Vandra Attila : Húsvét magasan IV rész. Matterhorn, vagy sürgősség?

Találkozunk a fekete özvegy kishúgával, s átéljük a sivatagi utazók kínszenvedéseit

Még a párnáig sem ér a fejem, s a felségem máris fölráz, hogy ne horkoljak. Töltöttem én éjszakát kényelmesebb ágyban is. Forgolódom egy ideig, hátha elalszik, s nem zavarja a horkolásom. A párnát kilököm a fejem alól, s szokásom szerint a karomra fekszem. De az elkezd viszketni. S egyre jobban viszket. Már elviselhetetlen. Végigsimítom. Érzem, meg van dagadva. Mi ez? Felülök. Az ablakon beszűrődő halvány fénysugárnál kiveszem a csaláncsípéshez hasonló jeleket. Elég nagy felületen mm-nyire kiemelkedő púp, a széle piros. Finoman megsúrolom, tudom, hogyha vakarom, jobban fog viszketni. Megnyálazom, hátha hűsít, de nem segít. Oldalamra próbálok feküdni, hátha mégis elalszom. Kényelmetlenül esik a fekvés, fájdalmas nyomást érzek a hónom alatt. Mintha meg lenne dagadva. Eszembe jut, hogy új deót kezdtem használni. Attól begyulladt volna? Mi miden ér még utol? Nem tudok feküdni az oldalamon. De a másik oldalt is fáj a hónom alatt. Elröpítek magamban néhány szentet és nemi szervet, megint hasra fordulok, de a mozdulattól élesen nyilallik bele alkaromba a fájdalom. Mint a fogfájás, s nem akar szűnni. Ökölbe szorítom a kezem, eszembe jut, hogy van algopyrinünk, de hol? A nők pakoltak, ők tudják hova tették, de nem kellene őket is felkölteni. Végül, ahogy mozdulatlanul fekszem, kezd szűnni a fájdalom. De a hátamon ne tudok aludni, sohase tudtam. Megfordulok. Megint belé nyilall, még élesebben. S egyre jobban viszket. Ekkor már kimegyek a fényre, az előszobába. Mindkét alkaromon, most már jól látom a fényben, négy-öt hatalmas piros dudor. Már nem sima, nem fehér a teteje, jóval nagyobb, és kemény. Mindkét hónom alatt teniszlabda méretű daganat, feltehetően a nyirokcsomók duzzadtak ekkorára. Mi a franc ez? Wo bist du dr. Hause? Du bist nicht zu Hause![1]

A fondue? Ételmérgezés? Az nem lehet, mert akkor nem csak a rövid ujjú trikóból kilógó karomon lenne kiütés. Kontakt-allergia? A pokróctól? Akkor elsősorban a tenyerem égne, azzal fogdostam. Tehát csípés. Szúnyog? Egy szúnyog nem csípne meg ennyiszer, s hallanom kellene a “zzzzzzzz… zzzzzzzzz… zzzzzzzzz” támadásra buzdító hangjeleket. Egyébként is ilyenkor… Odafagyna a seggük. Tetű? Bolha? Poloska? Azok inkább a ruha alatt vagy a fejbőrön csípnek. S nem szoktak ilyen reakciót kiváltani. S mitől a fájdalom? Most már azt is gyanítom, hogy nem a hónaljkenőcsöm az oka a hónom alatti daganatnak. Méh, darázs? Eddig felfedezték volna a darázsfészket. S ott maradt volna a fullánkja a bőrömben. Skorpió? Az Alpokban? Ilyenkor? S ha ennyiszer megcsípett volna, már rég nem szenvednék. Kígyómarás? Ahhoz két méregfog nyoma kellene legyen a bőrömön, s szintén már alulról szagolnám az ibolyát, ha ennyi kígyómarás lenne rajtam. Pók! Megvan! S engem sok évvel ezelőtt megmart a fekete özvegy egyik kishúga. Akkor is nagyon beteg voltam, belázasodtam. Most a láz elmaradt, de van egy kis allergiás reakció fűszernek. Hűű, ennek fele sem tréfa! Produkálhatok egy anafilaxiás sokkot! Kortizonom nincs. Allergia ellenes gyógyszerem nincs. A Salbutamol spray! Amit az asztmás krízis ellen, állandóan magamnál hordok. Hamar előkotorom a zsebemből, két puffot be! Hátha a vérkeringésbe is kerül belőle. A karomra is próbálok fújni, de többé nem nedves a hordozóanyag, nem alkoholos. Elszáll azonnal, nem hat.

Feleségem a kotorászásra megébred, rájön, hogy baj van. Aggódva meggyóntat, vallok, mint a Gestapo előtt, de az anafilaxiás sokk és egyéb szövődmények esélyét elhallgatva. Előkotorja az algopyrint, nekem meg eszembe jut az allergológus tanácsa, hogy bár eddig nem voltam allergiás az összetevőire, ne használjam. Annyira fáj a karom, hogy úgy döntök, hogy nem most fog kialakulni rá az allergia a szervezetemben.

Az anafilaxiás sokk jelei még nem jelentkeznek, de az algopyrinnek a hatása is késik. S ha rosszabbul leszek? Akkor ki kell hívni a mentőket. Otthon tudom hogyan, de itt? Németül se tudok. Az vigasztal, hogy itt általában tudnak a svájciak angolul is. ők nem amerikaiak, akik csak anyanyelvükön értenek. 112? Vajon az ország hívószámát elé kell tenni, ha roamingban vagyok? S mennyi a Svájc hívószáma? Ezeken morfondírozva elalszom. Mielőtt a feleségem is elalszik. (Ez pedig nagy szó!) Ezúttal nem költ fel, mert amíg horkolok, legalább tudja, hogy élek. Végül fordulok egyet, s elcsendesedem, s ő is el tud aludni. Reggel aztán elmeséli, hogy többször megébredt, s mivel csend volt, nem horkoltam, aggódva figyelt, hátha meghaltam. Szerencsére végül megmoccantam minden alkalommal. Reggel összeül a családi tanács, hogy sürgősség, vagy sízés? Addigra a hónom alatt már csapágygolyónyira lohadt a daganat, az alkarom nem fáj, a viszketés is elviselhető, tehát kijelentem, hogy ők mehetnek a sürgősségre, de én, ha belehalok is, megyek a Matterhornra sízni. Ennek a humornak meglesz az eredménye, azonnal megkapom a magamét a cinizmusomért, mert ők aggódnak értem, én pedig… De hát nagyobb az öröm, hogy jobban vagyok, mint hogy hosszan tartson a nők haragja. Mégis szeretnek…

Fejenként hét frankért kapunk reggelit, én savanyú képpel nézem az olvasztott sajt-, vaj-, lekvár-, mézkockákat. Számítottam ezért a pénzért némi tojás vagy húsfélére, esetleg valódi sajtra… talán némi joghurtra is… Be kell érnem teával, de amit adnak az finom.

A ski-pass és a sí + bakancs bérlése fejenként röpke 150 frankból (kb. 100 €) kijön, nem olcsó mulatság, de hát ezt az élményt nem lehet kihagyni. S kiderül fent, hogy nem tévedtünk. Valóban egyedi élmény vár ránk.

Kis tanakodás után lemondunk a Nagy Matterhorn megmászásáról. Egyetlen ok miatt: otthon felejtettük a sok tíz alpinista sírjára való virágot[2], s anélkül nem illik odamenni. Marad a kistestvére, a Kleine Matterhorn, amely “csak” 3883 m magas, s felvonóval lehet odáig feljutni. 11 óra sincs, amikor már a tábla mellett állunk, amely azzal dicsekszik, hogy ez Európa legmagasabb felvonója. 3800 méteren már elég ritka a levegő, asztmás létemre légszomjam ugyan nincs, de érzem, hogy jobban fáradok, mint a Gornergraton. Ott ezt nem éreztem, bár felhívták a lehetőségre a figyelmemet. Amikor ezt hangosan szóvá teszem, a nők megállapítják, hogy azért, mert öreg hegyi medve vagyok[3]. Hiszen öregnek öreg vagyok, barnának barna, főleg Szent-Annázás után, s morogni is épp úgy tudok. Na, ezek a fehérnépek megint összefogtak ellenem…

Az idő már nem tart úgy velünk, mint a Gornergraton, -11 fok van, és 50 km/h-s szél. A szomszédos csúcsokat felhő borítja, a szemközti 4000 m-es csúcsról csak úgy hömpölyög a mélybe a köd. Mellettünk egy tamaguchi-csoport[4] nézelődik. Az egyik zakóban és nyakkendőben és a fejére tekert feltehetően kölcsön kapott sálban fagyoskodik. Nekem az jut eszembe, hogy a csoportjuk vezetőjét szaporítani kellene és aztán legépfegyverezni, hogy elindult vele ilyen helyre. Feleségemnek viszont eszébe jut, hogy amikor a budapesti testvériskola diákjai hozzánk jöttek, mindenkinek elküldtük levélben, hogy milyen ruházat szükséges a nagykőhavasi túrához (1848 m), de még egyharmaduk se hozott megfelelő felszerelést. A mi diákjaink kölcsönöztek nekik. Én akkor se hoztam volna fel Zermattból ide, dohogok tovább, s mivel fényképezni a ködben nincs mit, éreztetem a nőkkel, hogy én vagyok a családfő, és kiadom a parancsot a sízésre. Komoly tekintélyem van, szó nélkül teljesítik a parancsomat, főleg, mert ők is alig várják…

Széles jól karbantartott sípályák várnak ránk. Simák, mint a Salamon töke, nyoma sincs az otthoni hoppoknak, jégnek, földnek, fűnek, köveknek. Szélesek, van hely fordulni és kikerülgetni egymást. Otthon a kezdőknek való könnyű pályán, a Vörös úton, feleségemnek, aki kezdő a szakmában, több mint egy óra kell, hogy megtegyen 700 m szintkülönbséget, itt röpke negyed óra, maximum 20 perc alatt jutunk le 3100 méterre. S közben még meg is állunk beszélgetni.

– Wow! – jelentem én is ki egy adott pillanatban, csak úgy magamban, amikor megállok, de meghallja mellettem egy férfi.

– Do you enjoy it? (Tetszik?) – válaszol angolul.

Beszélgetésbe elegyedünk. Elmondom, hogy nálunk ilyen pályák nincsenek, ez aztán az élvezet!

– Már hogy ne volna, jártam Brassó-Pojánán, nemrég! – válaszolja. Erre már elmondom, hogy ismerem azt a vidéket, mert én brassói vagyok, s kifejtem melyek ennek a pályának az előnyei. “Tényleg oda valósi? Az szerintem Románia legszebb városa!” – válaszolja, s ettől hirtelen nagyon jó barátok leszünk. De azzal egyetért, hogy azért van egy “kis” minőségi különbség s sípályák közt.

Másodszor is felmegyünk a Matterhornra. Útközbe megnézem a telefonom, sms-em érkezett sízés közben. Üdvözölnek Olaszországban… Közben besíztünk az Európai Unióba… Észre se vettük mikor és hol.

2500 m alatt már lágyul a hó. Úgy döntünk, megebédelünk, a Fekete-tengeren. Na nem Konstanca környékén, hanem itt Svájcban, így hívják az egyik menedékházat. Számolgatjuk a maradék frankjainkat, mert se bankkártyával, se euróban nem lehet fizetni. Két forralt bor is belefér. De itt az adagot nem deciben mérik, lehet három és fél deci is az adag. Így már nem is sokallom az árát. Hamarosan határtalan optimizmussal szemlélem a világot. Ha ezt tudom, tegnap sem égtem volna le Hagi-Tudose[5] szerepében.

Leérünk idejében, még vásárolni is marad időnk. Feltarisznyázzuk magunkat eredeti Lindt csokival, s mindenféle svájci csoki-különlegességgel, bankkártyával fizetünk. Napszemüveget nem találok magamnak, de kierőszakolok egy svájci kolompot és egy Zermatt feliratú trikót. Emlék nélkül nem lehet innen távozni. Az állomáson kiderül, hogy valamiről elfeledkeztünk. Rég volt, amikor a forralt borral növeltük optimizmusunk szintjét, utolsó frankunkat is elköltve, s még ötórányi utazás vár ránk… Ettől a tudattól aztán azonnal szörnyű szomjúság tör ránk. Természetesen sehol se lehet euróban fizetni, s bankkártyával sem lehet ilyen kis összegért vásárolni… Az jut eszembe, hogy a WC-ben van kagyló kezet mosni, s itt csak tiszta ivóvizet tudnak bele vezetni, mert szennyezett itt nincs. „Éljen a zermatti ökológia!” – csatakiáltással, diadalmasan vonulok le, de leforrázva jövök ki. Annyira azért nem vagyok szomjas, hogy leforrázzam a nyelvemet. Az automata csapból ugyanis forró víz folyik… A vonat is svájci felségterület, tehát euróban nem tudunk vizet vásárolni. Számoljuk a perceket, majd már a másodperceket Bázelig, ahol német vonatra szállunk. Szerencsére ott kapunk, de ott a Deutsche Perfektionismus újabb hiányosságával találkozunk. Nem működik a légkondi, s a romániai vonatok téli hőmérsékleti viszonyait vagyunk kénytelenek elviselni. Huzat ide vagy oda, muszáj nyitott ablakkal utaznunk, ha nem akarunk hőgutát kapni. A WC-n újabb meglepetés vár rám. Csak úgy lehet bejutni a WC-fülkébe, ha a jegyedet kulcsnak használod. A bliccelő ne vécézzen! Ám a mi jegyünket nem az állomáson adták ki, mert interneten rendeltük a jegyet. Szerencsére egy dajcsnak megesik rajtam a szíve, s beenged a saját jegyével.

Mikor hazaérünk, már szemerkél az eső. Kitartott a szép idő Svájcban!

Másnap már vígan röhögjük a kalandjainkat. Lazítást szavazunk meg másnapra, későig alszunk, csak délben megyünk be egy Kalrsruhei sétára. Karlsruhe egy Brassó méretű város, lakosait tekintve, de a villamosnak, mely Neureutból, egy peremkerületről indul, 45 állomását számolom meg a térképen. Területre sokkal nagyobb. A központ építészetileg eklektikus, múlt századi és modern épületek váltogatják egymást, nem tesz rám túl jó benyomást. Amire viszont lehetetlen fel nem figyelni, az az autóknak a hiánya a központban. Ott csak villamos és bicikli közlekedik. A Karlsruheiek nem is igen járnak autóval, minek is? Villamossal hamarabb beérnek, kényelmesen utazva, csúcsforgalomban is találsz helyet. 100-150 kilométerről ingázni lehet, a 275 km/h-val közlekedő szupervonat még az autópálya-őrülteket is faképnél hagyja. Persze, így tisztább a levegő… A város megalapításának az emlékműve egy ronda barna négyoldalú gúla. De a Carl Wilhelm kastélya gyönyörű építmény, s még szebb a parkja, amelyben a vadkacsák méterre is megközelítik azt, aki enni ad nekik. Sehol egy fűre lépni tilos tábla, a karlsruheiek a királyi parkban piknikeznek. Élvezetünket a csorgó eső szakítja félbe, hazamenekülünk. Az interneten megtudjuk, hogy másnap még rosszabb lesz az idő, így lemondunk a tervezett strassbourgi útról. Franciaországba nem jutunk el…

Robi, aki azért nem jön velünk, mert dolgozni kell mennie, ajánlja, menjünk Heidelbergbe, van ott egy érdekes kiállítás. Nekem azonnal bekapcsolnak a vészjelzőim, itt valami nincs rendben. Kisül, hogy preparált emberi hullák vannak kiállítva… Majd hanyatt vágódik, amikor szemrebbenés nélkül bevállaljuk. Az biztos, ilyent akárhol nem látunk… S ha mégse esik az eső, Heidelberg egy gyönyörű város…

A kiállítást könnyen megtaláljuk, a címe “Az élet ciklusa.” Láthatjuk ott a magzat kialakulását, fejlődését, a növekedést, majd az öregedés folyamatát. Sorban tanulmányozhatjuk csontjainkat, izomzatunkat, a szerveinket, láthatjuk egészségesen, s különböző betegségek okozta elváltozásokat rajtuk. Láthatjuk “élőben” és térben mindazt, amit csak fényképen láttunk, ha láthattunk, a szerveken átható vérereket, az idegeket, a szívinfarktust, a tüdőembóliát, a vesekövet és a dohányos tüdejét. Nagyon érdekes volt. A csorgó es? ellenére végigmegyünk a középkori Heidelbergen. “Ni, ez mintha a Kapu utca lenne, Brassó korzója, csak jóval hosszabb!” – érezzük magunkat azonnal otthon, főleg miután megtalálunk egy vörös téglából készült “Fekete-templomot” és a “Katalin-kaput” is… Még a csorgó eső se tud megállítani a város csodálatában.

Este csomagolunk, mert Frankfurtból már nem jövünk haza, Kisslakit meglátogatjuk, onnan már egyenesen a reptérre visz az utunk.

 

[1] Német szójáték, mely utal egy orvossorozat főszereplőjére. Hol vagy Dr. House? Nem vagy itthon!

[2] A Nagy Matterhorn az Európa egyik leghírhedtebb (legveszélyesebb) csúcsa, nagyon sok alpinista hagyta ott életét miközben meg próbálta mászni. Nemcsak meredek falai teszik veszélyessé, hanem a nagyon változékony időjárás is, szinte nem lehet úgy látni, hogy ködbe ne legyen burkolózva. Természetesen eszünkbe se jutott megmászni…

[3] Az “öreg hegyi medve” kifejezés olyan személyre utal, aki jól ismeri az erdőt, hegyeket, nem kocaturista.

[4] japánok

[5] A román irodalom Fukarja

Legutóbbi módosítás: 2019.06.26. @ 11:42 :: Adminguru
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.