Januárban rosszul lettem. Az orvos szerint megfázott a vesém, mert úgy lefogytam, hogy a hideg gipsz mellett, derekam körül szabadon járhat a levegő.
— Több időt töltsön ágyban a meleg takaró alatt — javasolta.
Februárban már vesegörcseim lettek, hánytam és kilelt a hideg. A görcsoldók egyre rövidebb időre enyhítettek. Nem nézhettem ki valami jól, mert az új szomszéd — a fiatalasszony, aki Olgiék házát megvásárolta, és akivel hamar jó barátságot kötöttünk, egyébként pedig a Május 1. úton cipésztanuló Csibor Pityu rokona —, nem merte vállalni az őrzésemet, amíg anyu elszalad orvosért. Inkább futott ő.
Azóta is emlegeti a rémisztően fekete-sárga színemet.
Pillanatokon belül a pincehelyi kórházban találtam magam. Eredménytelenül zárult, mert napi öt-nyolc görcsoldó injekciót is belém nyomtak, végül az ötödik eredménytelen nap után Szekszárdra továbbítottak. A szakszerű kivizsgálást nem tudták a kis vidéki kórházban megoldani.
Szekszárdon is „feladtam a leckét” az orvosoknak, mert a sok hányással és az epeköves múltammal tévútra vittem őket. Gipszemet nem lehetett jól átvilágítani, ezért — a periódusos felvételekhez — hipp-hopp levágták rólam.
Először boldogan simogattam a kiszabadult, de gyenge bőrömet, ám ez a boldogság hamar elszállt! Amit négy hónapig védett a csomagolás, azt hirtelen kibontva letették a hideg és kemény asztalra. Háromszor tíz köbcenti kontrasztanyagot belém injekciózva, meg-megforgattak — mint a grillcsirkét —, húsz-, negyven-, hatvanperces szünetekkel ismételve röntgeneztek. Még kedveztek is azzal, hogy az asztalon maradhattam két periódusos felvétel között… Ám így is elkezdtem vészesen erőtlenedni, végül félig létezve, azt tehettek velem, amit csak akartak. A fejem búbjától a lábujjamig egyetlen nagy, kábult fájdalommá váltam.
Amikor a megelőző vizsgálatokra szállítgatás során együttérző barátra leltem a műtősfiúban, itt, a röntgenasztalon az ájulás jeleit látta rajtam, elrohant és egy morfium injekcióval tért vissza. Attól jól berúgtam, de a fájdalom makacsabbnak bizonyult, ragaszkodott hozzám. A gipszelőben, útban a kórterem felé is, és az ágyamban is hánytam, végül már a semmit. Megállás nélkül rázott a hideg.
Jó szokásomhoz híven nevetve mondtam a fiúnak, hogy mindig maximalista voltam; egyszerre csak egyfélét csinálni, az nálam luxus lenne. Ezért halmozom most a produkciókat; szörnyen fájok, hányok, reszketek ebben a forró pólyában és közben a gipszemet szárítom magamon.
A műtős először azt hitte, hogy félrebeszélek, ijedten nézett, aztán ingatta a fejét.
— Fogadni mernék, hogy maga a villamos alatt is vígan elmondott egy viccet! — és nagyon is komolyan sietett el, hogy gyors segítséget kerítsen. Közben végig a fejét csóválta. Gondoltam; micsoda fontos ember lettem, hirtelen két orvos sürgölődik az ágyamnál… aztán inkább a belső parancsnak engedelmeskedve behunytam a szemem.
Intravénás Calciumot kaptam jutalmul, és ötpercenként a pulzusomat, vérnyomásomat ellenőrizték. Csak estefelé kegyeskedett mindkettő helyreállni.
Mint később kiderült, allergiás vagyok a töltőanyag jód tartalmára. Ráadásul sem az epémnek, sem a vesémnek nem találtak semmi baját, pedig meg is tükröztek.
Másnap megmosattam a csapzott hajam, hogy az esedékes február huszonharmadikai gipszeltávolításra szebb legyek, mint amikor először volt jelenésem a Koltói Klinikán.
Ezek után a félig száradt gipszemmel mentő vitt fel. (Tapasztalt gipszlevétel utáni utazó lévén, én javasoltam, hogy „teknőben” küldjenek Pestre, de nem hallgattak rám, nem is értették, hogy miről beszélek. A kettévágott páncél alsó felét, a gipszágyat kellett volna csak gézzel áttekerniük rajtam…, de nem, ők gondosan visszagipszeltek.)
Reggel hattól vártam a szállítókra, de csak este ötkor érkeztek meg értem, és tízkor tettek le az ügyeletes Gonda doktor gondjaira bízva. Ismerősként, szeretettel üdvözölt. Én őt fáradtan.
Másnap reggel Gyuri bácsi — már megint egy műtős és mindenes — ismét levette rólam az általam egyszerűen csak „dög”-nek becézett — pedig Szekszárdon azért jóval kisebbre szobort — gipszet. Az osztály személyzete felváltva kukkantottak be rám a fürdőbe, mert azt az örömködést, amivel a kiszabadított lábamat piszkálgattam a csodálatos vízben — miközben piszkosszürke bőrdarabkák úszkáltak körülöttem —, azt látniuk kellett.
Utána farkasétvággyal ettem a rossz ebédet. Azt se tudtam, mit kanalazok, de a többieknek sem sikerült azonosítani semmivel… Bántam is én! Jóllakva, akkorát aludtam, mint egy csecsemő.
Ahogy a lábam kinézett, az már korántsem okozott akkora örömet. Térdem kőkemény és püffedt, térdtől sípcsontig kék, csomós és kemény; alul combtól vádliig még keményebb és végig fájdalmas volt. (Ott, a gipszeléssel valamit nagyon elszúrtak!) Mozdulataim már Szekszárdon is, a törés helyén érzett nyilallással jártak. Máris visszakívántam a „dögöt”.
Jött a főorvos, aggodalmas arccal közölte a röntgen eredményét, hogy néhány héttel meg kell — sajnos — toldanunk a rögzítést.
Sietve közöltem egyetértésemet.
Három nap múlva ismét új gipszet kaptam. Úgynevezett „kutyaól”, alagútszerű elektromos hősugárzóval siettetett, hevenyészett szárítás következett, annak belsejéből kiáramló gőztől ájuldoztam, de — nagy megkönnyebbüléssel üdvözölt —, sok apró vesekőtől és homoktól is megszabadultam… Talán a kutyaól forróságától ijedtek meg a homokszemecskék. Aztán újból mentő vitt haza a kemény télben, fél Dunántúl beutazása következett, cikkcakkban, itt-ott célba juttatva különböző betegeket. Sőt Sárbogárdon engem is át kellett volna tenniük egy másik kocsiba, de a hátsó ajtó nem nyílt ki. Egy vödör forró-vizet kértek, azzal locsolták le róla a jeget. Gondoltam; na, most lenne itt a kutyaól! A mentőállomás pihenőjében vártam, míg kicsit bemelegítik a „csereautót” — mert abba meg elfelejtettek pót takarókat tenni —, végül éjjel tizenegy táján tettek le Ozorán, a sofőr bundája alatt is teljesen átfagyva. Otthon, forró teával melegítették fel a szüleim még a mentősöket is.
A magammal vitt újabb zárójelentésemen május hatodikai gipszlevételre rendeltek vissza.
Ismét állandó levelezésbe kezdtem az Intézettel.
Márciusban Mária néni írta, hogy ők meg a Fővárosi Villamosvasúttal tárgyalnak. Nagy kár volt elvetnem a feljelentést, a kalauz most erre támaszkodva engem vallott felelősnek. Ez se aggasszon, ne sopánkodjunk, az a legfontosabb, hogy mielőbb egészséges és járóképes legyek.
”…Remélem, a „szenvedés sorozatnak” már vége.
Nagy szeretettel várunk a Ti kis szobátokba. Ha Domi néni itt lesz, akkor épületrészek szerint osztjuk meg a lányokat Katival. Ahol a Ti szobátok van, az a rész az enyém marad.
Majd elbeszélgetünk mindenről! Nem ismersz rá az intézetre, annyira szépült sok minden.
Szüleidet, Öcsédet Szeretettel üdvözlöm.
Téged meleg szeretettel csókol:
Mária néni”
Előzetes megbeszélésünkhöz híven a fellebbezésekre később vissza is tértünk. Egyelőre csak pihenhettem. Sajnos, a történtek nyomán hurutok és kisebb vesegörcsök „színezték” ezt a pihenést, de már hozzászoktam, tudtam kezelni.
Ez alatt az intézetben valóban nagy változások történtek. Domi nénit strúmával operálták, Mária néni helyettesítette, ezért a lányoknál kevesebbet tudott időzni, amit Budai hiányolt talán a legjobban. Leveleiben azt panaszolja, nem elég, hogy én nem vagyok ott, de a két Bözse is — akik eddig segítettek neki legalább a matekban — el fog menni, Mária néni sem ül be olyan gyakran — jó nagy beszélgetésekre —, mint régen. Nincs, aki a vizsgákra felkészülni segítené, így biztosan meg fog bukni. Nem is tudom, mit válaszolhattam…
Kaptam beszámolót mindkét Bözsétől is.
Kránitz megmagyarázta — mintha nekem tartozott volna ezzel —, hogy mi is történt. Túl nehezen ment nekik az Intézetben felkészülni az órákra, hisz a műhelyben is megkövetelték tőlük — amit ők maguktól is —, hogy ott is jól teljesítsenek. A legrosszabb megoldást választották: titokban az iskola mellé kezdtek járni. Ezzel aztán szépen le is buktak… Ha a varrodai vizsgákon túl lesznek, akkor el kell hagyniuk az intézetet. Albérletbe fognak menni, osztályt ismételnek.
Őt idő közben eljegyezte Ernő, a kisztitkár —, de erről akkor nem írt! Mástól tudtam meg.
Hessz előbb a KISz és a vöröskereszt közös karácsonyi ajándékáról, az új lemezjátszóról írt, aztán az intézettől kapott színházjegyekről. Csiky Gergely: Nagymama c. zenés darabját látták, neves művészekkel. Az új lány szorgalmáról, aki két hónap késéssel kezdte az általános iskola nyolcadik osztályát és nemcsak utolérte az osztályt a tananyagban, de a varrodában is nagyon ügyes.
Mindegyik lány csak szépeket írt Balláról, a szobánk legújabb Erzsijéről.
Szépen haladnak a hímzésekkel, írta Kránitz, és az intézetről általában: Fiatal, gyakorló nevelők is munkába álltak. A varrodából nyugdíjba vonuló Gizi néni helyett, Kuti Kati nevű oktatót kaptak, ő is fiatal és rögtön a szívébe fogadta minden lány. Julika néni már nem gondozónő, hanem raktáros lett.
Szigorú rendeletekről is panaszkodtak: Gondozottak nem használhatnak gázt a tálalóban, sem főzésre, sem melegítésre. Csökkentették az asztalokra kirakott kenyeret, egy kosárba csak négy szeletet tettek (de aki éhes maradt, kérhetett még). A telefonálónak ezután le kell jegyezni, ki, mikor, kinek, mit és mennyi ideig telefonált.
A gazdaságvezető Rózsa néni vezette be ezen szigorításokat, mialatt Domi néni betegállományban, Mária néni pedig tanulmányi szabadságon volt.
Mindhárman kihangsúlyozva számoltak be a kis szobáról és, hogy nem kell aggódnom, mindig szép rendet tartanak, meg arról is, hogy nagyon várnak ám vissza. Különösen Icu, akinek nem sikerült a matek vizsgája.
”…Tudod, én csak veled tudok tanulni, mert te nem nevetsz ki, ha hülyeségeket beszélek! Bárcsak itt lennél már!
Most pótvizsgáznom kell!…”
Ettől meghatódtam, de olyan távolinak tűnt az intézet! Otthon — természetesen — jobban szerettem lenni, mégis egyre inkább üresjáratnak éreztem a gipszben töltött időt, bizonytalanság kezdett hatalmába keríteni a jövőm miatt.
Alig tavaszodott ki, amikor a legszebb arcát mutatta volna anyu kertje, vitt megint a mentő Budapestre.
Egy nagy csokor tavaszi virággal indultunk el, Barcsi, az új szomszédasszony is hozzátett az ő kertjéből. Gyönyörű volt, és a mentős kéretlenül tette vízbe az útra. Dunaújvárosban másik kocsiba pakoltak át, még három beteget bezsúfoltak mellém és fölém. Megint éjjel tizenegyre értünk be a Traumatológiára. Ideiglenesen szállásoltak el, azaz egy kerekes hordágyon töltöttem az éjszakát.
Reggel már a liftnél Gyuri bácsi integetett, a folyosón Gonda tanársegéd üdvözölt, két nővér köszöntött, és az irodából kilépő Marika, akivel azelőtt nem is tegeződtünk:
— Szervusz, Aranka! — kiáltott és hozzám sietett, hogy egy puszit adjon.
Amíg várnom kellett a főorvosra, benéztem a kórterembe is, ahol még mindig volt egy ismerős HÉV-balesetes. Lépteim, a gipsz súlya alatt döngették a folyosót.
A gyógytornász állt meg mellettem:
— Arcsikám, ó hogy tud járni!! Mit művelt magával otthon!?
Gyuri bácsi végig vizsgálta a szobákat, hová is helyezzenek, aztán megkérdezte, hogy a kétágyasba, vagy a tízesbe szeretnék-e inkább feküdni, mindegyikben van hely. A tízágyast választottam.
Szombaton a tanársegéd rám bízta a döntést, akarom-e, hogy rögtön levegyék a gipszem, vagy jó lesz hétfőn is? Erre mondtam, hogy vasárnap szeretnék még az erkélyen napozni. Nevetve mondta, ő is így gondolta.
— Vért ne vegyen nővérke, minek szurkáljuk mindig az Aranyt!? — adta ki a további felmentést.
Csudára kényeztettek!
A karosszéket pléddel kibélelve tette ki a nővérke. A májusi, kellemes napon kint fogadtam az 5-ös háló lakóit az intézetből. Hoztak nekem nyári pongyolát, hálóinget, amit majd cserélnek, könyvet, egy csokor margarétát és macskanyelvet. Ráadásnak pedig a jókedvüket, amit már nagyon hiányoltam. Az „új lány” már semmiben nem különbözött tőlünk, mintha régi ismerősünk lett volna Balla Erzsike.
Apukám egy bekeretezett fésülködő tükröt küldött a szobának, anyukám pedig Icu egy seszínű nadrágját szép, sötétbarnára befestve. Mindegyikkel nagy sikert arattam.
Hangos jókedvünk kicsalta a férfiszoba mobil lakóit.
Az egyik megkérdezte:
— Mondja, miért nem a kétágyasba költözött be?
— Mert az a protekciósoké — válaszoltam.
— Hát maga mi, ha nem protekciós?
— Én nem vagyok az!
— Dehogynem! Láttam én, ahogyan fogadták!
— Á! Csak jól ismernek.
Újra nevettünk, de ebben megbújt egy kis szomorúság is.
Hétfőn aztán eljött a nagy perc! Levették rólam a nyolc-tíz hét helyett hat hónapig viselt „dögöt”! Kicsomagolásom az ágyamban történt (a gipszből egy inggomb és egy kis piros szalag is előkerült) sőt utána — ismét a protekcióm révén — megkérdezett Gonda doktor:
— Hol szeretné a röntgent, lent a vizsgálóban, vagy itt az ágyban?
— Inkább itt — néztem esdeklőn.
— Jól van. Nem kell szurkolni, Arany!
Könnyű azt mondani! — gondoltam én, de tényleg jó eredményt kaptam. Csak a bőröm volt olyan, mint a krokodilé. Vastagon bekentek valami vazelinnal, bepólyáltak lepedőkbe és másnapig felpuhultak a pikkelyeim. Kedden reggel aztán jött értem Gyuri bácsi, gézzel felkötötte a hajamat, és végre elmerülhettem a fííínom, meleg vízben. Aki ezt még nem élte át, meg sem értheti. Mintha új életre születne az ember!
Sokkal bátrabban mozdultam, mint februárban, de gyengén, mint a harmat. Csúnya duzzadt és kemény maradt a lábam; — ödéma — mondták. Tizenöt centire felstócolták az ágyam végét, ezen a lejtőn néha hason, de inkább hanyatt feküdtem, lábam fent, fejem lent. Gyuri bácsi segített időnkint megfordulni és alaposan kitámasztotta a lábam és derekam, mégis nagyon fájt.
Tizenöt napig tartottak megfigyelés alatt és körültekintően kezeltek. A vízben hajlítgattuk a hosszú rögzítéstől merev térdemet, gyengéden, ami mégis a torna kellemetlen része, mert nagyon éles fájdalommal jár.
(Régen anyu ezt velem együtt sírva csinálta, de tudtuk, hogy muszáj.) Becsületesen hajlítgattuk, mint akkor. Kenegették az érzékeny bőrömet hűsítő krémmel, a gyógytornász segítségével fokozatosan álltam lábra és elindultam. Először egy bot és az ágyak végébe kapaszkodva, aztán egy támlás székbe, amit rakosgattak mellettem lépésenként előre.
— Arcsikám, megpróbáljuk, jó? — jött mindig a gyógytornásznő; masszás, hajlítgatás, rugalmas pólya, cipő és lépkedés az eddig nem használt, fájó izületekkel.
A második héten már önállósítani kezdtem magam, egyre többet merészkedtem a folyosóra, megpróbálkoztam a két bottal is. Nagyvizit előtt is kint ültem összeomolva a fáradtságtól, amikor jött a slepp. Az ujjával hívott Gonda doktor. Fogtam a két botomat, és vonulni kezdtem előttük. Beérve a kórterembe, elégedetlenül kérdeztem:
— Nem lehet még járásnak nevezni, ugye?
— Meddig volt gipszben, Arany?
— Fél évig.
— Akkor ez gyönyörű! — bólintottak össze a főorvossal.
Én nem voltam ennyire elégedett. A fájdalmakat bírtam, de nem tudtam már türelemmel viselni, szinte dühösen róttam a métereket a tornateremben két korlát közt is, aztán egyre messzebb mentem a botokkal…
A rosszon, még ha ettől jobban fájt is akkor, gyorsan túl akartam lenni. Ha kibírhatatlannak éreztem valamit, azzal nyugtattam magam, hogy nemsokára vége, jobb lesz, csak még ezt bírjam ki.
A lányok szorgalmasan jártak be és nagyon vártak „haza”. Rokonaim és Zsuzsa is látogattak. Ő még Mónikáját is behozta az egész szoba örömére, mert aranyosan beszélgetett mindenkivel.
~Most évek óta a Duna TV Kívánságkosár c. műsorának szerkesztője, az akkor még pici Móni.~
Kellett éreznem a szeretetüket, erősítettek vele.
Utókezelésre előjegyeztettek az ORFI-ba, de a beutalóra várni kellett. Ezért huszonegyedikén előbb az intézetbe vitt — a már állandósulni látszó közlekedési eszközöm — a mentő.
A családom sem fogadhatott volna nagyobb szeretettel. És nem csak a lányok, hanem kivétel nélkül mindenki az intézetben. Megrohant a sok lány, Mára néni nem volt szolgálatban, de bejött, hogy beszélhessen velem, Rózsika néni komolyan jegyezte meg, hogy legkevesebb tíz kilót fogytam.
(Mint később kiderült, tizennégy kilóval lettem könnyebb.)
Anna néni — a bácsiktól örökölt idős, döcögve járó éjszakás nővér — hozott egy párnahuzatba bújtatott, hajtogatott pokrócot a lábamat felpolcolni, és egy légpárnát dugott a törött ülőcsontom alá. Egyszerre három mamám lett, a szobatársak mostak rám, kocsival húztak ki a fürdőbe, hárman fürdettek, törölgettek. Ha azt mertem említeni, hogy ezt soha nem tudom meghálálni nekik, akkor meg akartak verni.
Balla Erzsi vizet, teát hozott, segített helyet készíteni a tévé előtt. Árpit fel- és beengedték hozzám, a lányok pedig kedvesen tartóztatták a kellemes kis szobánkban. Icu csak nézte-nézte és — az őt jellemző stílusában — megszólította, nagy derültséget keltve:
— Öcsike, te nőttél ám!
A 3-asból átjött Gallai is és csalódottan közölte, hogy ő egy — emlékezete szerint — „töltött galambot” várt haza, helyette pukkasztóan sovány csaj lett belőlem.
Esténként az 5-ös lakói mellett a 3-asból is mellettünk ült már néhány lány a televízió előtt. Jól bevált szokásunkhoz méltóan erre is találtunk meghatározó szót: ők lettek szobánk „póttagjai”, Gallai Erzsi, Benyő Erzsi és Tündi, aki már nem csak Szidunak, hanem Gallainak is apródjává avatta magát, cipelte a könyveiket, szatyrukat.
Mária néni elmondta, hogy az ügyem függőben, de folyamatban van. Tanukat keresnek.
Túl lassúnak ítéltem az eljárást. Megkérdeztem, hogyan frissíthetnénk fel egy kicsit. A Lövőház utcában lakott az az idős hölgy, akivel a Szécher úton egy kórteremben feküdtem. Üzent, hallott a balesetemről, szeretne valahol találkozni velem. Később az is kiderült, hogy a főügyészségen van rokona, őt szeretné ajánlani! Pénz nélkül azonban nem mertem vállalni.
Közösen kitaláltuk, hogy most már megírhatom a levelem a Népszabadságnak. Ha ők elindítanak egy pert, akkor Fejes Dezső bácsi segíteni fog nekem, neki jogi végzettsége van — beszélték meg feleségével, Mária nénivel.
Közben a Traumatológia javaslatára írt Domi néni az ORFI-nak levelet, amiben a felvételemet sürgette. Június harmadikára be is hívtak a Frankel Leo u. 38-40-be.
Az ORFI hatemeletes épülete akkor nagyon modernnek számított. Két nagy lift minden kezelésre szállította a betegeket. A fizikoterápia, masszás, torna, különböző pakolások és fürdők mellett rengeteget járkáltam, a két teraszon élvezhető szabad levegőn. Rohamosan erősödtem.
Első sikerélményem, hogy a cipőmet egyedül fel tudtam venni. Aztán a kádba ültem be és másztam ki segítség nélkül és így tovább. Kitaláltam, hogy lépcsőjárást is gyakorolhatok a tornateremben lévő korlátos falépcsőn. Előbb csuromvíz lettem, mégis folytattam. Később ez is egyre könnyebben ment.
A sok munka újabb kilóktól szabadított meg, már csak ötvenhét és fél kilót mértem. A szobatársakkal felmentünk lifttel a tetőteraszra. Többször körbejártuk, nem maradtam le a többiektől, de mindkét tenyeremen vízhólyag nőtt a botozástól.
A kilátás megérte. Fentről nézhettük a Rózsadomb egyik oldalát, ellátni onnét a Gellért-hegyig, látni a Halászbástyát és Királyi Várat. A másik oldalról a Dunát, Margit-szigetet, még a sétáló párokat is ki lehet venni és látszik a szökőkút.
Vizsgaidőszak ide, vagy oda, minden látogatáskor jöttek hozzám a lányok. Klári unokatestvérem pedig kanadai baby-dollokat és könnyű köntöst hozott be, hogy megkönnyítse a sok átöltözést a tornákra.
Sorstársakat talál ilyen helyen az ember, de még dominikaiakat is. A labdarúgó VB brazil-magyar meccset olyan hévvel drukkolták végig, hogy ilyent még magyar férfiaktól nem láttam!
Rövid ideig bent kezelték Asztalos Sanyit is, de csak hallottam, azidő alatt még nem nagyon mászkáltam. Hanem megismertem egy tizenkilenc éves littlés, érettségizett, nagyon értelmes, sőt tehetséges lányt. Levelet diktált tollba nekem, verseket is, mert görcsös kezével nem igazán olvashatóan írt. Rémes családi körülményeit mesélte el Kőműves Annamária és hamarosan követett mindenhová. Ismerőseim szerint túl erőszakosan. Én nem éreztem azt tehernek és nem is akartam cserbenhagyni. Már tudtam, a legtöbb littlés keres magának valakit, akiért rajonghat, és ez teljesen ártalmatlan ragaszkodás, csak sok türelem kell hozzá.
Előbb a Marczis lányokat látva, majd Pannit figyelve azt mondta a szokatlanul intelligens betegszállító, akivel jó nagy, baráti beszélgetéseket folytatottunk:
— Úgy látszik, maga nem tud úgy meglenni, hogy ne patronáljon valakit.
Alighanem az igazságra hibázott rá.
Panni szeretett volna bekerülni az Intézetbe és kért, hogy beszéljek az igazgatónővel az érdekében. Nem volt nekem semmi befolyásom, de megígértem, hogy azért megemlítem.
Mielőtt elbocsátottak az ORFI-ból az orvosok még kapcsolatot vettek fel a Honvéd Kórház Plasztikai Sebészetével, konzultálni az ödémás lábamról. Ki is jött hozzám Takács doktor, megnézett és közölte, hogy ezt bizony meg kell műteni. Megbeszéltük, hogy a vizsgáim előtt semmi esetre, de utána jelentkezem nála. Ennél jobb kilátásra vágytam, de nem mondtam nemet.
A lányok júliusban Harkányba készültek, jó lett volna velük menni ismét, de az utókezelés akkor még nem fejeződött be. Augusztus elsején jöttem ki az ORFI-ból, a fájdalmaktól megszabadítva és a baleset előttinél könnyebb mozgással, felerősítve. De villamosra soha többé nem voltam képes felszállni. Rá se tudtam nézni!
A nyári szünetből azonban maradt egy hónapom onnét egyenesen haza vihetett a mentő.
~~
Összeszedtem, és levélben elküldtem minden igazolást — balesetemmel kapcsolatban — az Óra-és Ékszeripari Vállalatnak. Árpi ment be a központba érdeklődni. Üzenték, hogy megkapták, minden jót kívánnak, visszavárnak, ha meggyógyultam.
Baran Terike, órástanuló társam a hivatalos és iskolai ügyek mellett egy tragédiáról is írt nekem. Szakoktatónk, Szabó bácsi otthon az ereszcsatornát tisztítva leesett a létráról. Olyan töréseket szenvedett, hogy sajnos nem is élte túl a balesetet.
A megrendítő hír mellett a műhely új helyre költözéséről is beszámolt.
Egy régi, Ozoráról elszármazott órás barátom pedig beszélt Vályi tanár úrral, vele üzente, hogy szeretettel kíván gyógyulást.
Otthon ott folytattam, ahol tavasszal félbehagytam. Hímzéseket vállaltam, de az órás tankönyv vált fő olvasnivalómmá. Nem tűnt könnyű olvasmánynak, de már megérintett a szerkezetek működésének a titka.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: Adminguru
