P. Borbély Katalin : Egy életen át

Hitvallás helyett *

 

 

Talán három éves lehetett. Ott állt az ajtóban, s megszeppenten nézett apjára. Véletlenül tévedt a tisztaszobába, ahol az öreg számadó épp az elszámolást készítette a grófnak. Csak egy pillanatra nézett fel, ahogy meglátta az árnyékot. Arcán barázdát vetett az élet, busa szemöldöke és kackiás bajusza őszbe hajlott. A pillantásától még a hideg is kilelte. Apja nem szólt, csak mártott egyet a tollon, aztán tovább szántotta szálkás betűivel a kockás füzet lapjait. Ez a kép maradt meg benne, no meg néhány elsárgult füzetlap az öreg írásával, és a hófehér lúdtollakból egy, melyet kincsként őrzött. Apja a következő évben meghalt. Szélütést kapott szántás közben. Így neki, a nyolcadik gyereknek nem sok emlék maradt. De a szálkás betűk, és a tinta illata már gyerekkorában rabul ejtette.

Tízéves volt, amikor először mehetett iskolába, addig egy tanyán laktak, ahol anyja cselédséget vállalt, hogy eltartsa őket. Földöntúli boldogság volt átlépni a két tantermes falusi iskola ajtaján. A tanító úr végigmérte, majd a hátsó padba küldte. Szíve a torkában dobogott, amikor kinyitotta az ábécéskönyvet. Barátkozása a betűkkel nem sikerült zökkenőmentesen. A mártós toll hegyéről a tinta minduntalan lecseppent, és alaktalan pacát ejtett a füzet hófehér lapján. Pedig otthon, a porban már rajzolt néha nagybetűket, melyeket anyja mutatott, még a nevét is le tudta írni, és erre büszke is volt. Aztán lassan kerekedni kezdtek a jelek a csíkos füzetlapon. Nemsokára már csak az bosszantotta, hogy nem szálkásodtak, mint hajdan apjáéi, hanem kereken gömbölyödtek. Csak jóval később jött rá, hogy ez a fajta írás, a megkérgesedett, munkában fáradó ember sajátja. Mire kijárta az elemit, igazi töltőtollat kapott jó eredményéért ajándékba

De a sokat szorongatott mártós toll bekerült a kincsek közé, apja régi írószerei mellé. A tanulás továbbra is jól ment, pedig ahogy a testvérek kirepültek, egyre több dolog maradt rá. Anyja elfáradt, megtört az évek során. Mire végleg megpihent, már egyetemista fiára lehetett büszke. Mai napig sem tudta, miért emelték ki, de ösztöndíjjal tanulhatott agronómusnak.

Másodéves volt, amikor kitört a második világháború. Egyből a frontra került. A lövészárok poklában is szakított magának pár pillanatot az írásra. Gyakran egymásnak adták a tintaceruzát, melynek hegye tövig kopott, hiába nyálazta, akkor is alig fogott. A tábori lapot Boriskának küldte vissza a kisfaluba, a kis noteszba – melyet a zubbony zsebében hordott – pedig néhány megrázó eseményt jegyzett fel. Amikor hazakerült, megpróbálta folytatni az életét, de már semmi nem volt ugyanaz.

A háború után befejezte az egyetemet és agronómus lett a frissen megalakult termelőszövetkezetben. A munka szervezésekor valahonnan tudatalattija legmélyéről felderengett valami a múltból, mintha apja figyelné minden mozdulatát, s ellátná tanácsokkal, mint valamikor ott a tanyán. S ettől a gondolattól gyorsabban futott a vadonatúj golyóstoll a kockás papíron, amelyen a beszámoló piszkozatát írta a félévi záró-értekezletre. Aztán gondolt egyet, felállt, és a vitrinhez lépett. A polcon ott állt a díszes fadoboz üvegtetővel, melyet a minap csináltatott az asztalos fiukkal, a réges-régi, viharvert lúdtollnak. A mester furcsállta ugyan a dolgot, de nem szólt semmit. Neki már hatalma volt. Fáradhatatlanul dogozott egy életen át, felnevelt három gyereket és mindig hűséges volt Boriskához. Neki írt először verset is.

Amikor nyugdíjba ment, úgy érezte, mintha kiszabadult volna a lelke. Megbékélve vonult vissza, hogy végre azt tegye, amit mindig is szeretett volna. Írni kezdett. Hirtelen millió gondolat tolult fel agyában, és mind helyet kért magának a hófehér papíron. Először csak a versek jöttek sorban. Hol az erdőről, hol az állatokról hol a csillagokról. Később verset írt az unokáknak. Majd elkezdte írni élete történetet.

Egyre többször vonult be a belső csendes szobába, s lassan már csak ez érdekelte. A mama beletörődéssel tűrte és szolgálta ki ezt a „bolondságát” is. Hetvenedik születésnapjára a gyerekek nagy-nagy ajándékkal lepték meg, kiadatták a verseit egy kötetben, s mellé készíttettek egy lúdtoll alakú golyóstollat, hogy a hosszú betét elég legyen, míg be nem fejezi új könyvét.

Egy nap, ahogy ott ült ismét az asztalnál, és egyforma szálkás betűkkel fáradhatatlanul rótta a fehér papírt, egyszer csak mégis kifogyott a toll. Ingerülten kelt fel, hogy másikat keressen. De bizony, már minden íróeszközt kiírt, ami a házban található volt. Bosszús volt, azt hitte, ma már befejezi végre, s utána pihenhet, lecsillapodik a benne égő tűz, amely azóta perzseli, mióta apját írni látta. Aztán lassan a komódhoz lépett, s elhúzta az üvegtetőt a díszes dobozon. Hosszan nézte az elsárgult, csapzott libatollat, mielőtt elővette volna. Megremegett a keze, mielőtt a tintás üvegbe mártotta. Ez is régi volt, mint a toll. Már nem emlékezett rá, kitől kapta, de mindig is ott volt a helye a komódon. Ahogy írt, egyre fáradtabb lett, mintha az életereje a tollon keresztül a papírba szállt volna. Amikor végre leírta az utolsó szavakat, végképp kimerült. Aztán amikor aláírta a nevét, hirtelen alig hallható reccsenéssel kettétört a tollhegye. Szinte nem is hallotta, lefektette társát a papírra, lekapcsolta a lámpát és csöndesen kicsoszogott. A konyhában Boriskának feltűnt, milyen szótlan és fáradt.

– Mi a baj, Papa?

– Befejeztem Mama – mondta alig hallhatóan. – Megyek, lepihenek.

Azzal tovább csoszogott a hálószoba felé.

Békés álmában apja mosolygott az íróasztal mögött, és ő már nem félt annyira, sem tőle, sem, az élettől. Reggel Boriska hiába keltegette, ajkán mosollyal, csendesen távozott el.   

Legutóbbi módosítás: 2009.04.24. @ 11:56 :: P. Borbély Katalin
Szerző P. Borbély Katalin 59 Írás
1967-ben születtem. Hosszúpályiban van az otthonom, de Komáromban dolgozok Alapító tagja voltam a Hosszúpályi alkotó klubnak. 15 éve írok komolyabban. Elsősorban prózával próbálkozom. Tagja vagyok az Irodalmi Rádiónak, és a Klárisnak. Írásaim az ő antológiáikban jelennek meg.