Élt egyszer egy távoli ország tengerpartján egy szegény, özvegy halász. Volt ennek a halásznak egy gyönyörű, aranyhajú kislánya, Adelina.
A kislány kétéves volt, amikor édesanyja meghalt. Édesapja sokat dolgozott, mindent megtett azért, hogy gyermeke ne szenvedjen semmiben hiányt, de még így is csak a legszükségesebbekre futotta. Adelina csendes, félénk kislány volt. Ritkán játszott a falubeli gyerekekkel, inkább édesapja mellett kuporgott a csónakban, vagy mezítláb sétálgatott a tengerpart homokjában, kagylókat, különleges alakú köveket keresgélve. Néha megkérte apját, hogy meséljen neki édesanyjáról, de amikor látta annak elboruló tekintetét, nem faggatta tovább, inkább magába fojtotta égő kíváncsiságát s szomorúan nézte az anyjába kapaszkodó többi gyereket.
Mikor nagyobbacska lett, szívesen segített a háló foltozásában, a halak eladásában, tisztán tartotta a kis tengerparti házat, jóízű vacsorával várta hazatérő apját. Esténként néha kisétált a tengerhez, felült a parton álló lapos sziklára, melyet dagály idején körülöleltek a hullámok. Nézte a tengerben visszatükröződő Holdat, gyönyörködött a csillagokban, hallgatta a hullámok moraját. Ilyenkor boldognak érezte magát. Az évek teltek múltak, Adelina tizenhat éves lett. Hosszú, fehér ruhát varrt magának, mely még karcsúbbnak mutatta nyúlánk alakját. Derékig érő, csillogó aranyhaja olyan hullámos volt, mint a tenger. Születésnapján édesapja csodálatos ajándékkal lepte meg.
Az aranyláncon, melyet lánya nyakába akasztott, hétszirmú aranyvirágot ábrázoló foglalatban gyönyörű igazgyöngy csillogott.
– Édesapám, honnan vette ezt a szépséges láncot? – álmélkodott Adelina.
– Az édesanyádé volt – mondta elérzékenyülve apja. – Halála előtt megkért, hogy őrizzem meg neked és adjam át, ha nagylánnyá növekszel. Íme, most már a tiéd, őrizd tovább, és gondolj mindig szeretettel édesanyádra!
– Ennél szebb ajándékot még soha nem kaptam! – mondta a lány s boldogan simított végig az arany szirmokon és a sejtelmes gyöngyön.
Éjszaka nem jött álom a szemére, az ajándéktól újra feltámadt benne a kínzó őr, az édesanyja utáni vágy. Nesztelenül kiosont a házból, s leült kedvenc helyére. A hullámok lassan körülölelték a sziklát, míg ő bánatosan merengett.
Váratlanul furcsa hangra figyelt fel. Nem messze a sziklától, a mély vízben egy delfin játszadozott. Adelina soha nem látott még ennyire közel a parthoz delfint. Gyönyörködve nézte, amint ki-kiugrik a vízből, a part felé úszik, majd újra a tenger mélye felé fordul. A lánynak olyan érzése támadt, hogy az állat hívogatja, úgy érezte, oda kell úsznia, s bármi történik is, meg kell érintenie. Lassan a vízbe ereszkedett, óvatosan közeledett a delfinhez, nehogy megriassza. Ám a delfin nem félt tőle. Amikor látta, hogy a lány feléje úszik, fejét kidugta a vízből s úgy várta. Aztán ott lebegtek egymással szemben, karnyújtásnyira, és Adelina úgy érezte, amit lát, az csak egy különleges, szép álom lehet. A delfin homlokán ugyanis pontosan ugyanolyan hétszirmú aranyvirág csillogott, mint amilyet ő viselt a nyakában. Nem tudott ellenállni a vágynak. Kinyújtotta kezét, megsimogatta az állat fejét, majd megérintette a homlokán ragyogó gyöngyöt. A delfin kacagó hangot hallatott, uszonyával hívogatóan intett és úszni kezdett a tenger mélye felé. A lány gondolkodás nélkül követte. Mintha sellővé változott volna úgy siklott a vízben, egyre mélyebbre és mélyebbre. Egyszer csak a víz sötétjén át halvány, derengő fényt pillantott meg. A delfin egyenesen arra úszott. Adelina először azt hitte, hogy egy gyöngy csillog a mélyben, de ahogy közeledtek, a fénylő gömb egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszódott, míg végül már betöltötte az egész látóteret. A delfin megállt a gömb falánál, a lányra nézett, majd orrával megbökte a kezét. Adelina tétován megérintette a hatalmas gömböt. A következő pillanatban szisszenő hangot hallott, egy ellenállhatatlan erő hatalmasat rántott rajta, és benn találta magát a gömb belsejében. A gömb fala most fényesen derengő égként borult feléje s ő körülnézett a legkülönösebb világban, amelyet ember valaha láthatott. Az első, amit megpillantott, egy aranysörényű, fehér paripa volt. A ló lassan közeledett feléje, majd meghajolt, és zengő hangon köszöntötte őt.
– Üdvözöllek úrnőm, a Hétszirmú virág gyöngyében, régóta várunk már téged! Kérlek, ülj föl a hátamra, s én megmutatom neked világunkat!
Adelina álmélkodva kapaszkodott fel a fehér ló hátára, az pedig magasba repülve vitte őt erdők, városok, mezők felett. Ám az erdő fái, bokrai kiszáradva nyújtották ágaikat az ég felé, a folyók, patakok medrében nem csillogott egyetlen vízcsepp sem, s a mezőkön nyoma sem látszott sem állatnak, sem pedig szorgoskodó embereknek. Az utcákon, fák tövében, szántóföldeken mindenfelé szürke, repedezett kövek hevertek, és csend volt, olyan fájó, nyomasztó csend, amilyet Adelina még soha nem hallott. Hamarosan megpillantott egy különleges, kúp formájú hegyet, a hegy lábánál pedig egy csodálatos palota állt. A ló a palota kertjében szállt le, egy kiszáradt szökőkút mellett. Valaha gyönyörű lehetett ez a kert, ám most csak az elszáradt levelek hintáztak az ágakon az enyhe szellőben. Adelina lassan leszállt a ló hátáról.
– Mi történt a világoddal? – kérdezte, szomorúan megérintve egy száraz rózsát.
– Ülj le, úrnőm – kérte a fehér ló –, s én mindent elmesélek.
szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. április 9., csütörtök, 10:06
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: Kovács Lilla Katalin
