Szilágyi Hajni - Lumen : Érkező oldal

 

 

A vonat elindul,

sínpárok közt a végtelen ingázik,

a táj könyörtelen ölébe kapja

s rohan, a távolodó szerelemmel.

A peronon hagyott ölelésben 

meghitt csenddel virraszt a képzelet.

 

Az idő kicsúszik a világból,

süketté nőtt csendfalakra kúszik,

bezárkózik a szívburokba szorult magánnyal,

álmokat vagdos a szerelemből.

Karcolatok gubbasztanak egy vázlaton,

s a tinta mélykék őrületében zihálva, 

emlékek örvényébe szédülve,

szívdobbantó foltokat maszatol.

Az idő kegyetlen, tép, szakít,

ronggyá gyűri a sima testű reggeleket,

sóhajnyi távolságra űzi

a riadt dobbanásokat,

majd csitítva a sarokba rejti

az egyszer-volt búvó pillanatokat.

De a reményt nem éri el,

a vágányzárakat feloldja

az érkező oldalon várakozó szerelem.

 

Istent hű szolgaként követve

a falakról lassan lekopik az idő festett arca,

s a helyén nem marad más 

csak a hosszú csendben várakozás,

hol az időtlenné csupaszodott este

két lélegzetvételnyi állomás közt

jegyet váltva tovább álmodik a peronon…

„a visszafele ölelkező síneken a szerelem

menekül a távolban kisiklott végtelenből,

s valahol a sínek mellett ott áll

kigombolkozva az ölelésre váró hiány…”

 

ezek voltunk mi,

könnyes utánad-nézések,

napfoltba keringőző várakozások,

vonatról le, és felszálló érintések,

s vagyunk mi, 

az ég oltára elé térdeplő,

az októberi szélbe kapaszkodó,

feloldozatlan csendben igenné születő,

isten nélküli, mindörökké egymásba ölelések

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"