dr Bige Szabolcs- : Ianulea uraság (Kir Ianulea) – VI. befejező rész

͍rta Ion Luca Caragiale.
Megjelent 1907-ben –

 

 

 

Nem tetszett ez Negoica uraságnak, mert megzavarta délutáni kényelmét. De mit volt mit tenni? Ahogy az udvarba érkezett, kezet csókolt a nagyúrnak, s az megölelte, homlokon csókolta és így szólott:

      Drága, szeretett Negoica testvérem, ha egy csöppet is tartasz hozzám, haladéktalanul indulj Bukarestbe. A batár készen áll, váltott lovakat minden postaállomás biztosít. A vajda őfelségének a kisasszony leánya ugyanolyan beteg, mint volt a feleségem, ha még annál is nem betegebb. Csak te segíthetsz rajta. Indulj máris!

     „Na, most jól megégettem magam!” — gondolta Negoica, de szólni nem szólt egyet sem.

     A helytartó megölelte, felültette a batárba, és gyerünk, előre! A kocsisok csapkodtak-pattogtattak az ostorral, s kiabálva bíztatták a lovakat. Másnap vecsernye idejére oda is értek, és több-kevesebb erőszakkal a palota lépcsője elé letették a komát.

     A vajda és a nagyasszony a lépcső tetején fogadták, s az uralkodó görögül kiáltott fel, hisz ezen a nyelven beszéltek akkoriban a bojárok:

     — Ó, Isten hozott, jó bojárom! Tessék, tessék!

     Negoica válaszolt, persze nem görögül — honnan is tudott volna?

     — Aki nem keres; talál, mondom nagyságodnak, s aki keres; nem talál! Meglátjuk, meglátjuk! Keressünk, keressünk. Ha sikerül, magam is elégedett leszek. Lássuk csak…

     — Gyerünk, hát!

     Így szólván betaszította Negoica bátyót egészen a terem mélyéig. Ott ült törökülésben a kisasszonyka egy szőnyegen és egyfolytában bólogatott a fejével, mint egy dróton rángatott baba. Így szenvedett összeszorított fogakkal öt napja már, s egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemeit.

     Ahogy megjelent Negoica, a kisasszonyka kezdte rázni a fejét megdühödve sikoltozott:

     — Kifele! Dobjátok ki! Szemem elé ne kerüljön ez a disznó Negoica! Kifele! Jöjjön a tatuskám!

     Negoica nem sértődött meg, hogy szidalmazva elkergették, csak felvonta a vállát, mintha mondaná „ha így akarjátok!”

     Fordult is, hogy távozzon, de a nagyasszony kézen fogta, a vajda pedig a lányához lépett:

     — Itt vagyok! Itt a te tatuskád!

     — Nem te! — sikoltotta a leány. — Nem téged hívtalak! Jöjjön az én tatuskám!

     — Én vagyok a te tatuskád! — mondta forró könnyeket hullatva szegény öreg.

     A leányka azonban még hangosabban sikoltozott:

     — Nem! Nem te vagy! Te csúnya vagy! Eredj innen, s vidd Negicát is! Jöjjön Manoli Ghaiduri kapitány, mert ő az én igazi tatuskám!

     Erre a bolond beszédre a nagyasszony elájult, s ha nem fogja fel Negoica, leesik a földre. Futottak az udvarhölgyek, dörzsölték a homlokát rózsaecettel, és tollat égettek az orra előtt. A szegény vajda meg verte a fejét két ököllel, de a kisasszonyka tovább sikoltozott.

     — Hozzátok ide az én tatusomat, Manoli kapitányt! Őt akarom!

     Negoica félre híva a vajdát, mondta:

     — Nagyságod! Az ilyen szenvedőknek a kedvében kell járni. Ha ellenkezünk, csak még rosszabb lesz.

     Így aztán végül elküldtek Manoli kapitányért. Micsoda vitéz ember! Derék, vállas és bajuszos — a zsoldosok büszkesége! Tetőtől talpig finoman öltözve — bármelyik uralkodónak díszére válna!

     Könnyektől áztatott szép bajszával közeledett Manoli kapitány, aki őszinte híve volt az uralkodó kisasszonyleányának. A kicsike, ahogy meglátta, egyszerre megnyugodott, bájosan rámosolygott, és szépen, mint az olyan gyermek, aki az édesapjától kér valamilyen kívánságot, így szólott szelíden:

     — Tatuskám, kérlek szépen tatuskám, ha csöppet is szeretsz, vágasd le ennek a Negoicának az orrát, fülét, és dobasd ki, mert szemtelen, pimasz, telhetetlen és hálátlan. Ne lássam itt többé, ki nem állhatom!

      A kapitány bármennyire is kedvelte a kis hercegnőt, ekkora szolgálatot mégsem hajthatott végre az uralkodó jóváhagyása nélkül. Negoica közben azt gondolta „szóval, így állunk? Na, jól van!” — és ezzel az uralkodóhoz fordult mondván:

     — Nagyuram, állíts félre mindenkit, lássam közelebbről a szenvedőt.

     Helyet adtak neki, s Negoica egyenesen odament a kisasszonykához, aki vergődött és ordította, ahogy a száján kifért:

     — Kifele! Eredj innen Negoica! Te, te muzsik!

     Ő azonban nem is törődve a sértéssel halkan mondta neki:

     — Drágám, jobb, ha most szépen elmész a magad akaratából —, de a lány csak ordított még jobban:

     — Kifele Negoica!

     — Azt mondod? Azt akarod?

     Akkor meg akarta fogni a kezét, de a kisasszonyka szembe köpte, és úgy pofon vágta, hogy szikrát hánytak a szemei.

     Megtörölte az arcát és a vajdához fordult ezekkel a szavakkal:

     — Nagyságos úr! Ez a szenvedély olyan makacs, hogy ilyennel még nem találkoztam. Lenne rá gyógyír, tudom jól, de egyedül semmit sem tehetek, segítségre lenne szükségem. Itt lakik Bukarestben, a Kereskedők negyedében egy barátom, aki mestere a gubancok és bajok megoldásának. Özvegyen maradt, s nyomorultul a tékozló, kicsapongó ura után, aki miután csődbe ment, világgá futott, otthagyva a szegénységben éhező feleségét. Hodzsa Canuca leánya ő, Acrivita Ianulea…

     Halván ezt a beszédet, a kisasszonyka egyszerre abbahagyta a visítozást, kezdett remegni, mintha a hideg rázná.

     — Úgyhogy, kérlek uram, fogass be azonnal, hozasd ide Ianulea asszonyt.

     Tovább akart lépni ezennel, de a hercegkisasszony megragadta a kabátja szárnyát, hideglelősen felkiáltva:

     — Állj! Negoica, állj!

 

      És… de minek is húzzuk-nyúzzuk a mesét? — hiszen akármilyen szép legyen is egy mese, nem jó, ha túl hosszú —, úgy elmúlt a kicsike rohama, mintha csak rossz álom lett volna; szépen felöltözött, és a nyitott hintóban sétálni ment a nagyasszonnyal. Négy paripa éllovassal, előttük tizenkét fegyveres fullajtár, mögöttük is ugyanennyi, hogy csak úgy lobogott a bő gatyájuk a szélben! Manoli pedig a bakon, jobb keze az övébe dugott szablyája nyelén, a ballal meg a bajuszát pödörte. A vajda szívét nagy öröm töltötte el, ahogy az ablakon át csak nézte, miként röpül tova a hintó.

      Negoica maradt egy ideig az udvarnál. Három nap eltelte után, azonban eszébe jutott, hogy Bukarestben még más ügyes-bajos dolga is van, s egyenesen a Kereskedők negyedébe hajtott, találná meg Ianulea asszonyt. A szép házat már eladták a hitelezőknek. A szegény asszony, urától elhagyva az apja, a hodzsa házába költözött. Odaérve elcsodálkozott a sok szépségen, meg az asszony viseletén, amit most hordott, talpig feketében, ahogy egy bánatos özvegyhez illik… Kezet csókolt neki és így szólott:

     — Hölgyem, én adósa vagyok Ianulea úrnak száz arannyal, de csak tegnap vettem hírét az ön nagy bajának, és íme, meghoztam az adóságot. Tessék!

     A hölgy sírni kezdett és megkérdezte tud-e valamit a férje viselt dolgairól, mert ő már semmit sem tud, de hal meg az utána való vágytól. Negoica mondta, hogy semmit nem tud, de hálából, amiért a férje megsegítette, mikor szorultságban volt, kéri a hölgyet, fogadja el tőle örökös tulajdonul a kis szőlőskertet az Ezüst Kés mellett, és átadta neki az uralkodó által aláírt adománylevelet is. Ezek után, hogy végre megszabaduljon a kuruzslástól, jól meggondolva még azt mondta:

     — Hölgyem, sok mindent, sok jót is láttam a férje nyomán járva, tisztelete és emléke iránti hálából megtanítalak valamire, amivel ha a szükség úgy hozza, kilábalhatsz a bajból. Figyelj rám, és jól jegyezd meg, amit mondok. Ha valamikor meghallod, hogy egy asszonyszemélyt megszállt az ördög, legyen az, feleség vagy leány, és bárhol, akármilyen nációhoz tartozó, haladéktalanul menj oda, mert addig el nem hagyja, amíg magad ki nem kergeted! Csak annyit szólj a szerencsétlennek — mintha az uraddal találkoznál —, hogy „Hát ide bújtál el, Ianulea? Mint egy bolond úgy kerestelek — fosz-mou, parigoria tou koszmou!”

     — Honnan ismered te ezeket, a szavakat? — kérdezte kancsalítva az asszony.

     — Egy barátomtól tanultam már régebben — válaszolta az asszony szavain mosolyogva Negoica, s még hozzáfűzte: — Csak ennyit szólj, s utána öleld meg, mintha Ianulea uraság lenne, és nézzél rá olyan szépen, mint ahogy most reám nézel, adj neki forró csókot, és ne engedd ki a szerelmes ölelésből, amíg a szellem el nem távozik. Természetesen az érintettek részéről nem lesz hiábavaló a fáradtságod… Megértettél?

     — Meg.

     — Akkor, maradj békével, asszonyom! Minden jót! 

     Visszatért ezután Negoica az udvarba, ahol még eltöltött nagy jómódban, megbecsülésben néhány napot. Amikor az asztalhoz ültették a nagyságos arisztokratákkal és a legtekintélyesebb nemesekkel, az ablak alatt katonazenekar játszott és udvari bolondok szórakoztatták a magas méltóságokat. A nyolcadik napon aztán elhatározta, hogy útra kél a Zsil-völgye felé. A vajda és a nagyasszony felruházták és megtöltöttek három selyemzacskót, mindegyiket ezer arannyal, a méltósága még egy aranygyűrűt is adott akkora drágakővel, mint egy török mogyoró, és nagy szívélyességgel a lépcső aljáig kísérték.

     Manoli kapitány pedig engedélyt kért a vajdától, hogy hazáig kísérhesse Negoica bátyót. Az egész úton, éjjel-nappal a kapitány úgy ápolta, szórakoztatta, mint egy testvért: tambura kísérettel énekelt neki török katonadalokat a távoli hegyekről — és bizony remekül énekelt, megvolt hozzá a hangja és az adottsága is. Negoica örvendett Manoli kapitány társaságának és mikor odaérkeztek a birtokhoz, úgy érezte, tartozik neki annyival, hogy megvendégelje, hiszen amilyen kellemes és jóember, éppen olyan bátor és harcias… Így a vacsorát együtt költötték el, jó dragasáni borokat, feketekávét és pipafüstöt élvezve késő éjszakáig. A vacsora után, eltörődve az út fáradalmaitól s a kiürült poharaktól, a kapitányt — akármekkora zsoldos vitéz is —, olyan szomorúság töltötte el, hogy úgy elfogta a sírás, mint egy vászoncselédet, és térdre hullt a házigazda előtt:

 Én szegény ember vagyok, bej mou (azaz hercegem), nem tudok neked semmilyen kincset ajándékozni, bár a magasságos Isten tudja, meg a lelkem, hogy milyen hálás vagyok neked! Tudd meg, ha azzal a kicsikével baj történt volna — látod ezt a szablyát (?), ezt döftem volna tövig a mellembe! Mert a hercegkisasszony nélkül, kérdezem, élhetne még Manoli kapitány?

     Kezdte csókolni Negoica bátyó kezeit, és kérte fogadja el emlékül tőle legalább ezt a Jeruzsálemből származó olvasót.

     Mialatt Manoli a hála könnyeit ontotta, messze Bukarest városában a metropolitát kétségbeesés környékezte, mert őszentsége unokahúgát gyötrelmek kínozták. De a mindenható nem engedte sokáig szenvedi Isten szolgáját. Amint Acrivita asszony belépett a tornác ajtaján, mintha kézzel vették volna le a fiatal lány betegségét.

     Hálálkodva engedték útjára Ianulea asszonyságot, a metropolita megáldotta, és bőségesen megajándékozta, nem lehetett oka panaszra.

 

     Még azon az éjszakán, lenn a mélyben összesereglett a démonok gyülekezete Dardarot előtt, hallgassák meg Aghiuca beszámolóját, aki éppen akkor tért vissza, lába közzé húzott farokkal és fáradtan az úttól.

     Elsorolta, mi mindent szenvedett el ott fenn, rendre, ahogy illik, szebben, mint ahogy én elmondhattam. A császár vidáman hallgatta, majd nevetve így szólt:

     — Most már értem, hogyan mennek ott fenn a dolgok. Ügyes fickó vagy, drága Aghiuca! Jól viselkedtél, nem mondom! Mit kívánsz, mivel fizessem meg fáradozásodat?

     — Sötétséged engedelmével, két kérésem lenne, ha nem okoz fáradságot!

     — Mondjad hát, kicsike.

     — Először is soha ne lássam itt se Acrivita, se Negoica földieket. Menjenek a mennyországba, gondoskodjon róluk, ahogy tud Szent Péter!

     — Jó! És mi a másik?

     — A másik az lenne, hogy engedj csöppecskét pihennem, mert kimeríttettek a földi ügyek-bajok.

     — Legyen így! Aludd ki magad rendesen, van rá háromszáz éved, ne zavarjon addig senki semmivel!

     Így szólván Dardarot szokása szerint jót rúgott Aghiuca boldogabb felébe, és elküldte pihenni.

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.