Berta Gyula : Vera, szívem…(Még ver a szívem!)

Nyomtatás

Nagyon sietnie kell, ha nem akar lemaradni a különbuszról. Kifejezetten a csapat fellépése miatt indítja a művelődési ház.

    Pénteki napon, mint sok más helyen is, fél órával előbb fejeződik be a munkaidő. Így talán elegendő idő marad az autóbusz eléréséhez. Előbb haza kell még úgyis mennie a kellékekért. Munkahelyére nem hozhatta magával a tábornoki jelmezt, amúgy sem nézik jó szemmel az amatőr színpadtól ideérkező kikérő leveleket. Eleinte látszólag nagy örömmel üdvözölték a hobbiját. Ezen a munkahelyen az ilyen is fontos, a dolgozók művelődése, mindig is sokat számított a vezetőség szemében…

    Havonta egyszer, kétszer fordul elő az ilyesmi. Azt lehetne mondani, hogy visszaesők. Lassan már valóban. Nagyon szerette a szereplésnek ezt a formáját, no és természetesen a társait is a színpadnál, szinte valamennyien víg kedélyű, segítőkész, jó eszű emberek. Most már barátok is. Nyugodtan mondhatja, érezhetően megszerették őt, kölcsönös a szimpátia. Nem tudja, miért van ez így, de őrülten szeretett köztük lenni. Heti két próba, de olyan igazi, munkával, ötletekkel teli, tehát egy boldog tevékenység. A fellépések után a vacsora és a néhány sör. A társai szerint hogy úgymond „mélyen beitta magát a szívükbe”. Megpróbálta csak. Félt ugyan önmagától és gátlásaitól. Már nem. A lámpaláz mindig ott volt, már tudta, ezt nem lehet leküzdeni, vele kell élni.

•••

    A katonaságnál kezdődött az egész. Olyan helyre került, ahol, amely helyről az a hír járta, hogy régebben büntetőtábor volt. Nem volt az, de a laktanya mindentől távol, egy üde fenyőerdő kellős közepén helyezkedett el. A laktanyából nem engedték ki, csak néhány kedvezményezettet. A legközelebbi lakott település tíz kilométerre volt, haza pedig egyáltalán nem mehetett, tekintettel lakhelye távolságára, hiszen legfeljebb péntek délutántól vasárnap délig engedtek el bárkit. Működött azonban a laktanyában egy irodalmi színpad, még őrségben, őrként figyelt fel a színpad kis autóbuszára. Csaknem minden este kigördült a laktanyából, ülésein jó pár katona, akik szerepelni mentek.

    Torkig volt már a csoportos magánnyal, beállt közéjük. Forradalmi dalok és versek előadásából állt csaknem mindegyik műsor, amit előadtak. Utána vacsorát kaptak, és megittak egy-egy sört. Az ember, ha ilyesmibe csöppen, egy idő után kezdi megkedvelni a feldördülő tapsot, még ha amúgy jobb darabot képzelne is el előadni. Nem is ez a lényeg, talán a szabadság kis morzsái. Igen, ezek a fontosak.

•••

    Az előadás hétkor lesz, mint ahogy csaknem minden alkalommal. Ezúttal lent, a Balaton partján, egy előkelő üdülőben. Valami ifjúsági tábor, biztosan fiatalokkal teli üdülőhely, ó, ez csodás lesz, már igen kíváncsi volt az ottani közönségre, ki tudja, nem csak nőkb?ő áll-e a közönség?

Komótosan haladt a régi busz. Ifjúsági tábor! Igen, ezt mondták. Szerette az ilyen értő közönséget. Ha veszik a darabot, sokkal jobban lehet játszani is, ezt már megfigyelte.

•••

    Már másodszor bakizott, csak a táborvezetőt, egy fiatal szőke szépséget figyelte. Ahogy ideérkeztek, és meglátta, tudta, hogy ő az! Nem azt, hogy táborvezető, hanem azt, hogy megtalálta őt, akit szeretni kell. „Szerelem első látásra”. Nem hitt eddig az ilyesmiben, most mégis megtapasztalhatta. Ilyen csak a regényekben van. Most úgy tűnt, máshol is előfordulhat, bármely meglepő.

    Harmadik baki… Még szerencse, hogy társai mentették a helyzetet. Öcsi, a legjobb haverja, csak nézett rá, a függöny mögül:

      – Mi van veled? A szőke? Figyelj oda, minden szövegedet nem mondhatjuk be!

    Szégyellte a dolgot, de ha kinézett a színpadról, nem a megszokott képet látta, a felismerhetetlen sokarcúságot, hanem tekintete egy pillanat alatt kiszúrta a szőke lányt a félhomályban. Nem, sajnos nincs esélye, most vette észre, hogy a szőke a rendezője mellett ül, beszélgetnek, halkan. Pali, a rendező, nagy dumás, és szerette a lányokat, másét is.

    Nagyon bosszantó! Hála ég, lement az első felvonás.

•••

    A vacsora nem volt éppen megérdemelt, semmi sem úgy alakult a színpadon, ahogy szokott. Kifejezetten rosszul játszott ez alkalommal, és ráadásul még tudta is mindezt.

    A szőke a vacsora alatt is a rendező mellett ült. Látta ugyan, többször is, tekintetét mintha erre irányítaná, ám nem akarta magát illúziókkal áltatni. Valószínűleg vár valakit, talán a bejárati ajtót figyeli, hamarosan megérkezik a kedvese, mi másért tekintgetne állandóan az ajtó felé?

    Elkeserítő gondolat, az imént még a rendező jelentette a veszélyt, ezúttal azonban már bizonyos: sokkal nagyobb a baj, itt már minden esélytelen. Kicsit elkeseredve nyúlt a poharához. Jobb híján akkor a sör. Ez egyelőre kézzelfoghatóbbnak tűnt. Vera a neve, hallotta, így szólították. A név nem számít, de az arc… És a teste is. Még mindig erre nézett a lány, mosolyogva, az ajtó felé.

•••

    Már a második üveg sört kezdte meg. Úgy gondolta, ezt még megissza, és lesz, ahogyan lesz, felkéri táncolni.

      – Hölgyválasz, kedves vendégeink! – hallatszott a hangszórókból. Akkor tehát itt van vége, gondolta. Valaki meglökte hátulról a vállát, na, még ez is, nem elég a baja, még fel is lökik. De nem csak meglökte a kéz, meg is állt a vállán, azt megfogva, mintha neki pont most lenne még ilyenre is szüksége. Hagyják őt békén, békésen iszogatni! Hát kit zavar ??

      – Jössz táncolni, tábornokom?

    Ő volt az! ő, a szőke táborvezető, azaz: Vera! Vera, most már, hogy tudta a nevét. Felállt, örömmel bólintott. Majdnem mindenki táncolt már, csak az ajtó mellett sikerült találni, pici kis szabad helyet. Szerencsére lassú szám ment. Ha kérte volna, akkor sem volna másként. Átkarolta a derekát, magához húzta. A lány nem ellenkezett. Tánc után kimentek levegőzni a füsttel teli helyiségből. Odakint forró balatoni éjszaka volt, talán melegebb, mint az épületben. Elindultak a víz csobogása irányába, a part felé. Vera ismerte az ösvényt, mutatta az utat a félhomályban.

    Félénken a lány keze után nyúlt, megfogta, óvatosan. Vera nem ellenkezett, most sem. Átölelte a derekát, így értek le a vízpartra.

    A fák között ide-oda libegett a sötétség. Üres volt a part, csak ők, ketten… Megsimogatta Vera arcát, lassan, bizonytalanul. A lány élvezettel vezette tovább a kezét, lágyan a mellei felé. Másik kezével Vera arcát, majd száját simította. Szemébe nézve, mosoly csillanását gyanította a sötétben.

    Maximum kap egy nagy pofont – gondolta. Nem kapott. Nyelveik összefonódtak, édesen, nedvesen. Magához szorítva érezte Vera illatos, lüktető testét és az egyre erősödő, már tagadhatatlan vágyat. Vera szorosan magához ölelte a derekát. Felbátorodva, ezen, hozzáért a lány őrületesen jó combjához. Ellenállás nélkül simíthatta végig, egészen oda, ahol a fehérneműt sejtette. Nem volt fehérnemű, csak vágytól feszülőnői test. Vera halk nyögésekkel adta tudtára, hogy ez számára csodálatosan jó. Már egyek voltak. Jó volt önfeledten egymáséi lenni, gátlástalanul, csak a másik örömére tenni.

      – Vera! Még! Még, Vera, szívem!

•••

    Elviselhetetlenül fájt a melle, ahogy görcsösen kapkodta a levegőt. Valószínűleg újból lázas volt, és minden egyszerre volt lágy és kemény, így villódzott a két érzés ujjai és a takaró között. Szomjas volt, nagyon szomjas. Nem értette, hol van Vera, a felesége. Ha most adna valaki vizet… Vizes borogatásért ment, most már emlékszik.

    Miért? Talán nem jól van? Segíteni kellene rajta, de most ő is nagyon pocsékul érzi magát… Mindegy, fel kell kelni és segíteni kell… Köhögés jött, rá és fuldoklás kínozta. Felesége a homlokára tette a jól eső hideg, vizes borogatást, megsimította borostás arcát. – Ó, ez nagyon jó – gondolta. „Még, Vera, szívem” – jutott eszébe a feledhetetlen este. Tovább folytatta a gondolatszövést, mint fiatal korában, lehetőleg mindent átértelmezve: „Még, Vera szívem; Még ver a szívem”. Ezek lázálmok – gondolta.

      – Vedd be a gyógyszert, légy szíves, kihívom a ment?t!

      – Nem kell, köszi, semmi baj, aludjunk – mondta a feleségének.

•••

    A temetésre nagyon sokan elmentek. Szerették, míg élt, emlékeket hagyott maga után, érzéseket, igazi érzéseket.

    Vera csak állt a sír mellett, könnyek nélkül sírva, egyedül. Fülében most is visszhangzó szavakkal:… „Még, Vera, szívem!”