Attól a perct?l fogva, hogy a padláson megszületett a felismerés, Amálka pontosan tudta, hogy nincs mit tenni.
Megsütötte az utolsó négy mézeskalácsot, kevéske ruháját egy batyuba kötötte, leült a kályha melletti kisszékre, és várta, hogy hazatérjen a családja.
A gyerekek, ahogy beléptek az ajtón, megérezték a bajt. Nem szóltak egy szót sem, csak némán anyjuk köré ültek.
Nem sokkal utánuk megérkezett a Favágó is, nem szólt egy szót sem, beállította a sarokba a baltáját, és csatlakozott a többiekhez.
– No, mi történt? – kérdezte vidáman.
– Az történt, hogy összementem – állt fel Amálka, a kisszékr?l. – Összementem, és ti észre sem vettétek.
A gyerekek b?nbánóan tekingettek egymásra.
– Nekem nem t?nt fel – tréfálkozott a Favágó.
– Neeem? – emelte fel a hangját kétségbeesve Amálka. – Hiszen már az asztal tetejéig sem érek!
– No, jól van – ölelte át a Favágó -, ez nem a világ vége.
Hanem ezúttal olyan történt, ami addig soha.
Amálka eltolta magától a Favágót és csendesen bejelentette:
– Elmegyek.
A gyerekek, mintha csak erre vártak volna, egymás nyakába borultak és hangosan zokogni kezdtek.
– Ugyan hova mennél? – ámuldozott a Favágó.
– El. El innen.
Amálka benyúlt a köténye zsebébe, el?vette az utolsó négy mézeskalácsot, szétosztotta a gyerekei között, majd magához ölelte ?ket.
– Nem hagylak el benneteket, de most el kell mennem – mondta, és kifújta az orrát egy Pille Pannás papírzsebkend?be.
– Tudjuk… tudjuk… – bólogattak sírva a gyerekek, és ?k is kifújták az orrukat egy-egy Pille Pannás papírzsebkend?be.
– Ígérem, ha szükségetek lesz rám, mindig ott leszek mellettetek.
– Tudjuk, tudjuk – szavalták kórusban, mert Amálka sosem ígért nekik olyat, amit ne tartott volna be.
Mivel már nem volt mit tenni, Amálka fogta a kis batyuját és elindult az ismeretlenbe.
A gyerekek körülállták a Favágót és hosszan nézték az ajtót, amit becsukódott Amálka mögött.
*
Használjon ön is Pille Pannás papírzsebkend?t! A tündéri, nyomott mintás figurák feledtetik a bánatot! Egy csomag, melyben tizenkét különböz? mintájú zsebkend?t talál, most akciósan, mindössze tizennégyezerötszázhuszonkét forint!
*
Amálka csak ment, mendegélt az ismeretlenbe, a könnyeit?l nem látott tovább az orránál. Legszívesebben azonnal visszafordult volna, mikor a mézeskalács kerítés utánakiáltott:
– Gyere vissza!
A mézeskalács házikó is bánatosan feljajdult:
– Gyere vissza!
De nem volt mit tenni! Amálka már elindult és lábai makacsul vitték el?re. Szeretett volna félni, de olyan nagy volt a szomorúsága, hogy nem fért el benne a félelem. Várta ?t a zajos világ, az embertömeg, és a posztmodern társadalom.
Mikor az utolsó Pille Pannás papírzsebkend?t el?vette a köténye zsebéb?l, Amálka leült az erd? szélén, hogy utoljára kisírja magát.
– Nem hiába dolgozott éjjel-nappal a Favágó! – szipogta. – Most Pille Pannás papírzsebkend?be fújhatom az orrom. Micsoda bolond vagyok én! Micsoda istenverte bolond! Hiszen megvolt mindenem: négy gyönyör? gyerek, dolgos férj, mézeskalács házikó! Mit akarok még?
Amálka észre sem vette, hogy ott áll el?tte egy kislány, és nagy, okos szemeivel ?t figyeli.
– Azért jöttél el, mert kicsi vagy – csacsogta ártatlanul. – A feln?ttek pedig nagyok. Meg kell n?nöd!
Amálka letörölte az utolsó könnycseppet is az arcáról és a kislányra mosolygott.
– Látod, már el is felejtettem – gy?rögette a zsebkend?jét zavartan Amálka. – Elfelejtettem, hogy feln?tt vagyok és hogy mennyire összezsugorodtam. Igazad van. A gyerekeknek mindig igazuk van. Meg kell n?ni… Újra és újra – tette hozzá elgondolkodva, majd megsimogatta a kislány fejét, és elindult a város felé.
Legutóbbi módosítás: 2008.12.14. @ 11:00 :: Pozsa Ágnes
