Tegnap emlékeztünk, ma fejünket fogjuk, és azt mondjuk: Ez nem igaz!
Kántás Balázs 2009. május 25-én Budapesten autóbalesetben meghalt!
Hogy is lehetne az valóság, hogy valaki hajnali háromkor még itt olvas a Héttoronyban, majd egy-két óra múlva már halálhírét kapjuk? Elütötte egy autó…
Miért is kérdezzük ilyenkor: Hol van az Isten, aki megengedi, hogy egy huszonkét éves fiú meghaljon?
És a kérdések özönlenek, és kavarognak, és a döbbenet nem akar csitulni. Ilyenkor hiába mondják, hogy a lélek… Hiába mondják, hogy valahol ez meg volt írva…
Senki nem éli úgy az életét huszonévesen, hogy bármikor meghalhat. És egy anya sem neveli úgy a gyermekét, hogy valaki elszólíthatja t?le bármelyik pillanatban. Mert arra semmi, és senki nem tud bennünket felkészíteni, ha szerettünk, ismer?sünk meghal, ne a mérhetetlen fájdalmat érezzünk, és nem tudunk beletör?dni, hogy ett?l a pillanattól ? már nincs fizikai valójában. Kit öleljen az édesanyja? Kihez bújjon kedvese? És ? hogy válaszol, ha
kérdezik?
Emlékezni kellene Balázsra…
Hogy is írt magáról?
„1987-ben születtem Budapesten, azóta is itt élek. 2006-ban érettségiztem a Széchenyi István Gimnáziumban, els?éves hallgató vagyok az ELTE BTK-n, anglisztika szakon. El?szeretettel aposztrofálom magam a „Búskép? Bölcsészhallgató”-ként. Élek (?) egy korban, melyhez sajna nem sok közöm van… Hangkeres? költ?jelölt és kezd? m?fordító, vagy valami olyasmi volnék, ?rületem termékeit több irodalmi honlapon olvashatja a nagyérdem?… Számomra „A” Költ? Baudelaire, illetve a magyar lírából József Attila, de sokan állnak még hozzám közel az irodalomban, csak úgy, mint Verlaine, Rimbaud, Poe vagy W. B. Yeats, Tóth Árpád vagy Faludy György, és még sorolhatnám, de hely híján nem teszem… Hogy magam merre tartok, az egyel?re jó kérdés, már ha tartok valahová egyáltalán. Igyekszem írni minden témában, kedvelem az abszurdum versbe öntését, de konkrét céljaim, koncepcióm szinte sosincs, az írás spontaneitásában hiszek. M?fordítóként általában ismert költ?k verseit kísérelem meg saját interpretációban újrafordítani, erkölcsi aggályaim nincsenek, többek között el?szeretettel gyaláztam és gyalázom Baudelaire, Verlaine, Poe, Rainer Maria Rilke, Dylan Thomas és William Butler Yeats sírját, egy tanulási folyamat elején járva ugyan, de lelkesen dilettánskodva. Több szerkesztett kötetem kiadásra kész, bár egyel?re a kutya nem fogja kiadni, de f? az optimizmus…
Emellett több kötetnyi, változó min?ség? versfodítás, lassan átlépvén az 1500-as álomhatárt, illetve kísérletezem saját verseim angolra fordításával is…”
A versírás mellett számos m?fordítása is megjelent, angol, német, olasz, spanyol, francia és portugál nyelvekb?l fordított, többek között olyan szerz?ket, mint Ted Hughes, Fernando Pessoa, Paul Celan, William Butler Yeats vagy Charles Baudelaire, de ismert szerz?k újrafordításának kísérletei mellett a magyar olvasó számára egyel?re jórészt ismeretlen, kortárs szerz?k verseit is magyarította. Ismert versek általa készített új magyar fordításai közül gyakran idézik Coleridge Kubla Kán és Paul Verlaine ?szi sanzon c. versét. Els? fordításkötetét Paul Celan válogatott verseib?l Nyelvrács címen a 2009-es Europoetica Nemzetközi Költészeti Fesztiválon mutatták be, a 2009-es Könyvhétre jelennek meg kötetben Baudelaire-adaptációi és Payer Imre Kántás által angolra fordított válogatott versei.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy még írásában is halk szavú, segít?kész embernek ismertem. Hiszen itt, a Toronyban segített a szerkesztésben egy ideig, így egymás mellett dolgoztunk.
Balázs, kérlek… Ha valami nem jó abban, amit írtam, vagy nem jó képet tettem fel Rólad… Szólj rám, figyelem a hozzászólásokban!
Én várom…
Edgar Allan Poe: A holló
Fordította: Kántás Balázs
Egy bús, hideg éji órán hosszan ültem
Gondolkodván
Fejemben nem gy?ztem látni millió
emlék hadát
Könyvhegy felett ülve halkan szinte már
Elbóbiskoltam
Amikor valami koppant, s rájöttem, kint
vendég vár…
„Látogató” – suttogtam én – „s bebocsáttatásra vár…
Csak az lehet, senki más…”
Ó, emlékszem, december volt, hófelh?kkel takart égbolt,
szomorú, mégis oly szép volt
Minden apró hópehely elolvadt szobám
Ablakán
Vártam már a hajnal pírjét, éji bánatom
gyógyírjét
Mert az átkos éj eszembe juttatta
Szép Lenórám…
?t, kit én úgy szerettem, a bájos,
angyalarcú lányt
Névtelen örökre már…
Szél kapott a függönyökbe, mindegyik lilán
Megrebbent
Testem túlvilági rémség, zord félelem
járta át
Szívem oly sebesen dobbant, úgy éreztem,
Majd szétrobban
„Vendég e kés?i órán, ki kint ajtóm
El?tt áll…
Kései vendég csupán, ki bebocsátásomra
Vár.
Az lesz csak, és semmi más…”
Összeszedve bátorságom kikiáltottam
Az ajtón
„Uram, hölgyem, bárki is vagy, lépj be,
Ajtóm nyitva áll…
A megtiszteltetés oly nagy, lépj be hát,
Hisz odakint fagy
Tovább magadat ne kéresd, rajta, bátran
Lépj be hát!
Csak a te hangod hallhattam…” – az ajtó
Már nyitva állt
Kint sötétség, semmi más…
Ott álltam a sötét éjben, csodálkozva
Megremegtem
Lelkemet látomások, félelmek hada
Járta át
A csend megtöretlen maradt, semmibe szálltak a
szavak
Egy nevet ismételt ajkam, „Lenóra?” -kérdeztem
halkan
E nevet visszhangozta a kinti, sötét
Némaság
„Lenóra…” és semmi mást…
Visszamentem a szobába, égetett a
Bánat lángja
Kintr?l újra zajt hallottam, a szobát nesz
Járta át
„Valami van az ablakban…” – mondtam magam elé halkan
Bátorságom összeszedvén újra elhagytam
szobám
„Hadd fejtem meg hát e rejtélyt végre
Valahára már!”
Kint a szél, és semmi más…
Szobám ablakát kinyitván belibbent egy
Éjsötét árny:
Holló röppent a szobámba s Athéné
Szobrára szállt
Mereven ült, megdermedve, két szemével
Végigmérve
? volt hát a rejtély nyitja, e furcsa, vén
Gyászmadár
? volt hát, ki el?bb a halálfélelmet
Hozta rám
Ült és bámult rám csupán…
Megváltoztak bent a dolgok, észrevettem,
Hogy mosolygok
Mélyen elgondolkodtatott e messzir?l
Jött madár
„Kit tisztelhetek hát önben, miért keres
E kés? éjen?
Mi szél fújta erre önt, bemutatkozhatna
Talán…
Becses nevét, kedves uram, megtudhatnám
Végre hát?”
Felelt a holló: „Sohamár.”
Mélyen elcsodálkoztam a furcsa néven,
Elállt szavam
Elmémben millió talány, száz kérdés
Válaszra várt
Megfejteni próbáltam hát furcsa látogatóm
Titkát…
Nem rettentett, inkább csak
Meglepett e látogatás…
Szobromra telepedett egy furcsa, gyászos
szörnymadár
Ilyen névvel: „Sohamár…”
Egy szót tudott, azt suttogta, ismételte,
Mondta, mondta
A sejtelmes sohamár szó léte értelmévé
Vált
Egyetlen szó, egyetlen út, egy hangsor, és
Semmi más…
Halkan megszólaltam: „Engem biz nagyon sokan
Elhagytak már
Reggel te is elrepülsz, mint száz reményem tovaszállt…”
Felelt a holló: „Sohamár!”
? károgott önfeledten, én magamban elmélkedtem
„Biztosan szomorú ember, kit emészt a bánattenger
Akié e furcsa, gyászos, ?rült
Kísértetmadár
Ezért ismétli e zord szót, mivel soha
Meg nem áll
Cs?re emiatt folyton e reménytelen
szóra jár:
Soha, soha, sohamár…”
Én még mindig nem rettegtem, magamban
Kissé nevettem
S leültem hát vele szembe egy fotelt
odatolván
Kényelembe helyezkedvén ? csak engem bámult hetykén
Mozdulatlan és hangtalan percekig
Néztük egymást
Feszült csend lett úrrá rajtunk, mindkett?nk
Csak egyre várt…
Nem szólt, s mégis… Sohamár!
Egyre azon gondolkodtam, mit jelent e
Komor mondat
? csak egyre nézett… szeme most már
Dermeszt?vé vált
A homályos lámpafényben csak énrám meredt
Az éjben
Úgy éreztem, átjár a bel?le kitör?
Sugár
S újra ?rá emlékeztem, szívem bánat
Járta át…
Nem tér vissza… Sohamár!
Ekkor hirtelen eszméltem, a valóba
visszatértem
Még mindig rám nézett e bizarr, fekete
Gyászszeráf
„Persze!” – szóltam – így kell legyen, hiszen másként lehetetlen…
Hogy hírt hozz holt Lenórámról, az Úr
Küldött énhozzám!
Mondd, barátom, látom ?t még? Van még remény, mondd el hát!”
Felelt a Holló: „Sohamár!”
„Jós vagy!” – mondtam – „égi hírnök, akár madár légy, vagy ördög!
Tudom, mi másért volnál itt, tudom, híreket
Hozál!
Felelj végre, gyászos hírnök, bármit mondasz,
Bárki küldött
Tudom, hírt hozál, felelj hát, visszatér
Szép Lenórám?
Látom ?t még majd e létben, szerelme még
Újra vár?”
Felelt a holló: „Sohamár!”
„Persze, hogy is gondolhattam, hisz ? elment, hisz ? meghalt…
Ám te mégis itt vagy, s tudom, valamilyen
Hírt hozál!
Felelj hát, egy másik létben vár-e
Földöntúli éden
Hol újra átölelhetem h?n szeretett
Lenórám?
Felelj hát, egy új életben látom
Szívem angyalát?
Felelt a Holló: „Sohamár!”
„Légy átkozott, sötét angyal!!!” – kiáltottam
?rült hanggal
„Kelj útra végre az éjben, te átkozott
Látomás!
T?nj el vissza, honnan jöttél, b?nh?dj, miért
Meggyötörtél!
Hagyj itt engem a sötétben, hadd öljön
Meg a magány!
Tépd ki szívemb?l véres cs?röd, és ne térj
Vissza már!
Felelt a holló: „Sohamár!”
És Holló el nem repül, ott ül most is,
ott ül, ott ül
szobromról mereven bámul, rám néz, és csak
egyre vár
Démonként lelkem gyötörve, reményeim összetörve
A homályos lámpafényben rám vetül
a sötét árny
Lelkem csak sötétségben él, kint is csak
örök éj vár
Nem száll tova… Sohamár!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: H.Pulai Éva
