Kerti Károly György : NYÁR

Elolvasta:
703
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

“A tételen túlnő a tét.”

Írtam Ars poeticám

Végén. Ma sem tennék mást,

Köt múlt-féltő őszinteség.

Negyvenen indultunk neki.

Minek is? A költészet nem

Tétel. Nem versenytér. De tét

Mégis kell legyen. Siker? 

Nem, nem, maga a jelenlét.

Felmutattuk ki mit visel.

Egyikünk nyíltan sisakot,

Másikunk szólt virágnyelven,

Harmadik  a fényt dicsérte,

Másik igazságot képviselt.

Most újra össze kéne állnunk,

Megmutatni eszmét, tüzet,

Amit egy tűnt kor elviselt.

Elolvasta:
54
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

…magamnak
nem bánom, ha te is látod,
aki megtagadtál,
akit ajándékba kaptam,
s nem zavar
már
csendes hallgatásod…

…mindig, ha fáj szívem,
hajnalhasadáskor,
nem bánom, ha senki sem érti,
nem zavarnak érthetetlen nézések…
*

S aki rám találtál,

kanyargós, keskeny ösvényen…

Most neked mosolygok,

lásd,

már nevet a szemem.

Elolvasta:
94
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Bíborszínű pillangókon lépkedek.
Arcomon álom
Megkaptam minden vágyam, amit elérhetek.
Kifolyik a számon a méz
Fülemből szavak csorganak, illatuk autószagos fenyő
Hitehagyott hosszú csöcsű kóbor kutya lelkemet
Kajánul kacagva lóbálja a lenge nyári szellő.
Hová bújhatnék én a koldus, aki odaadta minden álmát a szertelen világnak!
Hiszen hitem mely oly erősen tartott,
Csak puszta csonton mart vágy volt
S, én a nyomorult azt hittem istennek szolgálok legbelül
Valakinek rajtam kívül
Hinni a Mindenhatóban oly balga és kevély tudás, hamis szó
Mint a sivatagi homoknak a víz létezése,
Oly messze az igaztól.
Istened megismerni messze vagy
s önzésed oly közel, hogy fel sem ismered
magadban, benned lévő istened.

Megkaptam minden vágyam
Zsebem mégis üres,
Torkomat fojtogatja a szó:
Elég már elég! Te istenes!
Megöl a beteljesülés, kiszív minden velőt
a teremtés régen volt ily teli
a teremtés rég volt ily felszínes.

Mégis, hová bújjon az ember
imába, haragba, öklöt harapva
szidja, ríjja a létezés minden kínját
a remény szakadékán átívelő hídján
vagy térdepelve áldja mindenható erejét
koszos szerdai kukákban keresi megbúvó kenyerét
s helyette meglátja üres tenyerét
és bámulja bambán az ég kerekét
s reméli nem éli meg a holnapot
mert ím, tomboló vágyai felemésztik a napot.