Avi Ben Giora. : Hírek, avagy csak kacsa volt

*

 

 

Egész nap valami fura hangulata volt.

– Most nem akar semmi sem összejönni – vette számításba az aznapi teendőit. – Kezdődik a vizsgaidőszak, folyamatban van az egyik fordításom publikálása, Katával is kell foglalkoznom, mert már így is meg fog sértődni, hogy egy hete csak telefonon értekezek vele. Semmire sincsen időm – összegezte. – És hol van akkor még a családom. Apámmal is már napok óta csak futva váltok három–négy szót. Változtatnom kell valamit a jelenlegi életvitelemen, mert nem lesz jó vége. Kezdek kifutni az időből.

Ahogy így mindent megpróbált végig gondolni, betért egy McDonald’s–ba. Reggel épphogy bekapott valamit, amit apja készített neki, azóta semmit sem evett, és már lassan délután kettő van. A gyorskaja felett folytatta monológját.

– Szegény apa. Még mondja valaki azt, hogy nincs sors. A gyerekkora szinte felhőtlenül indult. Anyja, azaz a nagymamám, akit alig ismertem tanárnő volt, nagyapa meg szociológus, kutató. Nem voltak anyagi gondjaik. Nem éltek ugyan luxusban, de mindenre tellett. Házasságuk az elején szinte idillikus. Az első generáció volt a háború után. Aztán bekövetkezett a krach. Mert úgy látszik, semmi sem tart örökké. Nagyapa kezdett hűtlenkedni. A nagyi nem nagyon akarta elhinni, hogy ennyi év házasság után megcsalják. Rossz viccnek, heccelődésnek vette. Aztán saját két szemével tapasztalhatta, amit már szinte mindenki tudott a közvetlen környezetében. A valóságot nem bírta megemészteni. Egyik napról a másikra összecsomagolt és otthagyott csapot, papot. Albérletbe költözött. Akkor apám az ő családjához került. Nagyapa meg sem kereste nagyanyámat, hogy tisztázzon vele bármit. Igaz a nagyi sem kötötte az orrára hova megy. Eltelt pár hónap. A nagyit azért érdekelte egyszem fia, és szinte minden nap látogatta is, de nem engedte, hogy megmondják a nagypapának, hogy ő hol lakik. Nem akart volt férjével találkozni. Aztán egy nap idegösszeroppanást kapott és öngyilkos lett.

Nagyapa nem sokat törődött az egyetlen fiával. Nőzött tovább, és szép folyamatosan rászokott az italra is. Mikor apa nagyobb lett, akkor mégis összeköltöztek. Azt a lakást örökölték meg, amiben a nagypapa szülei laktak. Aztán apa megnősült, nagyapa meg szépen csúszni kezdett lefelé. A lakást odaadta apunak, mert mást nem tudott neki adni, ő meg elment. Nem sokszor jelentkezett, csak ha éppen nagyon szüksége volt pénzre. A legutolsó nője is kidobta, de apa nem is sejtette, hogy hajléktalanná vált. Munkahelyéről már régen elküldték, és diplomás létére alkalmi munkákból tartotta el magát. Nem nagyon ismerhettem a nagyszüleimet – tűnődött, mintha valakinek beszámolna.

– Aztán egyszer nagyapát halva találták meg egy padon, és persze az egyetlen hozzátartozót, aput keresték meg. Mit tehetett, eltemette illendően. Hogy apa ezért lett–e ugyanolyan szerencsétlen, vagy mástól, azt ki tudja! Anyám hamar otthagyta, egyedül nevelt. Hiába volt meg a jogász diplomája, nem voltak ügyvédi ambíciói. Hivatalban vállalt munkát. Megnősült másodszor is, de az sem sikerült neki. Megint csak elvált, és teljesen bezárkózott magába. Nem érdekelte a világ és az emberek, mint ahogy azóta sem. Mindig van azért egy ügyeletes barátnő, de igyekszik úgy rendezni, hogy ezt én ne nagyon érezzem. Most meg itt vagyok az első egyetemi év végén, tele gonddal. Igazából ezek nem is gondok ahhoz képest, amik neki voltak. Mindig vigyázott arra, hogy semmit se érezzek abból a tragédiából, fájdalomból, amin ő ment keresztül. Próbált mindentől megkímélni, és igyekezett olyan környezetet teremteni, ahol tanulhatok és alkothatok. Most valahogy mégis bevehetetlennek érzem az akadályokat, amik előttem állnak. Talán nem is ez a baj. Nincsen időm a kapcsolatokra. Pedig az igényem megvan erre. Sőt talán több is, mint kellene.

A gondolkodásból a mobiltelefonja csengése zökkentette ki.

– Szia, Tamáska!

– Szia, apu!

– Ne haragudj, hogy nem ébresztettelek fel, de sietnem kellett. Megtaláltad a szendvicseket, amit készítettem.

– Kösz, de nem kellett volna.

– Este mikor jössz haza?

– De nehezet kérdezel mindig tőlem. Be kell mennem a könyvtárba az egyetemen, utána, ha még marad időm, a kiadóhoz is a fordítások miatt, mert habár kész a teljes kefelevonata a könyvemnek, mégis kell még valami javítás. Aztán meg felugrom Katához, mert hetek óta vele sem találkoztam.

– Menjél csak, aztán majd várlak. Ha nem jönnél a szokott időben, szólj haza. Akarok valamit főzni vacsorára. Ha később érsz haza, akkor ott találod majd a szokott helyen, a gázon. Csak melegíteni kell.

– Kösz, apa. Majd hívlak, de most abszolút nincs időm. Tudom, téged is hanyagollak, de ha kicsit megnézed hányfelé kéne szakadnom, akkor láthatod, hogy mennyire kevés az időm.

– Semmi gond, Tamáskám. Majd egyszer megbeszéljük. Vigyázz magadra és siess haza, ahogy tudsz.

– Szia, majd jelentkezem, hogy mi újság, mit intéztem, mikor megyek.

Megette a maradék sült krumplit, ami a mekdönci menüből maradt, és már indulni készült, amikor megszólalt újra a mobilja. Kata volt a vonalban.

– Szia, mi van veled? Napok óta a hangodat sem hallottam csak SMS–eket küldtél. Tudnánk ma este beszélni?

– Nem tudom. Be kell menjek az egyetemi könyvtárba. Utána kiadó, ha ott végeztem, akkor találkozhatunk. De, hogy az hánykor lesz, nem tudom. Visszahívlak, amint tudok valamit.

Kifordult az étteremből és az egyetemnek vette útját. A könyvtár tele volt, de talált egy üres helyet. Kivette a könyveket és leült, hogy végre kijegyzetelje azt, amire szüksége van. Már cirka fél hét volt, mikor eszébe jutott, hogy még be kell mennie a kiadóhoz is. Visszavitte a könyveket és kifele menet két csoporttársába ütközött.

– Szia, hova rohansz?

– Hagyjatok, mert már így is késésben vagyok. Nincs egy rohadt percem se.

– Pedig kell időt szakítanod. Ki kell jönnöd a Szigetre, a Fesztiválra, mert az egyetemi sátorban a te írásaid is felolvasásra kerülnek.

– Olvassátok fel nélkülem, tényleg nincsen időm. Ha végeztem mindennel, akkor talán kimegyek.

– Nem, nem ezt már ismerjük. Te mindig a háttérben akarsz maradni, de most végre módot találtunk arra, hogy a közönség is megismerjen. El kell jönnöd.

– Srácok! Nagyon kedvesek vagytok, és örülök ennek az egésznek, de most rohanok a kiadóba.

– Elkísérünk, és utána jössz velünk.

Nem volt mit tenni, elindult hát velük. Útközben változtattak a terven.

– Menjetek előre, én megyek utánatok majd, mert nem tudom mennyi idő, amíg végzek. Nem kell félnetek, ott leszek.

– Rendben! Ha nem jössz, percenként hívunk a mobilodon. Tudjuk, hogy nem szoktad soha kikapcsolni.

– Menjetek már, mondom, késésben vagyok!

Szinte az utolsó percben esett be a kiadóhoz. A szerkesztő és egyben a „mecénása”, aki az egész kiadást megszervezte, már várta. Félóra alatt megbeszélték még azt a pár dolgot, amit kellett, aztán Tamás már száguldott is kifelé a Szigetre. Tudta, hogy lesz ez az est, Katát is szerette volna magával vinni, és mivel nem tudta, hogyan alakulnak a dolgok, az utolsó percre halasztotta, mint valami meglepetést. Vette is elő a mobilját és hívta Kata számát.

„A hívott szám jelen pillanatban nem kapcsolható…”

– Mi a fene lehet, hogy nem tudom elérni? Kikapcsolta?

Megállt a peronon és hagyta elmenni a HÉV szerelvényt, ami éppen akkor indult. Próbálkozott újra, már vagy harmadszor, de ugyanaz volt az eredmény.

– A fene egye meg. Mindent az utolsó percre hagyok, mint mindig. Menjek el hozzájuk? Mire odaérek legalább nyolc. Aztán amíg összekészül és visszaérünk ide, az kilenc, jó esetben. Mire kiérünk tíz, a műsor meg kilenckor kezdődik. Ha meg is fog sértődni, egyedül kell mennem. Azért a HÉV–ről irt egy SMS–t, hogy sürgős dolga volt, nem tud elmenni sem, majd holnap mindenképpen találkoznak, akárhogy is fog rá időt szakítani. Kint a Szigeten már a bejáratnál vártak rá. Tudták, hogy semmi belépő kártyája nincsen.

– Na, pont az utolsó percben érkeztél, nemsokára kezdünk.

Szinte levegőt venni sem volt ideje, már vitték is magukkal. A Celán verseskötetből egy fordítását olvasták fel, nagy sikere volt. Próbált telefonálni haza az apjának, hogy nagyon későn fog hazaérni, de pechjére nem működött a készülék.

– Srácok, ki tud adni egy mobilt, mert lemerült az aksim.

Persze többen is ajánlkoztak. Gyorsan beütötte apja számát. Kicsengett, de senki sem vette fel.

– Á, biztos elaludt a tévé előtt és nem hallja. Majd hívom később.

Katát próbálta, de megint csak ugyanaz. – Az SMS–t biztosan elolvasta, és most meg van sértve, hogy ma sem volt időm rá. Mennyi bajom lesz nekem még!

– Kösz – adta vissza a mobilt a tulajdonosának. – Én akkor mentem is. Nem is biztos, hogy elérem az utolsó HÉV–et. Busz meg kitudja mikor lesz.

– Hova akarsz menni? Lesz buli is, cirka reggelig itt leszünk. Nincs előadás, csak tíz után. Addigra meg úgyis beérünk az egyetemre.

Hajnalodott mire vége lett a bulinak, és leszereltek. Segített a technikusoknak a szerelvények szétszedésében. Aztán elbúcsúzott mindenkitől, és hazafele indult.

Volt vagy fél hét, mire a kulcs fordult a zárban. A szobában és konyhában világos volt. – Mi van, mi történt? – töprengett magában. – Apa csak kilencre jár dolgozni. Soha nem szokott ennyire korán kelni, hisz húsz perc a hivatal.

Apja a nagy karosszékben ült, fél üveg konyak ott hevert az asztalon előtte, és látszott rajta, hogy valami nagyon nagy baj történhetett.

– Tamáskám! Hát élsz? Drága gyerekem, mi volt veled?

– Miért ne élnék?

– Mert valaki bejelentette, hogy elütött egy autó.

– Ki volt az?

– Nem tudom. Miután a rendőrségen kerestelek most hajnalban, azt mondták, hogy a korházba szállítás közben meghaltál. Már réges–régen ott kellett volna lennem, hogy azonosítsalak. Milyen jó, hogy nem indultam el! Én tudtam, hogy az nem lehetsz te. Éreztem! A sors nem lehetett volna ilyen kegyetlen hozzám. Azért gondolták, hogy te vagy, mert nem csak én kerestelek, hanem Kata is. Kérdeztem is, hogy száz százalékig bizonyosak–e benne, hogy te vagy az áldozat, hiszen mindig vannak nálad igazolványok, és azok alapján aztán nem nehéz eldönteni. De azt mondták, menjek be a kórházba, és majd ott megtudhatom. Miért volt a mobilod kikapcsolva? Soha nem szoktad kikapcsolni?

– Ez a francos akku lemerült. Én próbáltalak hívni, de nem vetted fel. Nézd csak, itt is van a hívás. Tegnap este volt ugyan, de itt van kiírva. Katának üzenetet is írtam, mert nem tudtam őt sem elérni. Most rögtön hívom, hogy ne izguljon tovább, élek és valószínű, hosszú életű leszek, mert azt szokták mondani arra, akinek halálhírét terjesztik.

– Hívd gyorsan, had tudja meg a jó hírt, mert várja a hívásomat.

Épphogy egyet csengett a mobil, már kapta is fel.

– Kata?

– Tudtam, hogy nem te vagy az, éreztem, hogy az egész csak egy rossz vicc. Hol voltál? Láttam az utolsó üzenetedet és vártam, hogy hívj.

– Én hívtalak is, csak állandóan azt mondta, a hívott szám jelen pillanatban nem elérhető. Gondoltam, megsértődtél és kikapcsoltad.

– Ami igaz, az igaz. Kicsit be voltam rágva rád, éjszakára meg mindig kikapcsolom.

– Este beszélünk. Gyere ide hozzánk, mert apám is kiborult, ő is vár persze.

– Jó rendben, este ott leszek nálatok.

Az egyetem aulájában már nagy szemeket meresztettek rá. Egy perc sem kellett hozzá, hogy tudja, miről van szó.

– Mindenkinek, aki holt híremet keltette, vagy aki halottnak hitt: Jól nézzetek meg! Itt vagyok, élek. Csak félreértés volt, vagy rossz, nagyon rossz vicc. Kacsa volt az egész!

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.