A történet, amir?l most írni fogok, úgy kezd?dött… Hogy is? Lefagyott ez a fránya számítógép, vagy kiváló szelektáló képességgel megáldott agyam dobta ki a kezdeteket? Nehéz erre egyértelm? választ találnom, mivel Körmös Karcsit gyerekkorom óta ismerem. Hajnyírásra kizárólag hozzájuk jártunk, apja falunk, Galambág úgyszólván egyetlen fodrásza, legalábbis, ami a legolcsóbb fejszépítést illeti. Nekünk meg minden fillér számított.
A hétköznapok mindent elszürkít? megszokottságból mégis felrémlik, hogy akkor kezd?dhetett ez az eset, amikor megjelent A tulipángondozó cím? terjedelmes regényem. Karcsinak ajándékoztam egy tiszteletpéldányt, és hát azt gondolom, megirigyelte sikereim, vagy más hatást tett rá könyvem, elég az hozzá, hogy pár lapnyi kézirattal keresett fel.
Ismerve a földimet, azon sem csodálkoztam, hogy átadva a vékony paksamétát, sürgetetni kezdett, nyomban olvassam, s bíráljam el, érdekes-e? Folytassa-e?
Beleolvasva, rögtön érzékeltem, hogy olyan ember rótta e sorokat, aki korántsem írással keresi kenyerét. Ez természetesen nem baj, nem is neheztel? értelemben mondom.
Tudtam, hiába érzem ?t közel magamhoz – vigyázni kell a véleménynyilvánítással, mert Karcsi immár élete delén túl járó, de igazi fodrászcsemete, aki konok férfigondolkodásával is finom és m?velt, mint általában az igazi borbélyok, akik tudják, hogy a kényes kuncsaft-fejeket nemcsak kívül, de belül is csinosítani kell, vagyis tudni kell beszélgetni. Egyiket ugye a fehérnépek m?vészete, másokat futball-zsenijeink szereplése, ismét másokat a futóhomokon termesztett, héjnélküli süt?tökök terméskilátásai izgatják.
„Az okosabb enged” alapon sebtében elolvastam hát az élet alkotta epizódokat.
Jókora elefántugrással visszahuppanva az id?ben, képzeljük el: Karcsi, a kisfiú, apjának – az akkor még sorukra türelmesen váró, s közben mesél? – vendégei között sürög-forog, és sok történet „megragad” benne. Rövid történetek ezek, amiket nem ismertem, és úgy ítéltem meg, kár lenne az enyészetre bízni. Biztattam hát Karcsi barátomat, folytassa csak, írjon tovább! Hozza a többi, a minél több írást, majd átnézem, adok egy-két tanácsot. Láttam, csak egy csipetnyi fantázia kell ezekhez a kissé túlzottan földhöztapadt történetekhez. Némi kitalált párbeszéddel, egy-két rafinált szófordulattal kell f?szerezni, stilisztikailag pontosítani, címeket adni nekik.
Olyan sugárzóan ragyogtak aztán, mint a boldogság mosolya!
Beszéltem szerkeszt?mmel, s kedvenc újságomban, önzetlen baráti gesztusként, egy saját közlésr?l lemondva, keresztapa lettem: megjelent Karcsi írása. „Keresztfiam” azonban azóta sem jelentkezett a folytatással. Találkozunk pedig gyakran. Olykor szóba hozom a dolgot, de mellébeszél. Hol ideje nincs, hol inkább olvas. Máskor nemes egyszer?séggel nekem szegezi a kérdést: minek? Ha makacskodok, rám hagyja, azt mondja, persze, hogy folytatja… Igaza lehet, mert az egyik híres Kossuth-díjas írónk imígyen vetette fel az írólét kérdését: Ki akar híres és szegény lenni?
Pedig Körmös Karcsi tudhatná, ha hallgat, nem forgatja tollát – az olvasók lesznek igazán szegények!
Bizonyságul következzenek az életkép-gyöngyszemek.
A gyerekszed?
Laposi Farkas Laci nagyon szerette a gyerekeket. Bármerre hajtott lovaskocsiján a faluban, mindig volt vele négy-öt gyerek a kocsiderékban. Télen, ha nagy hó esett, befogott a szánba, és végighajtott az utcákon. A lovak nyakában csilingelt a cseng?. Amelyik gyerek szánkózni akart, felszállhatott. Az emberpalántákkal megtelt szánkóval – irány az erd?! Körbe-körbe hajtott az erdei utakon. Néha megállt, letessékelte, megmozgatta a gyerekeket; végül, ahogy összeszedte, vissza is vitte ?ket.
N?vérem fia mindig a nagyszül?knél nyaralt. Eleven gyerek – a nagyapja azzal ijesztgette, hogy ha nem viselkedik rendesen, elviszi a gyerekszed?.
Egyszer Tibike rémülten rohan be az utcáról, egyenest a szobába, ott könyörög a nagymamának, bújtassa el, de gyorsan, gyorsan…!
– De hát mi a baj? Mi történt, kisfiam? – kérdezgeti a nagymama.
– Jön a gyerekszed?, és… Elvisz! – rémüldözik Tibike.
Nagymama nyugtatni próbálja.
– Dehogy visz! Nincs itt gyerekszed?!
De Tibike csak bújna egyre… A nagymama bátorítólag kézen fogja.
– Gyere, kimegyünk, megnézzük!
Alig lépnek ki a kapun – mit ad Isten! – éppen akkor ért házunk elé Laci, kocsiján egy csomó gyerekkel…
Attól fogva mi Lacit csak Gyerekszed?nek hívtuk.
Öreg Gere és Virág Örzsi
Gere Sándor hentes- és mészárosmestert a faluban mindenki Öreg Gerének hívta. A nyakas kun-magyar feketevágásért, és egyéb, nem éppen szakmájába tartozó orgazdaságért többször összeütközésbe került az ötvenes évek elején hatályos törvényekkel. Ült is kétszer vagy háromszor, 6-9 hónapot.
Ezek az elzárások nagyon megviselték, hiszen neki kialakult, szigorúan betartott napirendje volt. Egy napjának ábrája így festett: hajnalban, pontban három órakor kelt. Viharlámpa fényénél levágta a disznót, marhát – el?zetes tervt?l függ?en. Miután végzett a leölt állatok megtisztításával, komótosan megreggelizett. Ezután újra munkához látott és délig feltracsírozta az állattetemeket.
Pontosan déli tizenkét órakor az ebédnek asztalon kellett lenni!
Megebédelt, ivott rá egy fröccsöt, majd csámpás papucsába lépett s felkocogott a nagy házba. Egy órától háromig aludt.
Miután felkelt sziesztázásából, lecsoszogott a kis házba, amely hentesüzletként is szolgált. Nyáron a tornácon, télen a konyhában leült a székébe. Valamelyik samesza addigra odakészítette a láda szódavizet a szék egyik oldalára, másik oldalra került a borral megtöltött demizson, asztalra a három decis pohár.
Öreg Gere töltögette a bort, spriccelte rá a szódát.
Este tízig szépen kiürült a demizson.
Ha vendége jött, iddogálva, szívélyesen elbeszélgetett vele. Szokása szerint gyakran szidta a hivatalnokokat, rend?röket – aki éppen eszébe jutott. Elégedetlen volt az emberekkel. Kondások ezek – mondogatta. Természetesen, ha akart, vendége is iszogathatott, de nem a demizsonjából, hanem a sameszt, vagy magát a vendéget küldte le kancsóval a pincébe. ? el nem mozdult helyér?l, csak akkor, ha szükségét kellett végezni.
Este tízkor viszont, lehetett bármilyen izgalmas a beszédtéma, felállt székéb?l, lezárta a kis üzletet, felballagott a nagy házba és lefeküdt.
Életviteléb?l adódóan ritkán járt az utcán. Utazni csak akkor utazott, ha bíróságra, elöljáróságra citálták. Ennek ellenére több, kereskedelembe vágó dologgal foglalkozott. Kereskedett fával, borral, gyümölccsel. Eladási, vételi szándékkal, problémákkal hozzá fordultak. Ha magának Öreg Gerének kellett valami, üzent az illet?nek, aki elment hozzá és megbeszélték a teend?ket.
Felesége: Virág Örzsi a kiszolgálást végezte üzletükben.
Az asszonyság örökké panaszkodott, hogy alig megy a bolt, ráfizetéses ez az üzlet… Jobban csak akkor érezte magát, ha két-három dekányi húsfélével becsaphatta a kuncsaftot. Tudta ezt a faluban mindenki, mondogatták is, hogy lop, de ha valaki megszorult, mindjárt másképp beszélt: Örzsi néni, kellene…
Virág Örzsi ilyenkor azt mondta: „Itt van, nesze, az íz egyen meg. Majd megadod, vagy ledolgozod!”
Így aztán a földm?velést, sz?l?munkákat, télen a hó eltakarítását, favágást mindig akadt, aki elvégezze.
Okos Pista ötöse
Egyszer futót?zként terjedt a faluban: Okos Pistának ötöse van a lottón!
Okos Pistát kissé együgy? gondolkodásúnak tartották, de amúgy becsületes, háromgyerekes, szorgalmas ember. A Pincegazdaságnál dolgozott napszámosként, a sz?l?kben szokványos munkákat végezte. Munkatársai sokszor ugratták, kihasználva gyengeségét.
A hír után azonban megindult a felértékelés!
Mondták ugyan, bolondnak bolond a szerencséje…
Mindegy – kezdett okosodni. Akkor kapta az Okos csúfnevet, mert eredeti neve: Orosz Pista.
A Gazdaság igazgatója maga ment ki a sz?l?táblába, ahol éppen dolgozott Pista. Autójába ültette, s bevitte az irodájába. Megnézte az öttalálatos szelvényt.
Ismét autóba ültek, irány a legközelebbi város – Cserlyés! A Lottózó!
Cserlyésr?l vissza az irodába. Telefon a Lottóigazgatóságra. Jutalomszabadság Pistának. A telitalálatos szelvényt páncélszekrénybe zárták!
A rádió bemondta, ezen a héten nincs ötös.
Ismét autó, fel, Pestre, Pistával.
Vendégl?, ebéd.
Igazgatóság.
– Telitalálatos szelvény nem érkezett be!
A galambági postán sem találták sehol a szelvényt, sem a postaládában fennakadva, sem a levélszekrény mellé, alá, esetleg mögé leesve…
Végül el?került a beküldend? két mez? – Okos Pista zsebéb?l.
Kiderült, a szelvényeket húzás után töltötték ki.
Pista azonban nagyon elégedett volt. Végre tör?dtek vele, okosnak nézték, és életében el?ször autóban ülhetett!
Reggeli a vonaton
A faluban, a földmunkákon kívül, nem nagyon akadt munkalehet?ség. Így hát a férfiak többnyire eljártak dolgozni, leginkább Pestre, építkezésekre, gyárakba, segédmunkásnak.
Egész hétre mentek. Hétf?n hajnalban indultak az els? vonattal, hogy munkakezdésre helyükön legyenek. Szombaton este érkeztek haza, mert abban az id?ben nem volt szabad szombat.
Hétf?n hajnalban, hogy az els? vonatot elérjék – mivel olyan korán busz még nem járt –, gyalog mentek T?zfára, a legközelebbi vasútállomásra. A legtávolabb lakó elindult otthonról, és beszólt a hozzá legközelebb lakó földinek, hogy induljanak. Ez fogta akkor a zsákját, amibe be volt pakolva az egész heti elemózsia: kenyér, szalonna, hagyma, zsír, száraztészta, krumpli, kis butykosban valódi szilvapálinka – és elindultak. A falu szélén összejött nyolc-tíz ember, és nekivágtak a hat kilométeres útnak.
Egyik alkalommal, szokás szerint, beszóltak Lévai Pista bácsinak. – No, Pista, indulunk!
Pista bácsi gyorsan felkapta vállára a zsákot, és ment a többivel.
Útközben hol a hátát, hol a vállát nyomta a zsák, kisebb helyeken, de er?sen. Magában szidta az asszonyt, mert nem rendezte el rendesen a zsákban a dolgokat… No, majd a jöv? héten jobban odafigyel!
Vonatra szállás után meg szoktak reggelizni, a munkát mégse evéssel kezdjék.
Pista bácsi belenyúlt a zsákba, kivenni a kenyeret… Ugyancsak meglep?dött, mert – erre rögtön rájött – siettében nem azt a zsákot kapta fel induláskor, amiben az elemózsiát rakta Boris néni, hanem a morzsolásra bekészített kukoricásat.
Lett hahota!
Jó ideig cukkolták az öreget.
Peccpite
A peccpite palóc eredetre vezethet? vissza, úgy, hogy a tehén els? tejét pecctejnek, pöcctejnek hívják, bel?le peccpitét sütöttek, elfogyasztásához, szokás szerint, meghívták a szomszédban lakó gyerekeket.
Ünnepség-számba ment, ha peccpite került az asztalra, mert ez azt jelentette, hogy szerencsés ellése volt a tehénnek. No meg, aki peccpitét süt, nem egészen nincstelen, hiszen van tehene, borja.
Borsányi Istvánék nagyon szegények voltak. Földbevájt putriban laktak. Földosztáskor öt hold földhöz jutottak. Els? gondjuk az volt, hogyan lehet egy igavonó állatra szert tenni. A tehén mellett döntöttek, mert az szekeret húz, tejet ad, szántani lehet vele.
Mari és Pista a legközelebbi vásárban körülnéztek, és vettek egy szép, fiatal üsz?t.
Elégedetten ballagtak haza, köt?féken vezetve a jószágot.
Ahogy poroszkálnak, megszólal Pista bácsi.
– Hallod-e, Mari? Az els? tejb?l majd jó ropogós peccpitét sütsz!
– Bolond vagy te – így Mari -, nem az els?b?l kell, a másodikból!
– Nem, asszony! – pörölt Pista. – Kapitány úrék (náluk szolgáltak a háború el?tt) az els? tejb?l sütötték.
– Azok is hülyék voltak, akárcsak te! – tromfolt Mari.
Félúton se jártak még, de sikerült úgy összeveszniük, hogy ett?l fogva hazáig egy szót sem szóltak egymáshoz.
A haragszomrádot az üsz? oldotta meg, néhány hét múlva megszakadt az iga alatt.
– Nem ehetünk peccpitét, Mari! A Fáni itt hagyott bennünket, megdöglött – mondta István. Úgy érezte, minden, de minden keser?ség a szájában gy?lik össze, nagyot köpött, és szidni kezdte ezt a nem emberhez méltó, keserves életet.
