Kavyamitra Maróti György : Az idomár 2.

Nyomtatás

Aminadáb Naason elbeszél harminc évet

„Tudod, hogy annak idején különböz? ösztöndíjakból kezdtem felfedez? utakra járni; hogy hányféle vidékén a golyóbisnak, el sem mondom most, oly számos az. De a kutató-kísérletez? tevékenységet, azt, melyet veled is folytattam annak idején, soha nem hagytam abba.

Húsz évig tébolyogtam, de tíz évvel ezel?tt végre megragadtam: akkor sikerült egy csimpánz tudattartalmát lepárolni, kikristályosítani és eljuttatni a magam tudatába: különös, borzongató élmény volt, mondhatom neked barátom…

Ráadásul a további kísérletezések során különös mellékkörülmény is el?állott: a magamba oltott szérumok – hogy is mondjam csak? – nem csupán a tudatomra, hanem testemre is hatni kezdtek. Egyszer?en és parasztosan szólva: testileg is átváltoztam állattá.

Közben a tudati változások is érdekes formát öltöttek: kett?s tudattal voltam már az állati testekben. Egyfel?l tökéletesen emberi módon gondolkodtam, miközben tudatom egy másik tartománya állati módon élte meg önmagát, benyomásait.

Nem magyarázom, mert nem is magyarázható: ha akarod, kipróbálhatod majd te is.

Fizikai szempontból viszont pontosan el tudom magyarázni a folyamatot. Ha egy meghatározott ampulla – teszem azt csimpánz-ampulla – tartalmát kiüríted, körülbelül fél perc alatt változol át testileg-lelkileg csimpánzzá.  Az ember-ampulla – vagy nevezzük inkább én-ampullának? – megivásától számítva ugyanennyi id? alatt változol vissza.

Az ampullák megivása között semmiféle szünetet nem kell tartani, mert az egyik esszencia tökéletesen közömbösíti a másikat, azaz egyetlen perc alatt visszaváltozhatsz oroszlánból emberré és máris átváltozhatsz aligátorrá.

No, és éppen ez a nem várt hatás adta az ötletet, a nagy ötletet.

Úgy volt az, hogy az ígért ösztöndíjak nem ritkán épp csak csurrantak-cseppentek, de semmiképpen sem ömlöttek: aztán meg, ha meg is jöttek rendben, id?ben, hiánytalanul, hamar elfogytak a felszerelésekre, utazásokra, vezet?k fizetésére, miegymásra.

Barátom! ismersz engem, tudnod kell, hogy  igénytelen ember voltam én mindig, a magam kényelmét bármikor alárendeltem a tudomány szolgálatának, de hidd el: nem ritkán éheztem, egyszer?en éheztem, akkoriban: ehi!

Felfedezésemet, találmányomat, tudom is én, minek nevezzem, szerencsére még nem publikáltam, nem tettem közhírré, amikor szikraként pattant el? a gondolat, az ötlet: miel?tt közkinccsé teszem tudományos kutakodásom eredményét pénzre, éspedig jó pénzre, csillogó aranypénzre váltom; megint csak nem azért, hogy magam kényeztessem, hanem legyen mib?l folytatnom tudományos m?ködésem, ne kelljen az ösztöndíjak alamizsnájára szorulnom. Függetlenségre vágytam, a szellem emberének anyagi függetlenségére…

Az ötlet megvalósulását láttad tegnap barátom!

Hisz egyszer? volt.

Rajtam kívül mindössze három embert kellett beavatni: a porondmestert és két „állattársamat”: a vaskos bevételeken így négyen osztoztunk csak.

Ment minden, mint a karikacsapás: az emberek megrendelték az állatokat, mi a manézs mögött kiittuk az ampullákat. Mikor átváltoztunk, beperdültünk a porondra: én – mindig én – valamilyen állat alakjában irányítottam társaim. Aztán ismét odakint, fél perc alatt más állattá válhattunk.

Így láttál engem már tegnap este a porondon, csakhogy nem tudhattad, hogy engem látsz. És így láttalak én is tegnap este, ezért nem tudtam ma reggel igazán meglep?dni találkozásunkon.” – fejezte be történetét Aminádáb barátom.

Mit lehetett itt szólni? Mit lehetett itt kérdezni? Még hitetlenkedésemnek sem adhattam hangot, hisz minden szavát tapasztalataim igazolták.

Emésztettem hát barátom történetét, aztán két korty bor között valami újra bevillant, csak mint sejtelem, kósza ötlet, de csak megkérdeztem:

„Mit gondolsz barátom? Jogi, pusztán jogi értelemben nem csalás az, amit tesztek?” – a futólag látott cilinderes úr járt eszemben. Ha az nem titkosrend?r, úgy a kalapomat eszem meg, vagy akár a harcsabajuszú úrét is, pedig az nem kis falat.

Aminádáb rábólintott:

„Természetesen az, csalás, b?ncselekmény a javából; ráadásul elég könnyen fölfedhet?, gondolj csak arra, hogy elegend? volt egy rövid sétát tenned tegnap este a háttérben, s máris gyanakodni kezdtél.

S?t:” – f?zte hozzá – „azt hiszem máris nyomunkban van valaki…”

„Konzervatívan öltözött, cilinderes, harcsabajszú úr…” – soroltam én, és Naason rábólintott.

Elmúlt három nap a fönt leírt találkozás után, mely három nap számomra utazásokkal, körorvosi teend?im ellátásával telt el; és hogy három nap múltán visszatértem, a cirkusznak és Aminádábnak h?lt helyét leltem városkánkban.

Kicsit orroltam, hogy oly szerencsés találkozás után ily szó nélkül el tudott menni, de titkon abban reménykedtem, hogy rövidesen majd levél jön t?le; s ebben nem is csalódtam.

Szombaton este halkan kopogtattak ajtómon, egy magát sállal szinte egészen álcázó úr levelet nyújtott át nekem, majd meg sem várva, hogy hálámat pénzben kifejezve köszönjem meg fáradozását, sarkon fordult, s már ment is.

Aminádáb Naason levele

Barátom! Ha annak tudhatlak még! Segítséged várom!

Balsejtelmeink igazolódtak, jaj súlyosan igazolódtak.

Az a bizonyos cilinderes úr már beszélgetésünk másnapján ?rizetbe vett, és átadott a helybeli csendbiztos kapitánynak, ki ügyem kivizsgálásáig a Városi Börtön egy szörny? zárkájába vetett.

Én itt tovább lenni nem tudok, ezért nem akarom megvárni, hogy ártatlanságom bebizonyosodjék vagy b?nösségem kiderüljön: már holnap, vasárnap reggel megszökni óhajtok.

Szerencsére néhány ampulla nálam maradt köpönyömbe varrva, ezek bizton segítségemre lehetnek tervemben.

Minthogy azonban a kapun túl már emberként kell folytatnom utam, arra kérlek, hogy a Börtön Kapujától mintegy száz méternyire, ott,  ahol utcasarok fordul, várj reám holnap délel?tti mise idején valamin? batárral és ruhával; ruhával melybe átöltözhetem és batárral,  mely elvisz engem a Város határáig.

Hiszem, hogy kérésemet teljesíteni fogod barátságunk okán.

Ha nem, akkor tudni fogom, hogy mint csaló szélhámost ítélsz meg engem, akivel tovább kapcsolatot ápolni nem kívánsz.

Akár így lesz, akár úgy,

üdvözöl szerencsétlen Barátod.

Természetesen vártam rá: batárral, álöltözettel, még álszakállt is vásároltam számára egy zugárusnál.

Fél tízkor állítottam meg a batárt a sarkon, ott, ahol nem gyanakodhattak, mert fala nem a börtön fala volt: a börtön a derékszögület? utcából nyílt.

Vártam, s várakozásomban töprengtem Aminádábon.

B?nös?

Csaló?

Szélhámos?

Vagy mégis inkább zseniális tudós, aki tudatosan tévedt mellékútra, mert a tudomány m?veléséhez kellett neki a pénz.

Közben tíz óra lett, megszólaltak a misére hívó harangok: vártam.

De a kapu nem nyílt, a falon sem hullott át valamely hágcsó.

Ellenben egy nagyon pimasz légy incselkedett velem folyton.

Zúgva-mógva röpködött körülöttem, orromra szállt, aztán  – amint kezem közelítettem – fölröppent onnan, s megint csak körözött.

„’zanyád!” – mérgeskedtem a légyre, de az csak tovább szemtelenkedett.

Követtem tekintetemmel mikor a bérelt batár legfels? lépcs?jére szállt.

Óvatosan közeledtem, s a kezemben légyüt?vé hajtogattam a Helyi Hírharsona vasárnapi számát.

Keményen csaptam le a pimasz légy fejére, keményen és határozottan.

Ott hevert a légy a batár legfels? lépcs?jén, de – ó jaj!

A döglött légy lassan formát öltött, Istenem, és miféle formát…

Olyan…. olyan Aminádáb-formát; barátom ott feküdt a bérelt batár legfels? lépcs?jén, holtan….