dr Bige Szabolcs- : … egy árva kóbor kutya sem

Ne félj, nem eszen meg! *

 

 

 

Szépen mendegélt a ló a rossz köves úton. Inkább poroszkált. Ott, ahol az út szélén simább volt, ott hajlandó volt óvatosan ügetni is.

     „Miért nem tartják karban ezt az utat?” — dohogott a bakon ülő ember.

     „Mindent mástól várnak!” — mérgelődött tovább.

     Egyenes útszakasz nyúlt hosszan a messzeségbe. Semmi forgalom nem mutatkozott, még egy árva kóbor kutya sem. A kocsis gyorsabb tempóra biztatta a lovát, s az kelletlenül bár, de megszaporázta a lépteit. Később kanyarodott az út, és sekélyes átfolyás keresztezte az utat.

     A ló, ahogy megérezte a csüdje körül a vizet, egyet se lépett tovább. Megállt, mint a cövek. Gazdája hiába biztatta, nógatta, meg se mozdult. Végül szitkozódva, káromkodva lekászálódott a bakról, belelábalt a vízbe, s a kantártól fogva kivezette a minden részében remegő állatot.

     „Mi a csoda lehet ezzel?” — dörmögött, amíg visszakapaszkodott az ülésre- — „Vajon mi érhette mielőtt hozzám került, hogy így fél a víztől?”

     Persze nem tudhatta, mert nem árulták el neki a vásár megkötésekor, hogy „prizsmáztak” vele, szóval homokot, sódert termeltek ki a folyóból, s a ló ott állott a vízben, ameddig a markoló segítségével a szekeret megrakták a csöpögő anyaggal, s aztán nagy kiabálásokkal, ütlegeléssel hajtották kifele a folyóból, s fel a meredek marton. Egyszer aztán megmakacsolta magát a ló, és többet nem lehetett a vízbe bevinni. Ahogy vizet érzett, megállott, és se ütleggel, se szépszóval nem lehetett rábírni, hogy tovább lépjen. Egy idő múlva aztán magától kihátrált, s az üres szekérrel felballagott partoldalon a füves részig, s mintha misem történt volna legelni kezdett.

     Ezért adták el. Jó pénzért, mert különben mutatós, szép állat volt.

     Miután túlélték a „vizes kalandot”, szaporán haladtak az árok szélénél, ahol kevesebb kátyú nehezítette a haladást. Az ember mérgesen, és türelmetlenül biztatta a lovát. Haragudott az előbbi makacskodás miatt, de aztán meg is sajnálta, mikor eszébe ötlött, hogy mennyire remegett, amikor kivezette a pocsolyából. Megenyhülten hagyta csendesedni a futást, s már éppen lépésre váltott volna a szürke, mikor idegesen felcsapta füleit, s még horkantott is.

     „Mi lelt ismét, hé!” — kiáltott az ember, aztán odavillant a szeme a szántó távoli végére.

     Éppen fekete füstöt okádva az égre, egy traktor fordult meg a barázda végén. A ló fejét kapkodva, ijedezve haladt. Az ember újra leugrott a bakról, és az állat nyakát veregetve nyugtatta, közben keményen fogta a kantárt.

     „No, no! Csillapodj! Ne félj, nem eszen meg!”

     Közben a gép közeledett feléjük, s mikor a barázda innenső végéhez ért, újra fekete füstöt böffentve fordulni készült. A paripa megriadva hátrált, s a szekeret benyomta az árokba, hiába fogta a gazdája keményen. A traktor elhaladt dolgát végezve, a szekér pedig lecsúszva az árokban állt meg.

     „No, ezt megcsináltad!” — zsörtölődött az ember. — „Most akkor húzd is ki, ha már benyomtad. Ne csak bólogass azzal a nagy busa fejeddel!”

     Ezzel fogva a kantárt megbiztatta a lovat, s az nekifeszülve a hámnak ügyesen kivontatta a szekeret a méltatlan helyzetből.

     „Leszünk mi még jóban!” — jegyezte meg az ember megelégedve…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.05.07. @ 10:32 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 618 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.