Kőmüves Klára : Csipkerózsám

Az ég színét nem tudom, hogy milyen színből keverték, de kék lett!

Égszínkék!ââ?¬Â

 

 

 

Hogy megtörjem a mindennapok szürkeségét, gyakran lesétálok a rétre. Ott lefekszem a fűbe, és furcsa dolgokon gondolkodom.

    Volt ott egy barátnőm is. ő is meglehetősen furcsa volt. Mielőtt végleg elszakadtunk egymástól, érdekes változásokon ment keresztül. Ő is, mint ahogyan én is!

    Minden apró titkát megosztotta velem. Visszavezetve persze azokra az időkre, amikor még nem ismertük egymást.

    Már maga a születése is nagyon érdekes volt.

    “Május végén születtem. A többiek azt sugdossák, hogy a nyár első ajándéka vagyok. Isteni tulajdonságokkal ruháznak fel. Itt a szomszédos virágok azt mondják, hogy védve érzik magukat köröttem. Pedig én még olyan fiatal vagyok!  Ezt a dolgot nem nagyon értem. Se a föld, se az ég, se a Nap, sem a rét, senki, de senki nem akar bántani minket. Ők mégis félnek!

    Már kicsi korom óta távol vagyok a szüleimtől. Az a bolondos júniusi szél lehetett az oka annak, hogy ilyen korán el kellett szakadnom a szüleimtől. Mindezek ellenére is, azt hiszem, hogy így neveletlen is nevelt lettem.

    A valódi nevem Csipkerózsa.

    Rosszakaróim egyszerűen Vadrózsának szólítanak.

    A múltkor rettenetesen megsértettek. Egy párocska sétálgatott erre. Olyan Te-féle, emberféle pár. A fiú udvariasan le akart szakítani, de a lány szólt neki.

    – Kinek kell az a gaz?

    Gaznak nevezett. Akkor aztán valóban megharagudtam az emberekre! Nem is értem, veled… De Te igazán kedves vagy! És ne mosolyogj, mert én valóban egy különleges példánya vagyok a családomnak. Tisztában vagyok azzal, hogy ez az időszak, nem éppen a rózsák virágzásának kezdete, de az imént éppen ezért említettem azt, hogy én egy különleges virág vagyok. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy beszélek.

    Hallod?

    Persze, Te vagy az első ember, akivel beszélek!

    S azt kell mondjam, ez az érzés, hogy szólhatok hozzád, nagyon kellemes. Köszönöm!

    Igazán köszönöm, hogy meghallgatsz! Jártak erre mások is. Mint mondtam, az emberekkel való első találkozásom eléggé megrázó volt, na de a második!

    Egy anyuka járt erre a kisfiával.

    Leültek a fűbe, és az anyuka egy igen érdekes történetbe kezdett. Így ismertem meg Perrault meséjét a hercegkisasszonyról, akit egy gonosz tündér álomra ítélt, száz kerek esztendőre. Aztán mély álmából egy herceg ébresztette fel – csókjával!

Persze, ami a legfontosabb, hogy a hercegkisasszonyt is Csipkerózsának hívták. Azóta büszke vagyok a nevemre.

    Szeretném, ha Te is mesélnél nekem valamit, hiszen itt mindig annyira valóságos dolgok történnek. Jó lenne néha kicsit elmerengni! A füvek is csak butaságokat susognak. A faluból híreket hallottak. Valami miatt nagyon félnek. Nekem nem árulják el, de most megígérem neked, ha tudomást szerzek a füvek titkáról, azt megosztom veled.

    Talán jobb lenne meghalni!

    Még hogy ne beszéljek butaságokat!

    Már mondtam, hogy nincs családom. Olyan sincs, akire támaszkodhatnék, és olyan sincs, aki rám támaszkodna. Néha szeretnék másokat meghallgatni! Meghallgatni és megvigasztalni. Annak nagyon örülök, hogy tegnap éppen erre jártál, s hogy ma újra visszajöttél! Láttalak már máskor is, de annyira szomorúnak tűntél, hogy nem mertelek megszólítani. Biztosan megijedtél volna!

    Ma már nyugodtabbnak tűnsz.

    Én is az vagyok.

    Olyan lehetsz Te, mint én. Ezért is szeretnék barátkozni veled!”

    Innentől kezdve igazi barátok lettünk. Örömet, bánatot, mindent megbeszéltünk, mindent megosztottunk egymással.

    Kicsit hihetetlen a történet. Tudom. Mégis megtörtént, és el sem tudják képzelni, hogy mennyire szeretném meg nem történtté tenni!

Egy délután furcsa kérdéssel és egy még furcsább kéréssel fordult hozzám. Azt kérte tőlem, hogy vigyem haza. Nagyon szomorú volt, és mindent azzal magyarázott, hogy kihallgatta a füvek beszélgetését. Arról azonban, amit hallott, semmit sem mondott. Azt mondta, hogy azt csak akkor fogja elárulni nekem, ha már hazavittem.

    Kérlelt, könyörgött, hogy ne hagyjam ott.

    Nem szakíthattam le. Hogyan is okozhattam volna fájdalmat annak, akit a legjobb barátomnak tartok?

    Azt mondta: „Kérlek, ne hagyj itt! Szeretném, ha hazavinnél magaddal! Lehet, hogy befogadnának kerted virágai. Annyira jó lenne a Te közeledben élni! Ha aztán mégsem tudnék beilleszkedni, az sem lenne baj. Legalább engedd meg, hogy láthassam azt a helyet, ahol Te élsz!

Kérlek, vigyél magaddal!”

    Én persze elutasítottam.

    Az ő otthona a rét, és a rét része ő! Ő egy gyönyörű virág. Egy gyönyörű vadrózsa. Bocsánat! Csipkerózsa! Az én kertemben csak elhalványulna – gondoltam. Sokáig vitatkoztunk még.

    Aztán végül így szólt:

   „Ugye emlékszel arra, amikor az első találkozásunk alkalmával azt kérdezted tőlem, hogy miért kék az ég? Nos, még mindig szégyellem, hogy akkor nem tudtam a választ. Igazad van! Én, aki szinte mást sem látok egész nap, még ezt sem tudtam. Te bezzeg minden kérdésemre tudtad a választ! Mindennek tudtad az okát. Mindent annyira szépen el tudtál magyarázni. Szinte magam előtt láttam mindazt, amit szavakkal körbeírtál.

    Én nem tudom tudományosan megmagyarázni a kérdésedre adott válaszom, de elképzeléseim szerint, minden színt egy mindenek feletti lény kevert. Amikor arról meséltél, hogy festeni szoktál, akkor értettem meg mindezt! Különben ma is azt hinném, hogy az égbolton tükröződik a tengerek kékje.

    Ma már tudom, hogy inkább az ég kékje festi meg a tengerek színét! És hogy eleve a festék, milyen anyagokból tevődik össze, azt már inkább neked illene tudnod. Én az ég színét nem tudom, hogy milyen színekből keverték össze, de kék lett. Égszínkék!

    Buta válasz ez, de mert én sem vagyok túl okos, így csak olyan választ adhatok, amilyen én magam vagyok!

    Most pedig, eredj, hagyj magamra és eszedbe ne jusson többé a közelembe jönni!”

   Bevallom, kicsit megmosolyogtam. Valóban butuskának tartottam, de attól még nagyon szerettem.

    Másnap nem akartam hinni a szememnek, amikor ismét megszerettem volna látogatni. 

    Lekaszálták a rétet!

    Lekaszálták a füveket, a gazokat, a virágokat és az én drága Csipkerózsámat is.

    Hirtelen vált világossá számomra, hogy miért is akart velem jönni. Ezért könyörgött szüntelen. Segíthettem volna. Jobb lett volna neki az én kertemben, mint itt, így meghalni.

    Megesik, hogy akkor cselekszik helyesen az ember, amikor éppen egy látszólag  helytelen dolgot tesz. Bár tettem volna én is így!

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 610 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))