dudás sándor : Sorstársak közt 20. rész

64.

 

Schott Péter sorstársam lugas paradicsomáról híres.

    „Félig önkívületi állapotban beszállítottak a László Kórházba. Itt még a kérdésekre, emlékszem, bemondtam a születési adataimat, aztán elaltattak. Amikor két nap után mély kábulatomból kezdtem magamhoz térni, a fejem álmosan nehéz volt, s úgy éreztem, mintha a testemet ezernyi t?vel szurkálnák, s tompa hangokat hallottam, mintha s?r? homokrétegen át érkeztek volna a fülemhez. És akkor azután homályos árnyak hajoltak fölém, és ismét csak a messzir?l jöv? hangok, de a szavak értelmét már nem tudtam kivenni. Megfeszített aggyal gondolkozni próbáltam. Vajon álom-e, vagy valóság, hogy csak látok, de semmit se hallok? Akkor, igen akkor vesztettem el a hallásomat.”

    Tizennyolc éves volt akkor. Hónapokig éhezett és fázott. Kikészült a szervezete. Amikor már nem bírta tovább, összecsuklott, úgy szedték fel az utcáról a ment?k.

    – Sikerült kikászálódnom a gödörb?l, ahová sorsom taszított. Nem tagadom, nekem is sok mindenféle megfordult a fejemben akkor, azután, amin most, így, utólag csak nevetek. Nevetek, mert az ember nem arra született, hogy könnyen beletör?djön a sorsába. Emlékszem, napokig csak feküdtem az ágyon és sírtam. Persze, csak befelé. És akkor leült az ágyam szélére az egyik szobatársam, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, vagy írta… Nem tudom. Szóval felnyitotta a szemem: „Peti! Ami történt, azon már nem lehet változtatni. Ha talpra akarsz állni, és tudom, hogy te is ezt akarod, nem szabad folyton a bajodra gondolnod. Kösd le a figyelmedet, mindegy, hogy mivel, csak értelmes dolog legyen. Ez a túlélés titka. Hidd el nekem.” Elhittem.

    – El?ször, abban a szörny? lelkiállapotban, a könyvekbe temetkeztem el. Mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe akadt. Kés?bb már, persze, válogattam. Olyan m?vekre utaztam, amelyekben választ találtam az élet nagy kérdéseire.

    Kapcsolatom Péter bácsival jóval kés?bb kezd?dött, ? a nyolcvanharmadik életévét taposta. Paradicsommagot kértem t?le, cserébe felajánlottam új verskötetem. Könyvecskéje is akkoriban látott napvilágot.

 

    „Kedves Sorstársam!

    Kés?bbiekben lehet szó a könyvcserér?l, de most nem érek rá, sok levelet, és más küldeményeket kell feladnom. Sorstársi üdvözlettel: Schott Péter.”

    És, persze, mellékelt magokat.

    Az év karácsonya el?tt azonban, közös ismer?sünk révén, mégis könyvet cseréltünk. Természetesen, ráadásul, ismét kaptam t?le paprika- és paradicsommagokat.

    Legfrissebb: a napokban érdekl?dtem közös ismer?snél. Megkérdezted már t?le, hogy mit gondol, Péter bácsi érti-e a verseimet?

    – Eddig még nem írt. Annyira el van foglalva a magküldéssel, könyvvel együtt. Sok levelet kapott. Negyven-ötvenet küld szét naponta! Biztos, hogy még nem olvasta a könyvedet.

 

    Nagyokat sóhajtva küldtem sms-t:

    – Jó neki. Magol és magol, az egész élete egy nagy, folyamatos magolás.

 

65.

 

    Pista bácsi is elment…

    Amikor – közel négy évtizede már – Szalkra kerültem, ? lett els? sorstárs-ismer?söm a városban. – „A f?utcán dolgozik valahol. Újságárus. Megtalálod!’ – igazított útba még Pesten az egyik ismer?söm.

    Pista bácsi által ismertem meg több szalki sorstársamat, akikkel megalakítottuk Szövetségünk helyi csoportját.

    Barátságos, vendégszeret? természete volt, akárcsak a feleségének. Sajátos, csíp?s-jóindulatú humorral áldotta meg az ég. Akkoriban naplót vezettem, könny? felidéznem alakját:

    Kezet fogunk. Arca felh?tlen örömet sugároz. – Már régen, nagyon régen voltál nálunk – fogad. – Pedig mindig mondom, gyere. Szeretünk veled beszélgetni. Vagy én, vagy a feleségem mindig itthon vagyunk. – Elkomorodik a tekintete. – De te csak a n?k után mászkálsz! A múltkor is… – Szeméb?l már angyalok suhognak felém. – Ugyan Pista bácsi! – válaszolom. – Téved! Az nem én voltam!

    Sárika, a felesége segít:

    – Hagyd már! Semmi közöd hozzá… Vénember!

    Pista bácsi most ?szintén mérges, csakúgy villámlik a szeme. – Csak vicc, vicc, anyuka! Már viccelni se lehet? – Meg van bántva, duzzog. Hozzám fordul. – Látod, milyen? ? tesz engem tönkre. De elválok – fordul tettetett haraggal a felesége felé -, el én, majd meglátod!

    Arcáról sugárzik a jóakarat, szemével huncutul csippent. – Soha ne n?sülj meg, soha! Érted? – Legyint, nevet. – De komolyan… Ki volt az a szép lány a múltkor? Arra jártatok a pavilonom felé. Meg se ismertél.

    Elhallgat, felesége felé fordul hirtelen. Jó a veszélyérzete. Sárika szemei a plafonra szegez?dnek. Pista bácsi utánozhatatlan mélabúval ingatja a fejét…”

    Élete kész regény volt. Nem szívesen beszélt magáról, fiaira, szeretett feleségére, kis unokáira terelte mindig a szót. Pedig lett volna mir?l mesélnie.

    Hét hónapos korában, agyhártyagyulladás következtében veszítette el a hallását. Tizenhat éves volt, amikor szüleivel Szalkra került. Pesten tanult, intézetben. Azután jött a háború, Ausztria, Bergenbessen, Magdeburg. Táborok, éhezés… Szülei nem jöttek többé haza, ? is csak 1946-ban. Egy hírlapbizományos alkalmazta rikkancsnak. Érkez? vonatokhoz szaladt, árulta a lapokat éttermekben, munkahelyeken. Még élete utolsó napján is, pedig már tíz éve nyugdíjban volt! Este nem érezte jól magát, lefeküdt…

    Emlékére koszorúm legyen ez a kis írás.

 

66.

 

    Miután f?m?vemnek szánt, terjedelmes költeményemmel megnyertem az irodalmi pályázatot, egyre- másra kaptam – f?leg sorstársaimtól – az elismeréseket.

    „A nemes emberi érzések és törekvések széles skálája, a döbbenetes mélység és a csillagok, a pillanat és az örökkévalóság, a vég és a végtelenség, a sötétség és a vakító fényesség, a fájdalom és a boldogság között hánykódó, a tiszta szóért és igazáért küzd? ember drámai szárnyalása vetít?dik elénk a szép versben. Stílusa világos, gördülékeny. A szerz? gazdag szókincsével az érzelmek leheletfinom árnyalatait is plasztikusan tárja elénk. Csordás Tibor lírai életrajza kiemelkedik a pályam?vek közül.”

    A sorstárs-költ?k, id?ben visszamen?legesen is, elismertek vezérnek, ám én, „a Siketek Pet?fije”, tudtam, a harc csak most kezd?dik.

    Érdekes levelezésem Cz. Varjú Máriával, aki els? hozzám írt levelével együtt megküldte Rochlitz Gyula egyetlen, két magánkiadást megért verses kötetét. „Csordás Tibor poéta sorstársnak, a költ?i stafétabot továbbviv?jének sorstársi megbecsüléssel Cz Varjú Mária.”

    Levélrészletek.

 

    „Kedves Poéta Sorstársam!

 

    Örömmel, és nagy érdekl?déssel olvastam lapunk decemberi számában az irodalmi pályázaton els? díjat nyert versedet. Eddig is tudtam, hogy nagyon tehetséges ember vagy, de ez a mostani produktum magasan kiemelkedik a sorstárs költ?k eddigi eredményei közül.

    Emlékszem arra, hogy néhány évvel ezel?tt egyetlen alkalommal beszéltem már Veled. De nem tudom milyen iskolákat végeztél, és – „hogyan tettél szert ennyi jóra, ennyi szépre, mely verseidben csillog pazar fénnyel…?”

    Nem tudom, ismered-e poéta sorstárs el?deink: Krüzselyi Erzsébet, Tóth Mihály, Pohánka Margit, Rochlitz Gyula írásait? Ezekb?l van nálam egy-egy kötet, amit esetleg áttanulmányozásra szívesen kölcsönadnék Neked.”

    „Már itt az ideje, hogy életjelt adjak magamról és válaszoljak az újév napján kelt leveledre. Igazán nagyon sajnálom, hogy ennyire késtem vele, március van, de hidd el, nem rajtam múlott, az ?sz óta szinte folyamatos rossz id?járás bénítóan hatott rám. Tovább várni nem akarok, így, nyolcvanhárom évesen nem lehet biztos az ember, minden nap ajándék, úgy szeretnék távozni, hogy adósságot ne hagyjak magam után, az 1975. évi agyvérzésem óta csupán csak lelkier?vel gy?zöm a küzdelmet.

    Amikor még könyvtáros voltam a Szövetségben, tizenöt évvel ezel?tt én is felvetettem egy antológia tervét, Nagy Ern? helyeselte, de az akkori f?titkár a vállát vonogatta, azzal, hogy ennek nincs itt az ideje.

    Hát persze, voltak kerékköt?k. Ismerve a sorstársaknak az irodalmi alkotások iránti értetlenségét és közönyét, nem sok értelmét látom az ilyen kuriózumnak. Különösen, hogy a hallókat sem érdeklik a siketek írásai. Viszolyognak a panaszdaloktól. Ez is egy el?ítélet, ami ellen küzdenünk kellene. Sokan emlékezhetnek még az els? siket költ?: Krüzselyi Erzsébet fájdalmas lírájára.

    Óvnálak attól, hogy saját kiadásban jelentesd meg verseidet, ahogy azt Rochlitz Gyula tette, aki merész és lelkes ember volt, de nem értett a reklámozáshoz, és csak ajándékba tudta szétosztogatni a könyveit. Talán még most, ötven év után is van bel?le az özvegyénél.

    Az elmúlt ?sszel beszélgettünk err?l egy id?sebb, m?veltebb sorstársn?vel, aki megjegyezte, hogy most nincs köztünk olyan tehetséges, írni tudó, mint Rochlitz volt. Ez az asszony nemcsak Rochlitzot ismerte személyesen, de Pohánka Margitot és Tóth Mihályt is, akik velem együtt a siketek elismert költ?i – viccesen négylevel?je, négyes fogata – voltunk.

    Nekem soha nem volt senki patrónusom. Csak költ?társaim szerettek, becsültek, jó barátságban voltunk, halálukig leveleztünk, sajnos ?k hárman már elmentek, emléküket szeretettel ?rzöm.”

    Sokszor gondoltam arra, levelezésem felajánlom Szövetségünknek, örök meg?rzésre.

 

67.

 

    „Tizenharmadik születésnapjára kerékpárt kért. Nagyon beleélte magát, óránként kérdezte, ugye, meglesz? Egyetlen gyerekünk, naná, hogy kedvébe jártunk. Öröme leírhatatlan, mikor felpattant a nyeregbe! Sugárzó arccal tekerte az új biciklit. Utcánk végén befordult. Hamarosan sírva bukkant el?, er?sen bicegve tolta maga mellett a deformált kerek? járgányt. Mikor közel jön, látom, csupa vér… Nagyon ideges lettem! Mi történt veled? Elestél? – kérdezem. Patakzó könnyek közt bólint. Gyorsan bevezettem a szobába, lemostam a vért, gézzel kötöztem a sebet, miközben a sógorn?m, aki velünk lakott elrohant, ment?ért telefonálni. Sose lett jobban, szegény Annuskám. Olyan szerencsétlenül esett, a biciklikormány combt?be fúródott. Hiába a kórházi kezelés, a seb nyitott, naponta kétszer-háromszor kötözni kellett. Mindig gyengébbnek érezte magát, gyakran feküdt. Leszázalékolták. Készen állt az új házunk, amikor huszonhat évesen elvitte a leukémia.”

    Mi, hallássérültek, úgy hívtuk egymás közt: az aranyhajú.

    Szál rózsát dobtam a koporsójára, ott porladt el a szíve táján.

    Apja hamarosan követte.

    Szobafest? volt, a Nemzeti Szállodát tatarozták, mészbe esett. Siketnéma – segítségért kiabálni nem tudott, mire észrevették, kés? volt. Kilenc napig élt a kórházban.

    Hetek múlva kapta volna kézhez els? nyugdíját.

    Másodpercek filmje – Margóhoz fordulva kérdezem:

    – Él még Sípos mama?

    – Él. Egyedül. Nem jár Szövetségünkbe.

    – Miért?

    – Nem tudom.

    – Meg kellene látogatni.

 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 753 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.