Horváth János : Egy hullámhosszon

Nem tudom, mi ez a különös érzés, de a hangja olyan kellemes, olyan megnyugtató.

 

 

    – Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét?
    – Ki az? Ki szólít? Sajnos, nem látok semmit.
    – Jaj, ne haragudjon, csak így ismeretlenül megszólítom! Márta vagyok.
    – Semmi baj, kedves Márta. Az én nevem Ern?. Nem tudok a kérdésére válaszolni, csak nem olyan régóta vagyok itt. Még fel sem ocsúdtam kiszolgáltatott helyzetemb?l, és máris itt találtam magam.
    – Én sem lehetek régóta itt, kedves Ern?. Nem tudom, hogy kerültem ebbe a helyzetbe, de azt hiszem, elaludtam. Ez az utolsó, amire emlékszem… Ön nem fázik? Olyan hideg van itt.
    – Most, hogy mondja… Nem tudom, mi ez a különös érzés, de a hangja olyan kellemes, olyan megnyugtató.
    – Ne mondjon ilyeneket, kedves Ern?, mert még azt hiszem, udvarol nekem!
    – Látja, ez az. Valamilyen vonzalom lehet… Igen, ön határozottan vonzó.
    – Biztosan nem látja, de elpirultam.
    – Nem, nem látom, így igaz, de érzem. És ez a különös.
    – Akkor ezt érzem én is. Nagyon jólesik, hogy szóba áll velem, pedig már majdnem beletör?dtem, hogy egyedül kell várakoznom, ebben a h?vös, és sötét helyiségben.
    – Ez csak természetes, hogy nem utasítok vissza egy hölgyet. Olyan kedvesen kérdezett.
    – Látja, egész életemben nem találkoztam hasonló férfival, aki azonnal szimpatikus volt, és nem okozott csalódást, amikor megszólalt.
    – Nem lehetnek kellemes tapasztalatai.
    – Ó, nem, ne gondolja, hogy panaszkodom, nincs miért. Szép életem volt. A férjem elhagyott ugyan, de nem váltunk haraggal el. Gyerekek nincsenek, így tudtam utazni, világot látni, volt mindenre id?m.
    – Miért beszél múlt id?ben, kedves Márta, ma már nem így van?
    – Nem is tudom. Annyira megzavart ez a helyzet. Néha arra gondolok, hogy ismerjük-e a múltat, ismerjük-e magunkat annyira, hogy merjünk jöv?t tervezni. Érti ugye, hogy mire gondolok?
    – Értem, kedves Márta, persze, hogy értem. Nem akarom elkeseríteni, de azt hiszem, be vagyunk zárva.
    – Ezt hogy érti, Ern??
    – Nem is tudom, talán fizikailag is körbe vagyunk véve, de nem erre gondolok.
    – Csak nem arra gondol, hogy tehetetlenek vagyunk?
    – Valahogy úgy, kedves Márta. Ön nagyon vonzó. A hangja is, de a beszélgetésünk során kibontakozó személyisége is egyre jobban megfogott. Ugye, nem bánja, ha ilyeneket mondok?
    – Mondtam már, Ern?, hogy jólesik. Az érzés kölcsönös, higgye el! Zavarba hoz, és ne lep?djön meg, hogy ezt mondom, de annyira bizserget?, jó érzés magával társalogni. Lehet, hogy mi már régóta ismerjük egymást?
    – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna, de nem kizárt, hogy a tudatunk mélyén már vágytunk egymásra, vágytunk erre a találkozásra.
    – Jaj, Ern?, igaza lehet. Most mégis, olyan furcsán érzem magam. Annyira zavar, hogy nem láthatom. Bevallom, most egy kicsit odabújnék magához, egyre jobban fázom.
    – Éppen err?l akartam mondani valamit.
    – A bezártságról?

    – Nem is tudom, hogy kezdjem.

    – Vágjon a közepébe, Ern?, de kíméletesen, ha lehet!
    – Azt tudja, Márta kedves, hogy minden érzés az agyban keletkezik? A hideg, a fájdalom, a félelem épp úgy, mint a szerelem.
    – Ó, igen, Ern?, tudom, mire gondol…
    – Igen, igen, de nem vagyok biztos benne, csak sejtés. És még meggy?z?dni sem tudunk róla.
    – Tehát nem m?ködik a testünk, mégis azt érezzük, hogy m?ködik, mert az agyunkban megjelennek ezek az érzések?
    – Nagyjából így van.
    – Akkor hogyan van az, hogy beszélünk egymáshoz, és értjük egymást? Miért?
    – Gondolkodtam ezen is. Azt hiszem, gondolatátvitel. Annyira érezzük egymást, ahogy mondják, egy hullámhosszon vagyunk, Márta. 
    – De én azt hiszem, beleszerettem magába Ern?, most mit tegyünk?
    – Igen, érzem Márta, és én is szeretem, de nem tehetünk semmit. Ez a mi tragédiánk.
    – Hogy akkor találkoztunk, amikor már nem is létezünk?
    – Nem Márta, még létezünk. Csak a testünk már nem él. Az agyunk még az utolsó pillanatig is m?ködik. Lehet, hogy…
    – Nem, nem akarom tudni Ern?. Fáradt vagyok, azt hiszem, el fogok aludni, ha nem bánja.
    – Nem bánom Márta kedves, nem bánom. Szép álmokat, drágám!
    – Szép álmokat, Ern? kedves, szép álmokat!

    A terembe két fehérköpenyes férfi lép be. Az egyik odamegy a lélegeztet? géphez, és kikapcsolja a f?kapcsolót. Az éles sípoló hang végre megsz?nik. A monitor elsötétül, csend és végtelen nyugalom telepedik a légkondicionált kórteremre.  

 

Legutóbbi módosítás: 2009.07.10. @ 06:17 :: Horváth János
Szerző Horváth János 172 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.