Sonkoly Éva : Élménybeszámoló

Ami spanyolországi utamból kimaradt *

 

 

Vannak egyszerű emberi tulajdonságok, melyeket nem tudunk levetkőzni, velünk jönnek, menjünk akár csak az utca sarkáig, vagy Európa másik szegletébe.

Ilyen a megismerés vágya, hiszen ezért kelünk útra, s van a természetes emberi kíváncsiság. Ez utóbbi is csomagolva.

Huszonnégy órát töltök emberekkel, akiket nem ismerek. Ez már felér egy kalanddal. Én ezt az időt többnyire, ilyen kis helyen, egy idő után felhúzott lábbal, utat szemlélve töltöm. Közben furdal a kíváncsiság, ki ül olyan közel hozzám? Mi történik ott?

Szendvicset rág egy idő után mindenki, úgy unaloműzőnek.

Van, aki nem. Nocsak, nem éhes?

Elővesz egy széles szájú műanyag edényt, lehet vagy félliteres, rózsaszín port szór bele, ásványvízzel tölti fel, s munkába kezd. Láttam már bárban mixelő férfit, ebben a műveletben csak a bűvésztrükknek számító dobások hiányoztak. Szép rózsaszín folyadék lett.

Megissza?

Persze, csak előtte még elővett egy doboz tablettát, kiöntött a markába egy diónyi nagyságú halmot, ügyesen bedobta, majd megitta a rózsaszínt is, kis korpás kekszet küldött utána.

Elővette a Story magazint, furcsa képekkel.

— Basszus, te lány! — mondja a szomszédjának. — Mondtam, hogy sok újságot hozz, de ne decemberit. Itt valami síelést ajánlgatnak!

Amikor elértünk az első pihenőhöz, jobban megnéztem, és megértettem étkezési szokásait. Nyitott pólóján duzzadó izmai elárulták, hogy energiaitallal is megelégszik egész úton. Gondolom, az ő étkezése többe került, mint az én szendvicsem, ásványvizem.

Később csak meditáltam saját, szépnek tartott gondolataimat forgattam, ő pedig elővette otthoni kis párnáját, plédjét, s szinte végig aludt az úton.

Nekem egy pulcsim szokott lenni a légkondi, és az éjszakai hűvös ellen még egy meleg zokni.

 

Sokfélék vagyunk mi emberek, nyelvünkben, szokásainkban.

Egyik útitársunkról valamelyik kiránduláson derült ki, hogy több nyelven beszél, ez nem túl meglepő, de elcsodálkoztam, milyen gyönyörű könyvet olvas, ismeretlen keleti írásjelekkel nyomtatottat. Eszembe jutott volt férjem rokonságából valaki, aki távol-keleten volt sajtóattasé, nála láttam hasonlót a könyvtárában. Egészségesen irigy lettem. Mekkora kontraszt egy buszban, ez a könyv, meg a Story magazin…

Előre nézve idősebb úr utazott egyedül. Odafelé még találgattam sorsát, sajnáltam magányát.

Visszafelé már nem egyedül utazott, a szintén egyedül induló hölgy egy utaslétszám ellenőrzésekor ijedten jelezte, hogy Géza még nincs, ne induljunk. Kacaj a fedélzeten, mint kiderült, pont neki vásárolt üdítőt.

Remélem, azóta is így aggódnak egymásért.

 

Olaszországi megállónál hosszú sorban kanyarogva vártunk a toalettre. Volt vécés néni, kistányér. Viszont a férfiak sora hosszabb volt, s valami gond volt a kis fülkében is. Az illetékes csípőre tett kézzel irányítani kezdte a sort, egy nő után egy férfi. Ment minden gördülékenyen. Megnyitotta a mozgássérülteknek fenntartott helyet is. Onnan az első kilépő furcsán tapogatta nadrágját, majd közölte a használati utasítást, ami persze elhangzott olaszul is, de…

— Ne keress lehúzót, ugorj gyorsan, mozgásérzékelő öblít!

Nekem már volt találkozásom korábban mással is, olyan balkánival, talpnyomatos, felfelé öblítő fajta volt.

Reggeli megállónál gyors cicamosdás, fogmosás után valaki elnézést kért. Láthatóan nagyobb helyre volt szüksége. Tégellyel a kezében vizes arcát alaposan bemasszírozta az aktuális krémmel. Hogy én az enyémet miért is tettem a bőröndbe? A tükör szerint rám fért volna valami.

Minden hosszú útnak egyszer ott a vége. Nekünk ezt a biztos kikötőt most a Lloretben levő Hotel jelentette.

Naponta láttam a partközelben felállított, most épp nem dolgozó darun ülni a sirályokat. Sűrűn, egymás mellett, alattuk fehér foltok. Mindig megcsodáltam, milyen udvariasan váltanak helyet. Az elszálló helyett azonnal érkezik egy másik szárnyas. Nem kellett volna annyira nézegetnem, addig csodálkoztam, míg egy alkalommal a vállamon landolt az a fehér folt. Velencében ért régen hasonló, ott nagy szerencsének tartják. Itt takarítás volt — számomra.

Szeretem a mediterrán éghajlatú országok jeges, hosszú kávéját, gondoltam, itt is frissítene. Egy parti presszóban rendeltünk. A tulajdonos furcsán nézett rám: „Ice coffee?”

Behívta a lányomat a hűtőpulthoz, mutatta a fagylaltok széles választékát. Végül hozta a rendes hosszú kávét vanília fagylalttal, ahogy a vendég óhajtja. Nem tudtam eldönteni, hogy nem ismerik azt a bizonyos kávét, vagy el akarta adni a fagylaltot is, árukapcsolás volt? Valahogy nem hiányzott semmiféle nyelv ehhez a rendeléshez, nagyon belebonyolódtunk volna. A kávé finom volt, a fagyi remek. Kell ennél több, harminc fok felett?

Esténként hosszú sétákat tettünk egy igen emelkedő, ereszkedő utcán átkelve.

Vasárnap tízig vannak nyitva az üzletek. Ehhez az információhoz érdekes módon jutottunk.

Egy üzlet előtt elhaladva szívélyesen invitálta vásárlásra egy fiatal fiú lányomat.

Nevét, nemzetiségét kérdezte.

— Seretem Madzsarorság! — lelkendezett. — Seretlek Zsanett! — így tovább. — Disco, este? Tánc, romantika?

Lányom nemet mondott.

— Nem kell aludni… — nyugtatgatta. — Tízkor itt? — kérdezte.

A nemet semmiféle nyelven nem értette, így tovább mentünk.

Ezen az estén itt nem volt szerencséje, de korábban biztosan.

Tudom, látom magamról, hogy szláv típusú vonásaim, színeim vannak. Sokfelé hittek már szerbnek, orosznak külföldön. Ez Spanyolországban úgy hangzik, hogy „Ruszki?”  Nem idézett jó emlékeket ez a megszólítás, bárhol ért, volt, ahol napilapot ajánlgattak, mert azt olvashattam volna oroszul.

Ha most visszaolvasok, már tele vagyunk szuvenírrel, el is csomagoltunk párat, mikor rátaláltunk egy kis ékszerboltra Lloretben. Korall gyűrűk, rózsaszín kövekkel, szép kidolgozással. Válogatni, próbálgatni kezdtünk.

Megvolt a megfelelő darab. Bankkártyával fizettem az üzlet végében. A hölgy (ékszerész feleség) lehúzza a kártyát, vár… Két művelet után kitekereg a hosszú szalag, van legalább húsz centi. Meredten nézi.

— Ah! — fejéhez kap, letépi, elém teszi. Hosszában, amíg a szalag tart, sűrű vonalkódos semmit nézünk.

Újra próbálkozik, összerázza azt, ami nem működik, majd elmutogatja, hogy néha a gép nem normális. Már épp elköszöntem gondolatban a gyűrűmtől, mikor hatalmas „Oké!” után minden rendbe jött.

Otthon — akarom mondani a szállodában — este visszagondoltam a fülbevalóra, amit utána láttam. Pont egy garnitúra lenne.

Másnap visszamentünk. A hölgy, mikor meglátott, szaporán, izgatottan bólogatott magában. Fizetéskor megértettem, miért. Ráismételt a tegnapi napra.

Maradt ott még pár nekem tetsző apróság.

Talán vissza kellene térni, na, nem ezekért, de az ország szépsége miatt, egy hosszabb időre.

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"