Kavyamitra Maróti György : Credendo vides

– hit által látunk –

 

Az apátság dombtet?re épült, mely körülbelül kétszáz méternyire magasodott a síkföld fölé. Köröskörül lágy itáliai tájak fordultak körbe-körbe, de maga az apátság szilárdan állt a dombtet?n, és mint jegygy?r? ölelte körül a háromhajós templomot, melyet úgy százötven évvel el?bb emeltek magosba, els?ként a dombtet?re: aztán – évek múltak, hulltak – szép lassan épültek az apátsági templom köré a többi épületek.
Lent a völgyben közepes nagyságú folyó vált két ágra a domb körül, a Tagliamento. Tavaszi áradáskor szélesen terítette hegyekb?l hordott hordalékát szerteszét, és hömpölyg?nek tüntette föl magát, ám nyaranta kiszáradt, keskeny patakká változott: innen eredt neve is.
Az apátsági lakosok a völgyben folyó vizet sokoldalúan használták fel. Minthogy a templom – szokott mód – kelet-nyugati tájolású volt, az apátság dombjának déli szélén könnyen bevezethették a vizet a konyhába, a m?helyekbe: kifelé pedig a szennyvizet vezették a folyóba. Egyszóval: igen alkalmatos hely volt ez egy apátság megépítésére.
Az apátság különböz? helyiségeit egy négyszög? bels? kertet vagy udvart körülzáró, oldalt nyitott folyosóról lehetett megközelíteni. A keleti szárnyban kapott helyet a sekrestye, a capitulum és a parlatorium, meg a közösségi munkaterem: ugyanonnan nyílt az auditorium és a frateria.
A déli szárny közepén – a keresztfolyosóra mer?legesen – állott a refectorium, és annak egyik oldalán a meleged? szoba, másik oldalán a konyha.
A körfalon belül a m?helyek voltak: malom, kovácsm?hely és a sütöde, és ott terültek el a szép kertek meg a gazdasági épületek is.

Az 1304. év június havának utolsó vasárnapján lent a völgyben egy öszvérháton közeled? alak t?nt föl, aztán ráfordult az ösvényre, föl a dombtet?re, és rövidesen az apátság k?kapujához érkezett: ott megnevezte magát a kapu?r testvérnek, mondván, hogy az apát úr várja ?t.
Fra Masseo da Rosennano a neve, tette még hozzá.
A kapu?r testvér err?l a kis faluról soha, de soha nem hallott, hát fra Masseo fölvilágosította, hogy szül?faluja Firenzét?l nem messze, fönt a hegyekben van. Azt is elmondta, hogy az apát úr – Tommaso da Fietri – majdhogy földije néki, mivelhogy Fietri csak kevéssel van odébb, mintegy járóföldnyi távolságban Rosennanotól, ugyanazokban a hegyekben. És még mesélt kicsit az ? szül?falujáról, mely ott fönt található, surrogó fenyvesek és cserreg? hegyipatakok között.
A kaput ?rz? testvér – e felvilágosításokat nyugtázva – útbaigazította Masseót, aki a falon belül leszállt az öszvérr?l, átadta egy fráternek, aki a jószágot bekötötte az istállóba, paripák, öszvérek és alantasabb jószágok közé: aztán az érkezett a mondott úton meg is lelte a tiszteletreméltó Tommaso apát celláját.
Tommaso da Fietri apát módfelett örvendett földije érkeztén: annyira örvendett, hogy – szokása ellenére – villásreggelit szolgáltatott föl: el?z? napról megmaradt, és még ízesebbé vált hideg ürüsültet, fehérbél? paninit, sajtokat és környékbéli vörösbort.
Beszélgetés közben önkéntelenül tért át hegyvidéki szül?földje szokatlan és régen használt tájszólására.
Falatozás közben el?bb az apát úr honi dolgokról faggatta Masseót, tövir?l-hegyire kikérdezte a közös ismer?sök sorsáról, a zúgó pineaerd?k állapotáról, a nyári naplementék alkonyszín egér?l, aztán rátért az itteni állapotokra.
„Úgy hát illuminátor vagy, igaz Masseo testvér? Nékünk arra nagy szükségünk van, mert egy éve már, hogy Monfeltrói Nikolausz – ki hosszú éveken át volt könyvfest? mesterünk – elhalálozott, azóta kódexhez a mi apátságunkban senki képet nem festett, pedig szorgalmas másolómunkát végzünk. Sok-sok munka vár reád testvérem, mert az év során sok kódexünk gy?lt össze. Ki volt tanítód, hol tanultad az illuminációt?”
„Firenzében tanultam Apát uram, Firenzében, maestro Giotto di Bondone m?helyében.” – adta a választ fra Masseo.
Végezetül elmúlt-fogyott a reggeli, lenyelték kupában maradt borukat, nagyot lélegzett Tommaso apát úr, és szólt: „Most menj fiam” – mondta -, „Gianni testvér megmutatja a celládat, és az albai mise után munkához kezdhetsz.”
Majd még hozzáf?zte: „Ügyes légy aztán, szégyent ne hozz szül?földünkre!”

Másnap reggel – 1304 június harmincadikán, hétf?n -, amikor Masseo el?ször állt helyére az ablakhoz közeles? olvasópultnál, látszólag minden barát szép rendben folytatta tevékenységét: köszöntötték persze az új illuminátort, de aztán senki sem zavarta tovább. Fra Masseo pedig nekilátott a munkálkodásnak: el?vette a legfels? fóliánst, melyet a könyvtáros testvér elé helyezett, és t?hegyes ecsetjének végét festékbe mártva, a kijelölt helyre megkezdte els? miniatúrájának festését.
Gyönyör? Itália középs? tájainak leírása volt abban a kódexben: többi között Masseo szül?földjét is körbejárta a Könyv. Miféle hegyipatakok futnak nagy folyók felé, hogyan viszik tovább a szépen mondikáló patakvizeket a nagyobb folyók, hogy még nagyobbakba torkolljanak: aztán a végén szerepelt az elhullámzó nagy folyam, mely egyenest a kékell? tengerbe vitt csermelyt, patakot, folyót.
És frate Masseonak dombhátak, narancs- és citromligetek jelentek meg képzeletében, melyekb?l tarka madarak, pillangó lepkék röppentek az alkonyi harmatcseppek között szállásfészkükre: de egyel?re csak szabályszer? képeket varázsolgatott ecsethegyével Masseo a pergamenre.

Az olvasóteremben tapintható csönd zümmögött, mint ide-odaröppen? méhek szárnyzöngése. Az els? ecsetvonásokra feszült figyelmet hasogatni lehetett volna a leveg?ben, de mondom: senki közelebbr?l nem foglalkozott Masseo munkájával amúgy, mindenki szorgosan tevékenykedett, munkában állt minden frate egész délel?tt, mint hangya.
Míg el nem készült az els? kép, mert akkor körbegy?ltek a szerzetes testvérek, és különböz? fölkiáltásokkal adtak hangot tetszésüknek: „óóóóó…ahhhh…no…”
Alkonyodott, vecsernyére kongattak, amikor Masseo még új színeket kevert: narancsot, olívzöldet, szép fiorentinói lilát, kéket, zöldet, és a lap szélére festette szül?föld-álmai egy pillangóját.
Fekete-fehérrel meg délnek röppen? fecskéket festett.

Napok múltak, hetek teltek, az apátság magába fogadta Masseót, Masseo befogadta az apátságot. Imádkozott és dolgozott, barátokra lelt, és barátok haqyták el. Miniatúrákat festett, szép, kisded fölött imádkozó Máriákat festett; díszes iniciálék fonatait festette, és festett eget, földet, mennyet és poklot, és mennyben dics?ül? angyalokat, és pokol mélységes poklában hervadó test? b?nösöket is festett.
És egyre csak újra meg újra odafestette valahová szép Itália tarka pillangóit, csapongó csillagait, dúvad vaddisznóit.
Tiszteletreméltó apát urunk gyakran intette: nem való teremteni, a teremtést hagyjuk az Úrra: „Ne csinálj magadnak faragott képet és szobrot Masseo, ne légyenek neked idegen isteneid, nem való ez Masseo! Virágfüzéreket és gy?r?z? indákat fess!” – intette Tommaso da Fietri. Jóindulattal intette a fest?t, mert titokban, mikor senki sem látta, maga is elgyönyörködött a m?vész szép teremtményeiben.
Egy alkonyatkor meg ez történt: fra Masseo egy könny? pillangót és egy pettyes katicát festett a szöveget körülfonó határoló táblába. Oly gyönyör?eket, hogy mez?ben, erd?ben él?k lehettek volna.
Testvérünk, barátunk, fest?nk elgyönyörködött a mászkáló katicabogárban meg a szép pillangóban, és…

És a lepke fölröppenni látszott, és a katica elmászott a lap aljáról.

Masseo fejét csóválta hitetlenül, szemét dörzsölte, hogy fölébredjék, de bíz a pillangó pillangott valamerre, a katica meg elt?nt a fóliáns alatt.
Mit tehetett volna fra Masseo?
Újra odafestette ?ket: ezúttal szilárdan megállítva azokat a lap alján.

Napok múltak, hetek teltek, és Masseo már nem is annyira létez?ket festett.
Különb- és különbféle, sosem volt állatokat talált ki, furcsa figurákat: szárnyas kaméleonok szárnyalltak képein, lábas bálnák lépdeltek: f?nixmadarak keltek hajnaltüzekb?l, aranynapba röppen? farkasok, ölelkez?, tehénfej? tengeri csillagok tobzódtak képein.
Kutyafej? oroszlánok, tágas titánállatok, holdjáró, delfinfarkú tücskök, párduckarmú medvék hevertek a kódexlapok szélein.
Skarabeuszok vonultak hosszú menetben Masseo képein szahara-homokból lágy nílusvízbe, és úsztak aztán a tenger felé: vad ormányos cápák vártak rájuk vérszomjasan.
Most már – lehet mondani – naponta hívatta a tiszteletreméltó Tommaso da Fietri apát fra Masseót: nagy vitákban égtek, melynek mindig az volt a vége, hogy az apát úr egyszer?en megtiltotta a szörny? lények alkotását. A fest? minden alkalommal rábólintott az ítéletre, aztán visszatért kódexei közé, és valami újra arra vitte, hogy fessen.

Alkonyóra volt ismét, alkonyóra: vesperásra szólított a harang, a haldokló Nap éltet? sugara rézsútosan hullott be az ablakon, és rávetült a festett lények hadaira.
Leghamarabb egy titánállat kóricált le a kódexlapról, és Masseo jobb kezébe mart.
A teremt? jobbjával lesöpörte bal kezér?l a teremtett támadót a k?padlóra, és ott eltiporta.
De már elkésett: sorban keltek a lapokról a lágy alkonyi Nap fényében a kutyafej? oroszlánok, a holdjáró, delfinfarkú tücskök, párduckarmú medvék, és d?ltek hosszú sorokban, és harapták, marták fra Masseo testét.

A felkel? Nap els? sugarainál találtak rá; néhány csontját már lepusztították a teremtmények, másutt kikezdték húsát, elszívták vérét…

 

Legutóbb szerkesztette - Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.