A király esküje arról is szólt, hogy megvédi az országot a küls?, és a bels? ellenségt?l. Erre esküdött a Szörényi bán is, és ebben a szellemben pergette életének folyását. Ulászló mellett állt a másik király, az V. László elleni harcban, és mellette állt a teker?dz? török kígyó elleni küzdelemben. Persze nem volt ez teljesen ingyen, mert az ura b?ségesen jutalmazta h?séges segít?jét. Így lassan a legels? embere az egész lapos Tiszántúlnak, és a havasokkal díszített Erdélynek. A z?rzavaros magyar világban ez a terület a szokatlan rendet képviselte, köszönhet?en a gazda törekv? irányításának. Kellett ehhez nem kis elszántság, és rengeteg munka. Tudta ezt az asszony is, ezért mindenben ura mellett állt, és szó nélkül viselte a gyakori egyedüllétet. Most pedig eljött a kérlelhetetlen id?, készülni kell a törökver? hadjáratra, ezért a király hívó szava. Hunyadi magának sem vallotta be, hogy ideig-óráig tudja nélkülözni a zsibongó csatateret, de életének mozgató rugója mégiscsak, a folyamatos katonai lét volt. Ezt örökölte apjától, ezt hordozta mélyen magába temetve, és nem menekülhetett el?le.
– Meséljen nekem a csatatéri napjairól egy keveset – kérlelte Erzsébet. Ez is olyan jó volt, hogy asszonyával mindent megbeszélhetett. Most ott ültek a vendéglátó kolozsvári házában, a kellemes meleget árasztó kemence mellett, békésen, csecsem?jük édes álmát ?rizve.
– Mit is mesélhetnék, asszonyom? Elég kemény az élet a hadban. Gyakran még a sátrak felverése sem sikerül, ilyenkor a szabad ég alatt alszunk, mi katonák – tekintett asszonyára a hadba készül?. Az pedig láthatóan aggodalommal hallgatta. Szeretett volna szépeket hallani a hadi életr?l, hogy nyugalomban válhasson el a férfitól. Talán megérezte ezt az is, így egészen más hangon folytatta a beszámolóját. Szinte harsogó vidámkodva.
– Most nagy hadra készülünk, talán a legvégs?re, így aztán id?ben megszervezünk mindent, még a sátrak felállítását is – mosolygott, hogy a szavai élességét elvegye.
– És nem fog éhezni, fázni, megsebesülni, és igyekszik majd haza? – az asszony jómagát is nyugtatni próbálta a kérdéseivel. Érezte ezt a férj is, ezért b?szen igenelt.
– Igen, igen, nem lesz éhezés, és fázás sem, és igyekszem haza, gondolataim minden este veled lesznek kedves – simogatta meg a feléje nyújtott kezet. Hirtelen eszébe jutott a holló a gy?r?vel.
– És a holló ?rzi Mátyás álmát? És ki imádkozik rajtunk kívül érette? – szinte hangosan gondolkodott, de a kérdései nagyon is visszhangra találtak.
– A másik holló ?rzi álmát, és imádkozik érte, uram. Tudom jól, hogy mi végre jött a világra. Nagyúr lesz bel?le, és a hollók népe, az ?si magyar szerzetesek segítik éltében, imádkoznak érte minden este, támogatják, tanítják, ha kell.
– Jó anya vagy Erzsébet, és jó feleség, vigyázz magatokra, tanítsd a gyermekeket, és dolgozz soktornyú otthonunkon! Szívem minden távollév? estén nálad kereng majd. Egy darabig csak csendben ültek, hallgatták a nagyterem zaját. Zizegett a szalma, köhécselések, tüsszögések, nevetések, id?nként hangoskodó szavak zavarták meg elmélkedésüket. Már besötétedett, újra a fáklyák világítottak, és kormozták a valaha fehér falakat. Lassan mindenki elhelyezkedett éji álmára. Másnap hajnalban korán indult az élet. Még sötétlett az ég, amikor Hunyadi és vitézei útra keltek. Ropogott a fagyos hó lovaik lába alatt. Csak úgy süvített a februári szél, kevergetve a szállingózó havat. Nem is esett jól kibújni a meleg hodályból, mégis tizenöt férfi indult el, lélekben felkészülve az újabb küzdelemre. Fáklya világított kezükben, néha egy kis meleget adva egyébként fagyó arcuk felé. Lassan a fekete éjt felváltotta az egyre világosodó nappali fény. A határ alján, a zöld level? erd?k mögött rozsdásodott, majd bíborlott a téli nap, ver?fényes szikrájával elárasztva az úton lév?ket. Nem kellettek már a fáklyák, hisz kiderült. Még nem tudhatták mi vár rájuk, így a ragyogásban gyönyörködve, vidáman szaporázták lovaik lépteit. Hogy a halál szele ott csapdosott körülöttük, nem érzékelték. És mi van, ha érezték volna? Ezek a férfiak ?sid?kt?l fogva arra születtek, hogy csatában halljanak meg. Így azután a sors nyílt lapokkal játszott, nem csapta be ?ket. Csak a név élhette tovább gazdáját, de ?k még ezt sem tudhatták. Bár ha tudják, az sem jelentett volna semmit.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:00 :: P. Szabó Mária
