dr Bige Szabolcs- : Simona Cratel: Az idegenek – 10. rész

Megjelent az Editura Liternet.ro (2007) kiadásában a Mozaic kollekcióban *

 

64. Aznap, amikor az állatkertbe vittek, egy kissé kedvetlen voltam. Valamilyen, tudom is én milyen okból, nem tudtam úgy örvendezni, mint ahogy kellett volna. Ki tudja miért, bizonyos dolgok állatian elszomorítottak. Itt van példának okáért ez a kis — gondolom, alig egynapos — kacsafióka, amelyik valamilyen okból a nutriák után úszkál, azt hívén, egyikük az anyja. De a nutriák borzasztó gyorsan úsztak, ficánkoltak, és csöppet sem törődtek a kis kacsa próbálkozásaival, hogy kapcsolatba kerüljön velük, mintegy felelevenítve, de most már valóságosan is a „csúf kis kacsa” történetét. Amint elveszítette a nutria nyomát, melyet a kis buta a saját anyjának vélt, egy közelben levő másiknak szegődött a nyomába. Miután aztán belefáradt, hogy kövesse szerencsétlen választásának alanyát, kiválasztott egy másikat, amelyik nem messze álldogált, remélve, ez majd bevárja. Azonban ez is, ahogy meglátta közeledni a kis kacsát, gyorsan elúszott. Figyelve ezt a jelenetet különös érzésem támadt. Mintha valami megmozdult volna bennem. Nem értettem, mi lelt. Valószínűleg anya ideérkezett hozzám, és sikerült kettőbe törjön, sikerült kitárnia bennem a kedve szerinti kaput. Nagy általánosságban azt mondják egy leányról, hogy éppen olyan, mint az anyja, vagy egy fiúról, hogy olyan pont, mint az apja, de soha nem hallottam arról, hogy egy fiúra azt mondanák, „éppen olyan, mint az anyja”. Legalábbis én nem hallottam. A mi esetünkben ellenben, kezd igazzá válni.

    Vagy itt van kopasz sas, Willi esete.

    Willi vakon született. Mindennek ellenére az idomár megvásárolta, lehet valamilyen rejtett képességet sejtett benne, vagy csak egyszerűen nem futotta többre. Azt azért nem gondolom, hogy annyiba került volna, mint egy ép és hibátlan példány. Végül csak megtanult repülni. Igaz, csak rövidtávon és nagyon alacsonyan. Akárhogy is, része a madaras műsornak a baglyok, sasok és sólymok mellett, és sikeresen szerepelt. Reám igazából azok a szavak voltak hatással, mely kettejük kapcsolatát jellemezte. Az mondta, hogy Willi vakon bízik benne. Vakon, értitek? Szellemeskedik az idomár. Amikor a rönkökre teszi a húst, melyek között kell ide-oda repülnie, nem látja a húst, de tökéletesen bízik benne, hogy az a hús ott lesz.

    A cirkusz azonban még szórakoztatóbb. Mihnea legalábbis a kilencedik mennyországban érzi magát. Nem tudom, a többi gyerek hogy van ezzel, de Mihnea ellenállhatatlan vonzalmat érez az állatok iránt. Úgy tűnik, egész természetes módon kommunikál velük. Nehéz elhinni, de valóban olyan jól elvan az állatok között, hogy mindig csodálnom kell. Lehet mások számára mindez természetes, de én csak állok, és gondolkodom, és kérdések merülnek fel bennem. Mihnea a cirkuszban nevetett, tapsolt, és egy perc nyugta nem volt. Hadonászott a kezeivel egyfolytában, szokása szerint, mint egy kiakadt játékszer. Ezt úgy neveztem el, hogy „repdesett a szárnyaival”. Kancsalon nézte a lovakat, tevéket, a pónikat, és nagyon, de nagyon boldog volt.

    Én pedig megláttam a cirkuszigazgatót, akitől a jegyeket vettük a bejáratnál, és rájöttem, hogy láttam már egyszer nem rég a doktornál. Az artisták különleges emberek, sőt sokszor félelmetesek a mindennapi világban. Ez is úgy viselkedett, mintha az egész világ az övé lenne, ragyog, csillog, megjátssza magát ott a porond közepén, de amikor észrevettem a várószobában — a tűznyelő gyereket hozta vizsgálatra —, azt kérdeztem magamban: „ki az ördög lehet ez az alak?”. Úgy nézet szét a teremben, mintha mi lennénk a közönség, és várná a tapsot.

    Hazafelé menet gondoltam, akár még boldogok is lehetnénk. Csakhogy van valami mindig, valami apróság, ami ennek útjában áll, s ha ezt sikerülne eltávolítani végül mi is egy egységes, és boldog család lehetnénk. Lehetnénk. Buta fejjel láttam egy reménysugarat a jövőnkre nézve.

 

65. Sok időt töltöttünk természetesen, a kertben napozva. A végtelen vasárnapokon leginkább. Azon a ronda, álszent napokon, amikor olyan nagy a csend. Abban az időben szenvedett motorbalesetet a szomszédasszony, és mindannyian vártuk, vajon túléli-e?

    Jól emlékszem egy bizonyos vasárnapra, amikor anya a télikertben, egy fonott székben üldögélt ábrándozva, Mihnea pedig apával játszott bent a házban a kisvasútjával. Én a kert közepén tartózkodtam egy szál bugyiban. A jobboldali szomszéd anyuka labdázott, a velem egykorú fiacskájával. Irigyeltem. Egyszerre, mint derült égből a villámcsapás, a fiú elterült a földön. Ott maradt a fél oldalára zuhanva furcsa pozícióban. Az anyja odarohant, ölébe kapta és befutott vele a házba. Szép, napos idő volt.

    El tudja bárki is képzelni, milyen elszomorító látvány, ahogy úszik egy labda a felfújható medence vizén?

 

66. Egyik nap nagy veszekedés tört ki anya és apa között, ami után apa egy időre el is ment otthonról. Mihnea miatt természetesen, mint máskor is. Csípős megjegyzéseket vagdaltak egymáshoz, hogy ehet-e, vagy nem Mihnea ilyen sokat. Anya győzött. Ehet Mihnea, amennyit akar. Apa felállt az asztaltól, kilépett az ajtón és bámulta egy ideig a zöld füvet. Aztán bejött, vette a táskáját, a kocsi kulcsokat, és kijelentette, hogy megy kártyázni. A bridzsparti három napig tartott.

 

67. Azokon a napokon anya állandóan a kertben napozott. Szépen lebarnult, amitől fiatalnak és boldognak látszott. Meggyőződése volt, hogy a napfény meggyógyítja a köhögését. Olyan hangosan köhög, mint egy nyolcvan éves tébécés, de ő kitart amellett, hogy nincs semmi baja, és majd elmúlik.

    Ha valaki figyelmesen megnézi a testét, láthatja a kor jeleit. Hátul a fenék alatt a combokon cellulitisz mutatkozik. Egy kis pocak, és kezein a bőr!

    Ott fekszik csendesen, hogy a bőrén, minden pórusán magába fogadja a napfényt. Magába szívja, mint a szivacs. Azt lehetne mondani, hogy egy nap-motor, és a napfény hozza működésbe. De az biztos, hogy mi nem részesülünk az ő „elektromosságából”. De ez más tészta.

    Mihnea odatérdepelt mellé, és a játékautóját kezdte végig vezetni a testén, lábtól fejig. Anya kellemesnek találhatta, mert mosolygott behunyt szemmel. Ott állottam mérgezetten, szinte éreztem a lebarnult bőr sós illatát, a napkrém szagát és a felhevült bőrét, mely most egyenes a nevetséges kis autó pályájaként szolgált.

 

68. Mi lehet közös egy harmincnégy éves nőben és egy tizenhét éves suhancban? Ez egy olyan kérdés, amire sajnos nem tudom a választ. Nem vagyok képes az eszemmel elképzelni őket meztelenül egy hatalmas ágyban, a fiú hanyatt, ő pedig felé fordulva, test a testen, a térd átfogja a combot, kar átkarolja a vállat, a fej a mellkason, bőr a bőrön, szív a szíven.

    Elfogadom, elméletileg lehetséges, hogy egy adott pillanatban van rá lehetőség összetalálkozni valakivel, aki végleg és visszavonhatatlanul megváltoztat, ahogy ezt eddig senki nem tette és ezután sem fogja. Kezében tartja személyiséged kulcsát, a kódodat, mint egy rosszakaratú hacker.

    De lehet egy tizenhét éves srácnak ekkora ereje? Nem tűnik ez őrültségnek?

    Ez azért nem jelenti azt, hogy anya őrült. Tűzbe merném tenni a kezem, hogy anya nem őrült. A Dániellel való ügye ellenére sem. Anya, ha akarja, félelmetesen tisztán képes látni. Mint például, amikor felhívta telefonon egy nő a szerencsejátéktól, hogy nagyszerű jutalmat ígérjen, vagy egy luxusautót, vagy egy exotikus kirándulást, mint mindenkinek, aki részt vesz a játékban. Úgy látszik mindenki, abszolút mindenki számára biztosítják a jutalmakat, de természetesen előbb meg kell venni a jegyet, ami néhányszáz euróba kerül, annak a függvényében, hogy melyik ajándékot választod. A telefonnál levő hölgyike szerint párszáz euróért megszerezhetsz egy több ezret érőt. Jó üzlet, ugye? A hang a telefonban olyan izgatott volt, mintha Krisztus második eljövetelét jelentette volna be. Anya hallgatta, ameddig hallgatta, úgy tett, mintha érdekelné a dolog, majd ártatlan hangon, tréfásan megkérdezte, valóban szerencsejátékról van-e szó, vagy jótékonysági akcióról, kicsit figyelt a válaszra, majd teljes szívb?l elkezdett kacagni. A telefonáló támadásra készen elhallgatott, majd egyetlen szó nélkül letette a telefont. Anyu azonban tovább nevetett és nevetett, csak nevetett. Nevetett, mintha minden egy nagy rászedés, egy nagy szélhámosság lenne, amit most fedezett fel. Mintha már régi tapasztalatokkal rendelkezne, hogy már régebben valaki rávette mesés nyeremény ígéretével, hogy ezt meg ezt, azt meg azt megkapja, és ő kifizetett egy csomó pénzt, és a végén derült csak ki a nagy átverés és csalás. Nevetett, mintha éppen most jött volna rá a turpisságra. Amint szívből nevetett, épp úgy kezdett el zokogni. Minden átmenet nélkül. Mintha a sírás és nevetés ugyanegy lenne.

    Kár, hogy nem létezik egy hotline azon gyerekek számára, akiknek az anyja nem viselkedik a korának megfelelő módon. Így akár én is jobban tudnék helytállni. Így lehet, nem érezném azt, amit érzek, azaz, hogy belepusztulok.

 

69. Máskülönben, csak a tányérok és poharak zörgése hallatszott, ahogy berakta őket a mosogatógépbe, a házi teendőket tovább folytatta igyekezvén mindennek megtalálni a helyét, mindent oda helyezni ahova való, és összeszedegette a széthagyott ruháinkat.

    Ugyan így ismétlődtek mindig a dolgok, már ameddig léteztek. Előbb csak késlekedtek az elvégzendők, a kihagyások gyakorivá váltak, egyesek egyszerűen kimaradtak a dolgok megszokott rendjéből. Néha anya elfelejtette a tányérokat betenni a mosogatógépbe, és én raktam be, bár eleinte ez ritkán esett meg. Azután az ilyen véletlenek gyakorivá, majd pedig rendszeressé váltak. Minden cselekedete esetleges lett és egyre több feladat hárult rám. Mikor apa lement az üzletbe, szeleburdian felhívta az irodában, és dühöngött, hogy nem válaszol. Ez így ment általában. Ha pedig elmentél mellette, idejében figyelmeztetni kellett, mert különben úgy megrettent, hogy azt hihetted, rájött a szívbaj. Például így: jössz le a lépcsőn és mondod: „anya, jövök le. Nehogy megijedj”. Így maradtak a dolgaink, most már végképpen. Alkalmad volt gyakran látni félkézre támaszkodva és vakon bámulva az ablakban, másik kezében a portörlő, mellyel körkörös mozdulatokat végez, mintha nem tudná abbahagyni a munkát. Egyre ritkább az olyon alkalom, amikor tiszta az asztal, de aztán akkor minden, és persze úgy bűzlik a ház a mosószertől, hogy mindenkit az asztma fenyeget. Dániel van azon időszakoknak a hátterében, amikor semmit el nem végez, amikor nem törődik velünk. Egyik nap így, a másik úgy. Egyáltalán semmit nem lehet előre tervezni. Közben úgy tekintett ránk mintha még mi tettünk volna rossz fát a tűzre.

    Mindegyre bevásárolni jár, olykor azonnal indul, alighogy megjött. Így mondogatja: „A fenébe, nem vettem meg a kedvenc márkájú tejünket!” És ezzel el is tűnt az ajtó mögött. Elpárolgott. Nem lehetett tudni, egyáltalán létezik-e kedvenc tejmárkája? A bevásárlásai pedig ott maradtak a konyhaasztalon, ahogy lerakta, a fagylalt megolvadt, a joghurt kifolyt, a hús megromlott. Furcsán nézett ki, mikor megjött. Mint apa, mikor részegen állított haza. Láttam, ahogy vedeli a vizet, imbolyog, s a kezeit a hasára szorítja, mintha hányni akarna. De nincs alkohol szaga. Ez az állapot mellbevágott. Nem értettem semmit. A szerelem lerészegít? A szerelemtől hányni kell? A szerelem függővé tesz, és elrabolja az önbecsülésed utolsó cseppjeit is? Az iskolában óva intettek a drogoktól, az alkoholtól, de ugató kutya legyek, ha egy szót is hallottam a szerelemről…! Tudtam! Tudtam, hogy a valóságot cukormázba csomagolva adagolják nekünk!

    Aztán jó későn megjön apa, az ő ismeretlen útjairól, kikészülve, és ő is nyakalja a vizet. Sokáig marad a fürdőben, ahonnan kihallatszik, amint hány. Nem szól hozzánk, ránk se néz. Ahol éri, hanyatt dől, és már horkol is. Ha gondolt is valaha arra egyetlen pillanatig, hogy visszaszerezze anyát, hát nagyon különös módját találta, mert ahogyan viselkedik egyre visszataszítóbb. Bár azt hiszem, semmit sem tud. Az ebédlőasztalon várja egy tányér főzelék egy darab hússal, az evőeszközök rendesen elrendezve, és a szalvéta összefogva. Ha valaki azt gondolja, hogy ez anya műve, nagyot téved. Az én művem. Lehet, ő is csak anya művére gondolt, és hiszi, minden rendben van. De én gondoskodtam Mihnea öcsémről és takarítottam a házban. Már amennyire erőmből telt, mert óriási takarításra váró felület van. A fürdőt is felmostam apa után, s betakartam, ha találomra feküdt le valahol. Abban az időben én nyírtam le a füvet, megöntöztem a kertet, és elsőnek én vettem észre, mikor az anya által ültetett virágok kinyíltak. Mikor szóltam róla, nem is vette számba. És ha valaki azt gondolja, hogy ezen érzések és történések után haza képes még jönni, és nekiáll kisúrolni a hűtőszekrényt, téved. Hogy szivacsot fog a kezébe, mosószerbe mártja, és a sarkokban levő mocskot kitörüli, vagy hogy kiszórja a romlott ételt, vagy kicseréli az ágyneműt? Az apró dolgok tartják össze a családtagokat, teszik elviselhetővé, sőt kellemessé a valóságot. Nálunk már semmi sincs ezekből. Nem is tudom már, hogy néz ki az olyan ház, ahol az asszony ügyesen kézben tartja a dolgokat, végtelen listákat készít, és általában mindent elrendez. Így aztán a családunk kezdett széthullani, felszívódni, működésképtelenné válni, bármennyire is igyekeztem takargatni anyut, helyettesíteni egyre növekvőbb hiányát. Kezdett láthatóvá válni bárki számára. Mintha vastag porréteg rakódott volna az életünkre, miközben anya egyedül lépett ki a napfényre mélyeket lélegezni.

    Az is rám hárult, hogy mindenféle számításokat végezzek, miképpen jövünk ki a pénzből. Ha lemondunk az édességekről és rátérünk a mirelitekre, valahogy kijövünk. Csakhogy anya nem hagyott engem bevásárolni, mivel ez jó ok volt arra, hogy elmehessen itthonról, és mikor megjött olyasmiket hozott, amit úgy címkézhettük fel: „nem kell”, különösen a szűk időben. És semmiképp nem értette, miért mondom, hogy nem szükséges sem prosciuto, sem füstölt hal. Látom, hogy a szerelem lecsökkentette a szellemi színvonalát is.

    Mihnea ellenőrizhetetlenné vált, és őrületbe kerget, amíg valamire jutok vele. Nem is nagyon sikerül, hogy hatni tudjak rá, ami végtelenül megnehezítette az életemet. Állandóan enni kért, s ezért a saját adagomat kellett csökkentenem. Megtartottam neki az apa érintetlen, az asztalon hagyott adagját, és nem vágott képeket, amiért kih?lt az étel. Legalább ennyi! A gyerek képes volt enni bármikor, és bármennyit. Nekiadtam az anya adagját, amiből alig hiányzott. Így amíg Mihnea megőrizte testsúlyát, mi többiek szemmel láthatóan lefogytunk.

    Éppen abban az időben jelentkezett a mentőöv, de elutasították, mintha magát a megmenekülés elvét akarnék elutasítani. Egy nagy cég jelentkezett, akiket érdekelt a személyem, és szerettek volna engem foglalkoztatni, részmunkaidőben, vagy úgy, ahogy nekem tetszene. Szüleimet felhívták az iskolába, hogy beszéljenek velük, de nem jelentkeztek. Mikor sírva megkérdeztem apát, miért nem ment el a találkozóra, azt válaszolta, ne higgyem magam másoknál különbnek, hogy munkába állok ebben a korban. Inkább azt hiszem, egyszerűen irigykedett a tízéves fiára, aki állást kapott, ő pedig nem képes elhelyezkedni.

    Mérgemben a magamra szabott büntetésből, elbújtam a pincébe, bámulva a falon levő lyukakat, melyeket a munkásak hagytak, mikor rájöttek, hogy kicsi a valószínűsége a kifizetésüknek, bár a ház garanciája érvényben volt. Bokáig álltam a vízben, és próbáltam kétségbeesetten tisztázni a helyzetemet. Mikor megnyugodtam, felmentem, és éppen jókor, hogy Mihnea fenekét megtöröljem, aki sírva ült a vécén, mert már végzett.

    Anya mégis talált abban az időben maga számára lehetőséget, hogy Mihnea és a többi anyukával az óvodából elmenjen strandolni. Megsértődve jött haza. Azt mondta, úgy érezte, lehet, ez csak egy esztelen érzés volt, hogy a többi anyuka nem volt nyugodt, mikor ő egyedül maradt a pokrócon a táskákkal. A vízből mindegyre visszanéztek, mit csinál ott egyedül, egyikük kimondottan szigorúan nézte, és mikor valamit keresett a saját táskájában, gyorsan feléje indult, és messziről fixálta. Emiatt anya a télikertben heverészett egy darabig, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.