Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 3

*

3.

 

Másnap jókor reggel fogtam a papírokat és elmentem az utazási irodába. Még zárva volt, így elmentem a banka pénzt kivenni. Kicsit nézett is bankos, hogy minek veszek ki majdnem ezer dollárt. Mire visszaértem az irodához már nyitva volt.

– Itt az útlevelem – nyújtottam át.

– Akkor máris hívom a központot. És persze megsürgetem őket, hogy minél hamarabb küldjék el a jegyedet. Készpénzben fizetsz vagy csekkel?

– Készpénzben. Itt is van nálam.

– Itt a számlád, kérek 425 dollárt.

– Parancsolj – számoltam le a pénzt.

– Nem baj, ha lírában adok vissza? Nincs itt annyi dollárom.

– Van utazási csekked? Akkor adjál csekket ötven dollárról, a többit meg lírában.

– Adok szívesen, de azt csak szállodában vagy a repülőtéren tudod csak beváltani.

– Jó az úgy. Majd azzal fizetek, ha veszem a jegyet Konstancába.

Miután elintéztük az anyagiakat, vette a telefont, és hívta a központot.

– Pénteken gyere be, addigra itt a jegyed. Már délben egykor kint kell lenned a repülőtéren, de gondolom, ezt tudtad nélkülem is, hiszen nem először repülsz. Köszönöm, hogy engem vettél igénybe, és jó utat kívánok.

Eltettem a papírokat és hazafelé ballagtam. Utána még egyszer le kellett mennem, valami ennivalót venni. Főztem magamnak, aztán lefeküdtem pihenni, mert pokoli meleg volt már. Közben azon idegeskedtem, hogy Andinak sikerül–e ugyanígy elintéznie mindent. És eleve, hogy és mint lesz. Hiszen Zolinak valahol igaza volt. Egy hétig nem csak beszélgetni fogunk, és tényleg soha sem volt köztünk még semmi. Majd kialakul, gondoltam. Most már benne vagyok így is, úgy is.

 

Négy óra múlt mikor felébredtem. Még mindig meleg volt. Letusoltam gyorsan, és felvettem a legkönnyebb ingem és nadrágom. Így is melegem volt. A posta melletti presszóba betértem, mivel bőven maradt időm. Rendeltem egy jeges kávét. Alig kaptam meg, amikor két ismerős is észrevett. Már nem volt hova „menekülnöm”. Na, most más nem is hiányzik. Ezek lerázhatatlan emberek. Ha elkezdik nyomni a dumát, este hétig nem szabadulok innen. Intettem a tulajnak.

– Valami baja van a kávénak? Hozzá se nyúltál.

– Vidd vissza, és majd később jövök. Csak most engedjél, mert mennem kell.

– Hova rohansz? – kiabáltak rám az ismerősök. – Észre sem akarsz már venni minket?

– Bocsánat, de nem érek rá. Egy sürgős, fontos hívást várok a postán. Majd jövök vissza a presszóba, és akkor beszélgetünk. – Fordultam is be a postára. Jiszráel már várt.

– Kicsit korábban érkeztél. Hívhatjuk már most?

– Megpróbálhatjuk. Elvileg már otthon kell lennie, de ki tudja mennyi időt vett igénybe az, hogy mindent elintézzen.

Jiszráel hívta a központot és kérte a kapcsolást.

– Tessék, lehet beszélni adta át. Ezúttal egy ismeretlen hang szólt bele a telefonba.

– Jóestét kívánok. Andival szeretnék beszélni.

– Jóestét! Sajnos még nincs itthon, de minden percben hazajöhet. Talán tessék egy kicsit később újra próbálkozni!

 – Köszönöm szépen, akkor egy tíz perc múlva visszahívom!

– Mit mondjak, ki kereste?

– Ne tessék mondani nevet, visszahívom ahogy mondtam. – Miután bontott a vonal, akkor gondoltam végig, hogy eléggé nagy paraszt vagyok, hogy nem mutatkoztam be.

– Ez most nem sikerült. Akkor tíz perc múlva újra hívjuk?

– Legyen több. Kérd el a számlát a központtól, és mondd meg nekik, hogy egy félóra múlva kapcsolják újra. Addig én elmegyek, veszek egy doboz cigarettát és jövök vissza.

– Útközben szívd el a cigarettát, mert itt bent nem lehet dohányozni. És gyere pontosan vissza, mert akkor úgy kapcsolják, ahogy kérted.

– Még előbb is itt leszek, csak a szomszédba megyek úgyis.

A presszóba akartam volna visszamenni, mert ott volt a jegeskávém, amihez hozzá se nyúltam, és itt akartam cigarettát is venni. Láttam, az ismerősök még ott ülnek a teraszon. Mentem volna másfelé, de szabályosan elállták az utamat.

– Ne is próbálj menekülni, le kell ide ülnöd! Legalább fél éve nem találkoztunk. – Mit volt mit tenni, leültem. A tulaj hozta a kávémat, és láttam rajta, jókat derül magában. A két banyát mindenki ismerte a városban. Anya és lánya. Ráadásul tudtak magyarul is, Kárpátaljáról származtak. A kedves papa három éve kapott egy infarktust (a rossznyelvek szerint felidegesítette a neje, mert éjjel–nappal azzal szekálta, hogy mondd, kihez adjuk hozzá Etukát feleségül, hiszen már majd nem harminc éves). Persze Etuka nem akart férjhez menni, csak vadászta a férfiakat. Nem volt egy csúnya teremtés, de zongoratanárnő volt a tanult szakmája és mindenkit fegyelmezni, nevelni akart, mint a tanítványait.

– Veled olyan nehéz beszélni – kezdte az anyja. – Csak hétvégenként lehet látni és akkor is csak katonaruhában.

– Bocsánat Vera néni, de mi lehet magának olyan fontos mondanivalója nekem?

– Először is anyád temetésére meg sem hívtál minket, pedig elmentünk volna az Etuval, hiszen ismertük.

– Vera néni, én senkit sem hívtam meg! Anyámat a kibucban temettük el, ahol apám testvére lakik.

– Hogy tehettél ilyet, hiszen nem szerette a sógorát, nekem annyiszor mesélt róla.

Etuka oda sem figyelt. A fagylaltjával volt elfoglalva.

– Vera néni most tényleg sietek. Itt van öt líra a kávémra, mennem kell.

– Jaj, hogy te milyen udvariatlan vagy fiam. Majd egyszer feljöhetnél hozzánk, tudod hol lakunk. – Ezt már csak menet közben hallottam, mert siettem vissza a postára. Miután beléptem, úgy éreztem, mint aki egy hosszú fogságból szabadult. Nem hiába nem talál magának az Eta férjét. Ha valaki fel is akad a horgára, azt a kedves mama el is üldözi.

– Már megint előbb értél ide – fogadott Jiszráel. – Van még cirka tíz perced.

– Addig kimegyek az épület elé, elszívok egy cigarettát. Ha közben bejönne a hívás, akkor ott állok közvetlen a kapu előtt, ahol a postafiókok vannak.

– Menj csak. Ha közben hívnak, azonnal szólok.

Úgy is tettem. Megálltam a bejárat mellet és kényelmesen rágyújtottam. Titkon reméltem, hogy most is beválik a régi trükk, hogy akkor jön a busz, vagy valami régen várt dolog, amikor még csak félig szívtam a bagót. De most ez nem jött be.

– Már el is szívtad? – kérdezte Jiszráel. – Ülj le nyugodtan, várnunk kell.

Mint egy jelre, abban a pillanatban szólalt meg a telefon.

– Na parancsolj, már kapcsolták is.

– Andi? Szia! Meséljél, mi a helyzet!

– Megvan a repülőjegyem. Hétfő délután ötre Bukarestben leszek, és akkor ott találkozunk.

– Nagyon jó! Ülj be az étterembe vagy a presszóba, amíg az én gépem is megérkezik. Ha nincs késés, mert figyelmeztettek, hogy ilyen lehet, akkor este fél kilencre ott vagyok én is. Hogy vannak a nagyszüleid?

– Sajnos nem jól. Éppen most ment el az orvos meg az ápolónő. De mondd, kerestél már ma, mert anyám mondta, hogy felhívott valaki, és csak annyit mondott, visszahív.

– Igen, cirka egy fél órája hívtalak, de még nem voltál otthon. Bocsánat, hogy akkora bunkó voltam, hogy nem mutatkoztam be mamádnak.

– Nem tesz semmit, már megszokta, hogy akik keresnek, nem mutatkoznak be sohasem.

– Nem akarok azok közé tartozni, úgy hogy így utólag is elnézést kérek tőle, elvégre volt gyerekszobám.

– Úgysem ismer még, úgyhogy mindegy, hagyjuk. Nem akarom, hogy sokat fizess miattam. Tehát hétfőn este találkozunk a repülőtéren Bukarestben. Minden jót és a viszont látásra!

– Szia és üdvözlet mindenkinek, ismeretlenül is!

– Hallod, nem mindennapi gyerek vagy – mondta Jiszráel. – Ha jól értettem, akkor a jövő héten találkoztok Bukarestben. Pár napja, mikor a levelet kaptad, akkor hívtad először, és már találkoztok?

– Ne firtasd Jiszráel. Majd ha visszajöttem, mesélek bővebben. Hosszú!

– Ó, nem vagyok olyan mindenbe orrbeleütős, csak érdekes, ahogy alakítod az életedet.

– Ja, vagy úgy! Az, az igazság, hogy én pillanatok alatt tudok cselekedni. Aztán persze van úgy, hogy nem jól jön ki, ahogy elterveztem, de remélem ez most sikerül.

– Én is kívánom neked. Itt a számlád, tudod, hol kell fizetni. És jó utat, ha addig nem találkoznánk.

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.