótól, érzéstől. Mintha most ismerkednénk.

    – A lehetbe annyi mindent be lehet zárni. Neked adom örökbe. Tudni fogod, hogy mit hova tegyél, mit rejts el, és mit dobj ki.

    – Akkor ez már nem az a szerelem, ami… Ugye? Hiszen a lehet, csak egy köztes állapot az igen és a nem között. És olyan pedig nincs, hogy kicsit szeretünk, és kicsit nem szeretünk. Nincs fél szerelem. Én teljességgel, önzetlenül önzőn szeretlek még most is. Hiányod árkot ásott előttem. Mély a szakadék, félek az ugrástól.

    – Ne félj. Neked kell megtenni az első lépést. Csakis saját magad tudsz átlépni árnyékodon, de ahhoz el kell tudni indulni. Ahhoz el kell tudni engedni a múltat. Felejteni nem elég akarni, azt is meg kell tanulni. Annyi minden vár még rád. Nézz rám. Olyan vagyok, mint egy elszáradt fa. Se lombom, se gyökerem. Csak vagyok a kérgembe bújva, és az idő tép, szakít, és egyre messzebb kerülök mindentől. Tőled is.

    – Nem engedlek el. Ha én úgy akarom, akkor visszavonhatatlanul itt maradsz bennem. Most nincsenek reggelek, nincsenek esték. Egy villanás van a nap és a hold között, és abban a villanásban is csak te vagy, te létezel. Nem akarom elfogadni nem léted. Hiába az elindulásod, csak te érkezhetsz hozzám meg. Holnap, holnapután, bármikor.

    – Nincs időm. Már nincsenek holnapok, és lassan a ma is egyre fárasztóbb. Minden távolodik tőlem, és ami messzi volt, az most egyre közelebb lesz hozzám. Ezek az érzések olyanok, mint a fényrobbanások. Mintha szétolvadna bennem valami. Összeolvadnának az érzéseim, és már nem tudok különbséget tenni szép és csúf között, jó és rossz között, születés és halál között.

    – Ne bújj el. Látod még a napot? Hallod a madarakat? Érzed még a nyár ízét a szádban? Azokat a zöld fűszálakat, amiket egymásra szórtunk a határba. Emlékszel? Ránk hajolt az ég, és úgy szakadt le egy pillanat alatt, mintha valaki lentről szaggatta volna. És utána ott volt a szivárványhíd. Emlékszel? És mi alatta feküdtünk meztelenül. Szabadon.

    – Igen, emlékszem. Azt mondtam, átsétálok neked még a szivárványhídon is, és lopok fényt, meg sok-sok kék szint az égről. De már nem tudok elindulni neked. Nincs híd. Nincs kék. Csak fény. De ez más. Ezt te még nem láthatod.

    – Ezt nem te döntöd el. Nekem idő kell. De te elvitted az időt is. Nem tudom eldönteni, hogy mi az, ami bennem tombol. A düh? A hiányod? A nélküled gyűrt lepedő? Az üres ház? A válaszok nélkül maradt kérdések? Egyáltalán voltak kérdések. Esélyem nem maradt arra, hogy kérdezzek. Mi ez, ha nem önzőség. Te mentél, én maradtam. Én indulnék, de te egyre távolabb kerülsz tőlem.

    – Ne sírj. Hiába takarod el az arcod. Látom.

    – Ne foglalkozz velem. Csak magamat sajnálom. Ennyi kell. Kis öngyógyítás, sebnyalogatás.

    – Nem, nem. Te ennél sokkal értékesebb vagy. Gyönyörű gyémánt vagy. Csiszolatlan még, de tudom, hogy ha továbblépsz, és a jó utat választod, azok az élek is egyre szelídebbek lesznek. Csak kérlek, ne szeress. Ne így szeress. Értem tedd meg, ha már magadért nem teszed meg. Rakd ki a pontokat a gondolatok, az emlékek végére. Ne zárójeleket rajzolj, mert azok várakozásba sodornak. Nézz már rám! Hallod?

    – Hallom. Azt hiszem. Meg szeretnélek ölelni. Szeretnék tőled elköszönni. Arra sem hagytál időt, hogy becsukjam az ajtót. Mentél. Mi az, hogy mentél. Kirobbantál, és itt hagytál a lövészárok szélén. Vérzek. Belül. Már sírni sem tudok. Kereslek magam mellett az ágyon. Megterítek esténként neked is. Nézem a telefont, de az mereven visszabámul rám. A ruháid a szekrényben, a te illatoddal. A fürdőszobában minden úgy van, ahogy te hagytad, ahogy te szeretted. Minden úgy van, ahogy otthagytál, abba a semmi állapotban. Legalább egy cetlit rakhattál volna ki, vagy mit tudom én. Csak hogy időben ott legyek. Hogy…

    –  Te is tudod, ezek így utólag csak kifogások, hamis vádak önmagad ellen, önmagadért, a szerelemért, az életben maradásért. Akarnod kell! Muszáj. Nem létezhetsz levegő nélkül. Összeestél. Tudom. Éreztem, láttam. De meg kell tanulnod újra levegőt venni, újra járni, és elindulni, majd újra levegőt venni, még nagyobbat, és menni, menni, menni.

    – Nehéz elindulni. Nem visz a lábam. Nincs hová, nincs kihez, nincs mihez. Csak ide, hozzád tudok jönni, és ezeket a pillanatokat gyűjtögetem hetek óta. Hazaviszem a kezembe, mindenhova teszek belőlük egy sóhajnyit. Mert kellesz. Mert hiányzol. Mert szeretlek. Mert szerettelek.

    – Fáradt vagyok. Egyre sötétebb van, és már nagyon nehéz minden, ami körülöttem van, miközben én egyre könnyebbnek érzem magam. Nem én akartam így. Kérlek, ne bánts. Már nem tudlak úgy szeretni, ahogy te akarod. Ahhoz túl messze kerültünk egymástól. És ez a távolság nem mérhető időben, években.  Csak egy pillanatra meg szeretném érinteni az arcod, ujjaimat végig vezetni azokon a finom vonásokon. El akarom vinni magammal ezeket az érintéseket. Mást nem. Csak ezeket. Mint egy pillanatfelvétel. Skicc. Vázlat. Montázs. Belőled. Nekem.

    – Együtt indultunk egykor. Együtt értünk fel a hegyre, majd együtt zuhantunk, de mindig ott voltunk, és maradtunk egymásnak, egymás tenyerébe. Együtt buktunk le a mélybe, ha úgy hozta az élet. Én feljöttem, de te lent maradtál. Szeretsz?

    – Már nincs időm rá. Ahhoz egy élet kevés, a halál pedig túl sok. Az út hosszú, az elindulás nehéz, a felejtés még nehezebb, az itt hagyott pillanatok súlya húz, húz, de már minden olyan áttetsző, mint egy fényfátyol. Nincs, mi megtartson. Ijesztő ez a felfele zuhanás. Úgy őrizz meg, ahogy hagytam neked az utolsó pillanatot, az ölelést, a szót, a visszanézést az ajtóból. Minden mást rakj el. Megtalálod mindennek a helyét. Ne félj, mindig benned maradok, valahol mélyen, mint egy örök kapaszkodó. Mert nagyon szerettelek. Indulj már, hogy én tovább érkezhessek. Menj már!

 

    A nő szótlan áll, két keze ökölbe szorítva, mint aki nem akarja elengedni az utolsó pillanatot. Mert tudja, nincs utolsó pillanat. Minden végtelen, és benne a vég a mindenkori örök kezdet.

    Az égre szelíd vonalú bíborfényeket rajzol a lemenő nap. A fák leveleit finoman mozgatja a szél. Csenddé öltözik a világ, kívül, belül. Az eső édes nyári illata végigszalad a leveleken, majd az alkonyat alá bújik némán.

    A nő elindul. Nehéz minden lépése. Nem mer hátranézni. Minden olyan messzinek tűnik. A nagykapu összezsugorodva áll előtte, a madarak, apró pontként cikáznak az égen. Mintha kitágult volna az idő, a tér.

    A síron kék virágok nyílnak. A kereszt széttárt karokkal áll. Talán nyúlna a nő után, talán megérintené, de már nincs szó, nincs érzés, nincs jelen, csak múlttá görnyedt hiány. A pillanat betöltődik a fájdalommal. Az égbolton szivárványfelhőkből vékony ecsetvonású híd ível a föld és a menny, az elindulás és az érkezés között.

   Felnéz az égre.

   – Ahogy te akartad, és megálmodtad bennem, nekem, és magadnak, hogy elindulsz egyszer azon a szivárványhídon értem, hozzám fényt lopni. Azt az utolsót. Mert szeretsz. Mert már nincs időd nem szeretni. Szétszórtad magad alá az összes időt, s a világ magába zárt örökre, és én is benned rekedtem valahol. Valahol félúton.

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"