Kavyamitra Maróti György : Carlo Collodi: Pinocchio kalandjai 2.

nagyapa fordított meséje Millának

 

 

Harmadik fejezet,
amelyben Dzseppetto hazér, és azonnal nekilát a bábu kifaragásának, és a Pinocchio nevet adja neki. Pinocchio els? csínyjei…

Dzsepetto lakása egy roskatag, szegényes, földszintes, ablaktalan házban volt, mely a lépcs?házból kapott némi fényt csupán. A lakás berendezése annyira szerény volt, hogy szerényebb már nem is lehetett volna: egy roskatag szék, egy kényelmetlen ágy, és egy romlásnak indult, hajdan er?s szék: ez volt az egész. Igaz, a hátsó falnál volt még egy t?zhely is, melyben t?z lobogott: sajnos az a t?zhely csak festve volt, miként a rajta meleged? fazék, és a fazék fölött kereng? g?z is.
Alighogy Dzseppetto betette az ajtót, szerszámokat vett el?, és hozzálátott a bábu kifaragásához.
„Lássuk csak, milyen nevet adjak neki?” – dünnyögte maga elé. – „Talán legjobb lenne, ha Pinocchiónak hívnám; ez a név szerencsét hoz. Ismertem egy családot, abban mindenki Pinocchio volt. Pinocchio papa, Pinocchio mama, Pinocchio gyerekek, és mindnek igen jól ment a sora. Remekül tudtak koldulni, és mindig b?séges alamizsnát kaptak.”
Hogy ily módon szerencsés nevet talált a bábunak, hozzáfogott az elkészítéséhez is. Hamar elkészült a hajával, aztán a homlokával, aztán a szemeivel.
De képzelhetitek csodálkozását, amikor látta, hogy a szemek megmozdulnak, pislognak, körülnéznek, aztán ?t bámulják kitartóan.

Látván ezeket a bámuló faszemeket Dzseppetto kezdte kényelmetlenül érezni magát, és ingerülten rá is szólt a szemekre:

„Faszemecskék, mit bámultok?”

Semmi válasz.
A szemek után hozzáfogott az orr kifaragásának: de alig hogy az orr elkészült, elkezdett növekedni: és n?tt és n?tt és n?tt, és néhány perc alatt oly módon megn?tt, mint aminek vége nem akar szakadni.
Szegény Dzseppetto egészen belefáradt abba, hogy lefaragja a növekményt, de minél többet faragott bel?le, az engedetlen orr annál hosszabbra n?tt.
Az orr után a szájat készítette el.
De még egészen el sem készült az a száj, mikor gúnyosan fölnevetett, és énekelni kezdett.
„Ne nevess!” – szólt rá sért?dötten Dzseppetto, de mintha a falnak beszélt volna.

„Ismétlem: ne nevess!” – szólt fenyeget?en.

Erre a száj abbahagyta a vigyorgást, ellenben kiöltötte a nyelvét.
Dzseppetto, szegény – mit tehetett mást? – folytatta a munkát, mintha észre sem vette volna a gonoszkodást.
A száj után elkészítette az állat, aztán a nyakat, a vállakat, a hasat: majd hozzáfogott kifaragni a karokat és a kezeket.
Alig készült el a kezekkel, Dzseppetto érezte, hogy parókája útra kel, és leröpül a fejér?l. Fölnézett, és mit látott? Sárga parókáját látta a bábu kezei között.
„Pinocchio! Azonnal add vissza a parókámat!”
De Pinocchio ahelyett, hogy visszaadta volna, saját fejére tette, és bár annyira rácsúszott a fejére, hogy majdnem megfulladt alatta, csak illegette és mórikálta magát.

Ekkora szemtelenség láttán Dzseppetto nagyon elszomorodott, olyan szomorú lett, mint tán életében még soha, és azt dörmögte:

„Gonosz, rossz fiúcska! még el sem készültél, de máris tiszteletlenül viselkedsz atyáddal szemben? Rossz, rossz gyermek!”

És avval felszárított egy könnycseppet a szeme alól.

Hátra volt még a lábak kifaragása.
Épp elkészült a lábakkal, amikor egy rúgást érzett az orrán, meglehet?sen fájdalmas rúgást.

„Megérdemlem.” – gondolta magában. – „El?bb kellett volna meggondolnom: most már kés?.”
Avval két hóna alatt megfogta az immár elkészült bábut, letette a szoba padlójára, hogy megtanítsa járni.
Pinocchio lábai még merevek, dermedtek voltak, nem tudta mozgatni azokat, így hát Dzseppetto vezette kézen fogva, és tanította egyik lépést a másik után megtenni.
Ahogy a zsibbadtság elmúlt Pinocchio lábairól, és önállóan járt már, el?bb föl-alá futkosott a kis szobában, aztán becserkészte az ajtót, és egyetlen ugrással az utcán termett, és usgyi! futásnak eredt.
Szegény Dzseppetto meg a nyomába, de megfogni nem tudta, mert a bábu jobbra-balra ugrándozva, mint ahogy  nyúl a kutya el?l szokott menekülni, kitért el?le: futás közben úgy csattogtak lábai az utca kövezetén, mint húsz fapapucs.
„Fogják meg, fogják meg!” – üvöltötte Dzseppetto, de a járókel?ket egészen elb?völte a fabábu, mely futott, mint egy arabs telivér, és jobbra-balra d?ltek a nevetést?l, ahelyett, hogy elkapták volna.
Végül – isteni szerencse! –  el?került egy csend?r, és hallva a lármát, meg a lábak kopogását, azt hitte, hogy egy csikó szökött meg gazdájától, ezért nagy bátran, két lábát széjjelvetve, eltorlaszolta az utat.
Csakhogy Pinocchio meglátva ?t, egy bukfenccel megpróbált átbújni a csend?r széttárt lábai között, ám az az utolsó pillanatban fülön – pontosabban  orroncsípte a kis gazfickót: és tudjátok-e, miért nem tudta fülönfogni? Hát mert Dzseppetto a nagy sietségben elfelejtett fület faragni Pinocchiónak. Szóval a csend?r orroncsípte,  és átadta Dzseppettónak.
Az meg elkapta Pinocchio nyakát, és miközben vitte hazafelé, fenyeget?en dohogta:
„Gyerünk csak, gyerünk haza! Ott majd elszámolunk!”
Erre a bíztatásra a bábu levetette magát a földre, és többé mozdulni sem volt hajlandó. Eközben az utcán lézeng? naplopók és semmittev?k körbevették ?ket: ki ezt mondta, ki amazt.
„Szegény bábu!” – így az egyik. – „Igaza van, ha nem akar hazamenni. Ki tudja, hogy elveri otthon ez a gonosz Dzseppetto?”
Egy másik ácsorgó így vélekedett gáncsoskodva:
„Ez a Dzseppetto gáláns embernek t?nik, de igazi zsarnok gyerekekkel szemben. Ha hagyjuk, hogy ez a szegény bábu a kezei közé kerüljön, tán apró darabokra töri.”

Addig-addig beszéltek, káráltak, míg a csend?r úgy döntött, hogy futni hagyja Pinocchiót, ellenben bekíséri a dutyiba szegény Dzseppettót. Az a szerencsétlen meglepetésében egy szót sem tudott kinyögni önmaga védelmére, csak sírt, mint egy bikaborjú, melyet a vágóhídra vonszolnak éppen: sírt és zokogva mondta:

„Szerencsétlen kis fiam! Mennyit dolgoztam, hogy helyes magatartású, jó fiúcskát faragjak bel?le! Mindhiába: de hisz el?bb kellett volna meggondolnom, már kés?.”
Mindaz, ami ez után történt szinte hihetetlen, de majd csak a következ? fejezetben beszélem el nektek.

 

 

Negyedik fejezet
Pinocchio esete a Szóló Tücsökkel, melyb?l kiderül, hogy a rossz kölkök hamar elunják, ha valaki javító szándékkal tanítani próbálja ?ket

 

Elmondom tehát néktek gyerekek, hogy miközben a szegény és ártatlan Dzseppettót elvezették a dutyiba, Pinocchio, ez a kópé, kiszabadult a csend?r karmai közül, és ugyancsak szedte lábait: a mez?n vágott át, mert arra rövidebb út vezetett hazáig. Mély, vízzel telt árkokat ugrott át és magas sövényeket. Futott, mint egy gödölye, vagy egy nyuszi, melyiket vadászkutya üldöz.
Hamar a házukhoz érkezett, az utcai ajtót nyitva találta, belökte, és beljebb került. Az ajtó spalettáját lehúzta, aztán letelepedett a földre, és nagyot sóhajtott.
Ekkor valami hangot hallott, mely így tett:
„Kri-kri-kriiii…”
„Ki beszél?” – kérdezte Pinocchio megrémülve.
„Én.”
Pinocchio a hang irányába fordult, és egy hatalmas tücsköt pillantott meg, amely nagyon lassan mászott fölfelé a falon.
„És te ki vagy?”
„Én a Szóló Tücsök vagyok, és legalább száz éve itt lakom.”
„Lehet, csakhogy ez a lakás immár már az enyém” – mondta a bábu -, „és ha jót akarsz, akkor nagyon sebesen t?nj el innen, hátra se nézz!”
„Addig el nem megyek, míg meg nem mondom neked az igazat.”
„Mondd hamar, aztán t?nés!”
„Jaj, annak a gyereknek, aki fellázad szül?je ellen, és puszta szeszélyb?l elhagyja az apai házat. Semmi jó nem vár rá a világban, és el?bb vagy utóbb keservesen megbánja, amit tett.”
„Beszélj, szólj csak Tücsköm, fecsegj csak, ahogy neked tetszik! Én viszont tudom, hogy holnap hajnalban elmegyek innen, mert ha maradnék, ugyanaz történne velem, mint a többi gyerekkel. Iskolába küldenének, szeretettel vagy er?szakkal kényszerítenének, hogy tanuljak. Márpedig én – ezt megsúgom neked – nem akarok iskolába menni, tanulni, inkább szórakozni, lepkéket kergetni, ugrabugrálni, fára mászni, madárfészkeket fosztogatni akarok.”
„Ó, te szegény, ostoba kölök! Nem tudod, ugye, hogy ha így teszel, buta szamár maradsz, semmire sem jó?”
„Csönd legyen, rosszindulatú tücsökprücsök!” – kiáltott rá Pinocchio, csakhogy a Tücsök, ki nyugalmas és filozofikus természet? volt, nem veszítette el türelmét most sem, ugyanolyan csöndes, nyugodt hangon folytatta:
 „No, és ha nem akarsz iskolába járni, nem akarsz mesterséget tanulni, ugyan mi módon akarod megkeresni a kenyérre valót?”
„Akarod tudni, milyen mesterségre vágyom? – replikázott Pinocchio, aki viszont – ellentétben a Tücsökkel – kezdte elveszíteni a türelmét. – „Egyetlen mesterség van ezen a világon, amihez nekem kedvem van.”
„Mi lenne az?”
„Hát enni, inni, aludni, játszani reggelt?l-estig, és csavarogni a világban.”
„Hát ez az. Err?l van szó!” – folytatta tovább a Tücsök nyugodtan, föl sem emelve hangját. – „Ez az a mesterség éppen, ami vagy a kórházba vagy a börtönbe vezet.”
„Elég legyen rosszindulatú tücsökprücsök! Jaj neked, ha tovább bosszantasz!”
„Ó, te szegény Pinocchio. Részvétem!”
„Ugyan, miért?”
„Mert csak egy bábu vagy, még annak sem túl jó, hisz fából van a fejed! Fafej? vagy!”
Ezekre az utolsó szavakra végképp elveszítette türelmét Pinocchio: dühödten fölugrott, fölkapott egy fakalapácsot, és odavágta, ahol a Szóló Tücsök mászott a falon. Talán csak rá akart ijeszteni, nem akarta megölni, csakhogy a kalapács eltalálta a Tücsköt épp a fejénél, annyit se tudott szegény kinyögni, hogy „kri-kri-krííí”, csak elken?dött a falon, mint holmi freskó.

 

Ötödik fejezet
melyben Pinocchio nagyon megéhezik; szerencséjére talál egy tojást, melyb?l rántottát készíthetne,  ám miel?tt a végére járna, a rántottának való kiröppen az ablakon

 

Közben leszállt az éj, és Pinocchio hirtelen rádöbbent, hogy még semmit sem evett; abból jött rá, hogy a gyomra táján furcsa kaparást érzett, mely egyre inkább étvágyhoz hasonlított. És hát a gyerekeknél az étvágy hamar fokozódik, változik, és az étvágy néhány perc múlva ordító éhséggé változott, és immár késként hasogatta a bábu gyomrát.
Szegény Pinocchio, hamar a t?zhelyhez futott, ahol az edényt látta, melyben f?tt valami étel; le akarta emelni a fed?t, hogy belekukkantson, de – mint tudjuk – az edény és a t?zhely bíz’ csak a falra festett szédítés volt.
Képzelhetitek, hogy megnyúlt Pinocchio orra, mely már amúgy sem volt rövid: most legalább négyujjnyit n?tt még.
Akkor nekiindult a szobának, és minden rejtekhelyre bekukkantott, hátha talál valami ehet?t: egyenként kihúzogatta az összes fiókot abban a reményben, hogy legalább egy kis száraz kenyeret lelhet, de semmit sem talált, még egy darab régi csontot sem, olyat, mit csak a kutyák képesek elrágcsálni. Még egy vacak halszálka, még egy elköpött cseresznyemag sem akadt sehol.

Nem talált semmit sem, illetve a nagy semmit találta, éppen a nagy semmit.

Közben a szörny? éhség csak n?tt, egyre n?tt; a szegény bábu nagyokat ásítozott, és közben nyelte a leveg?t, de ez sem használt semmit sem. Úgy érezte, hogy a gyomra menten kiszakad.
Aztán kétségbeesetten sírva fakadt, és így hüppögött:

„A Szóló Tücsöknek igaza volt. Bizony rosszul tettem, hogy elhagytam a papámat,  és megszöktem itthonról. Ha most itt lenne a papám, nem kéne nyomorultul éhen halnom. Ó, de csúf betegség is az éhség!”

Ugyanebben a pillanatban a szeméthalom tetején meglátott valamit, valami gömböly?t és fehéret, ami egészen úgy festett, mint egy tyúktojás.
Hamar fölszökkent a földr?l, ahol eddig sírva ült, odaugrott ahhoz a gömböly? fehérhez, és tényleg: egy tojás hevert a szeméthalomban.
Lehetetlen leírni a bábu örömét: rátok is bízom, hogy elképzeljétek!
El?bb azt hitte, hogy tán álmodik, de aztán óvatosan kézbe vette a tojást, alaposan megszemlélte minden oldalról, majd szájához emelte, és forró csókokkal halmozta el.
„És most lássuk, hogyan is készítsem el vacsorára? Készítsek bel?le rántottát? Nem, talán inkább tükörtojást kéne sütnöm! Talán még ízletesebb lenne, ha serpeny?s tojást csinálnék. Vagy a lágytojás a legfinomabb? No, legyen mégis rántotta bel?led tojáskám!”

Minthogy a parázstartó még teli volt izzó parázzsal, keresett hamar egy serpeny?t, és mert se olajat, se vajat nem talált, egy kevés vizet öntött a serpeny? aljába, és amikor a víz forrásba jött, takk!…Föltörte a tojáshéjat, és már öntötte volna a serpeny?be a tojás sárgáját és fehérjét, csakhogy…

A tojás fehérjéje és sárgája helyett egy nagyon bájos és vidám kiscsibe bújt el? a tojásból, fölröppent, udvariasan meghajolt Pinocchio felé, és így szólt:
„Hálás köszönet, Pinocchio úr, hogy megtakarította nekem a fáradozást,és föltörte helyettem a héjat! Viszontlátásra, legyen boldog, és üdvözlet a kedves családnak!”
Így szólván kitárta szárnyait, egyet-kett?t verdesett, majd kiröppent a nyitott ablakon, vissza se nézve.
Szegény bábu! Úgy maradt ott, tátott szájjal, kezében az üres tojáshéjjal, mintha elvarázsolták volna.
Amint magához tért, toporzékolni kezdett szörny? dühében és kétségbeesésében, majd ismét elsírta magát:

„Bizony, igaza volt a Szóló Tücsöknek! Ha nem szöktem volna el, és a papám itthon lenne, nem kellene éhen vesznem. De így… Hej, de csúf betegség is az éhség!”

És mivel már szédelgett, és egyáltalán nem remélhette, hogy csak úgy elmúljék éhe, azt gondolta ki, hogy elmegy, körülnéz a környéken, és keres egy jótét lelket, aki legalább egy falat kenyeret ad neki alamizsna gyanánt.

 

– folytatódik –

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.