H.Pulai Éva : Márkus László – egy különc játékos

Egy cirkuszi akrobata ügyességével egyensúlyozott a ripacs és a magas rangú m?vész között. Nemcsak a színpadon vagy filmvásznon játszott, hanem mindenütt.
Márkus László rajongott a színházért, vagy ahogy Vámos László jellemezte találóan, “mindent tudott a színházról, ? maga volt a színházââ?¬Â.

 

„A Márkus”, így emlegették és emlegetik még ma is kollégái és közönsége.
Mindig színész akart lenni, mert úgy érezte, erre a pályára született. A jómódú polgári családba született fiút a tanulás nem nagyon foglalkoztatta, saját bevallása szerint apjának, aki a szül?k válása után fatelepet gründolt Szegeden, „egész erd?be került”, hogy egyik osztályból átengedjék a másikba. Még gyerekként megfogadta: „ha színész lehetek – akkor nekem az életem sikerült -, akkor én csak ezzel akarok foglalkozni”.

 

Játszani, játszani, játszani

Életének minden percét, mozzanatát a játék töltötte ki. Különc játékos volt, olyan, mint egy nagy gyerek, aki imádta, ha szeretik, és duzzogott, ha a kritika megfeddte. A játék éltette mindenkor: a nyilas uralom alatt, amikor édesanyjával együtt 12 alkalommal kísérték a Duna felé, a f?iskolán, 1951-t?l a Debrecenben töltött hat esztend? során, és a Madách Színházban is, amelynek 1957-t?l egészen haláláig a tagja volt.

Nem egyszer?en csak elfogadta a közönség és a szakma szeretetét, a népszer?séget, hanem lubickolt benne! „…azt szeretem a népszer?ségben, hogy ha nincs margarin, én akkor is kapok.” Egyik kedvenc kollégan?jével, Kiss Manyival a fárasztó el?adások után gyakran a nyakukba vették a várost, és nevetgélve rótták az utcákat, szórakoztatva egymást és az utca közönségét.

A játékot azonban mindig „halálosan” komolyan vette. Maximalista volt mindenben, s másoktól is elvárta a tökéletességet. Már a rendelkez? próbán folyékonyan tudta a szövegét. Vérig sért?dött, gyakran hisztizett, dühöngött, ha valamelyik kolléga késve és hiányos szereptudással érkezett, vagy egy jelmez nem volt megfelel?. Ezek a dühkitörések azonban sosem bántó szándékkal születtek, kizárólag a „tökéletes alakítás” érdekében, amit a szakma számos elismeréssel (Jászai Mari-díj, Érdemes- és Kiváló m?vész), és a legmagasabb kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal (1983) is honorált.

A tökéletes Molnár-színész

Sokoldalú m?vészként ugyanazt a magas szakmai színvonalat hozta színpadon (Fösvény; Koldusopera, Pygmalion),  filmben (A meztelen diplomata, Az ötödik pecsét), tévéjátékban (A Hanákné-ügy, Kaviár és lencse), zenés darabokban (Csárdáskirályn?, Maya,), szinkronszerepben (Béni, Kukori) és rádiójátékban is. Egyszer egy gyerekeknek szóló hangjáték felvétele után így szólt kollégan?jéhez, Komlós Jucihoz: „Juliskám! Mondd meg nekem, de ?szintén! Milyen voltam, mint vadmalac?”

Minden m?fajban hiteles volt, mert hitt a színház erejében, a rá váró feladatban. Mindig talált benne valami kapaszkodót, egy ötletet, mozdulatot, vagy szót, ami megindította a fantáziáját, és kifogyhatatlan játékszenvedélyét. „Moliére-t is lehet modernül játszani. Nem kell ehhez modern ruha, a léleknek kell modernné válnia, vagyis – visszatérek kedvenc kifejezésemhez – ?szintén megmutatkoznia.” – nyilatkozta egyszer.
Szinte minden pórusából, mozdulatából áradt a játékosság. Kiváló beszédtechnikája, pontossága, elegáns könnyedsége, humora, stílus- és formaérzéke tette ?t kiváló „Molnár-színésszé”. A Doktor úr el?adása után a kritika mennybe vitte, az Olympiában a szerz? feleségével, Darvas Lilivel játszhatott együtt. Az Egy, kett?, három cím? darabban Nelson szerepében bámulatos fizikai és szellemi er?r?l téve tanúságot, egyhuzamban közel másfél órát töltött a színpadon..

Bár megszámlálhatatlan külhoni (Csehov, Gogol, Moliére, Shakespeare, Brecht) és magyar szerz? (Molnár, Hubay, Kálmán) darabjában lépett fel, mégis leginkább élete szerepálmában, Turai (Molnár Ferenc: Játék a kastélyban) megformálásában teljesedett ki igazán. Ez volt az ? jutalomjátéka. Még betegségével küszködve is a tökéletességre törekedett.

A filmezést és a televíziózást – csakúgy mint a színházat – imádta: több mint száz film- és televíziós szerepet játszott el. Értékelte a m?fajt: „Ma az egyetlen eszköz, amely igazán nagy népszer?séget képes biztosítani. Az ember megjelenik egy kis marhaságban, és ötmillió ember látja… másnap a közértben, színházban, az utcán kétmillióan szólítják meg: milyen jó volt abban a kis marhaságban.”.

„Tengerparton áll a tölgyfa, színarany lánc csüng az ágain…”

Csehov Három n?vérének paródiája, Körmendi János tollából óriási siker volt. Még sok év eltelte után is elementáris er?vel hatnak benne Márkus gesztusai, hangsúlyai és csendjei, szállóigévé vált mondatai: „Tengerparton áll a tölgyfa…” Annyira nagy hatású volt, hogy az eredeti Csehov-darabot le kellett venni a repertoárról, mert a néz?k a kabaréjelenetre gondolva kuncogni kezdtek, amint megjelent a színen, s így a csehovi átszellemültség egy pillanat alatt elszállt.
A nemrég elhunyt egykori osztálytárs és kolléga, Körmendi János így nyilatkozott róla: „Márkus László a közéletben, a magánéletben és a legbens?bb fantáziavilágában is színész volt. A vallása is színész, temploma a színház.”.
Gálvölgyi Jánost Márkus hihetetlen vitalitása, energiája ny?gözte le, és mint azt egy 1996-os interjúban elmondta: „…pályámon engem a Laci nagyon sokáig kísértett, mert nagyon er?s hatással volt rám, aztán nehezen, de elmúlt a „márkusizmusom”.

Szirtes Tamás rendez?nek valódi úriemberként maradt meg emlékezetében, aki „a pizsamát is úgy tudta viselni, mint a szmokingot.”. S, ha már a pizsamánál tartunk, bizonyára sokan emlékeznek arra a televíziós jelenetre, ahol Márkus egy szál pizsamában áll, és jellegzetes édeskés, senkivel össze nem téveszthet? „márkusi hangsúllyal” azt kérdezi partnerét?l: „Mi került ezen a fotelon ennyibe…?” Almási Éva így emlékszik vissza az egykori játszótársra: „Mindig el?ttem van a vidámsága, és az, hogy mindenb?l képes volt viccet csinálni. Egészen más hangulatban mentem be a színházba, ha vele játszottam.”

Mint a szilveszteri kabarém?sorok rendszeres el?adója, 1985-ben, betegen is mulattatni készül. A próbákat még fegyelmezetten végigcsinálja, bár néha türelmetlenül sürgeti a stábot, bajára hivatkozik, de végigkacagja és neveti a felvételt. Miután a vele készült jeleneteket leforgatták, megköszöni a stáb munkáját, és visszavonul öltöz?jébe. Ott találnak rá holtan, fél óra múlva. Teljesítette az utolsó feladatát is, és az öltöz? magányában távozik el a világból, 58 évesen. A szilveszteri m?sor már ?nélküle került adásba

Érdekességek

Színpadra lépés el?tt mindig elrohant a pénztárba, hogy megtudja, milyen „ház” lesz aznap. Kíváncsian kikukucskált a függönyön, melyik kritikus jött el az el?adásra.
Imádta a mozit. Kívülr?l fújta a gyerekkorában látott filmek szereposztását. Él? filmlexikonként tudta, ki mikor melyik filmben játszott, ki mit rendezett.
Szenvedélyes gy?jt? volt. Imádta a szépet, kedvelte az ékszereket, szeretett öltözködni. Gy?jtötte az öltönyöket, parfümöket, film- és musicallemezeket.
1960-tól beutazta Európát (Bécs, Velence, Párizs, London). Londonban háromszor is járt. Gyakran betért színházi el?adásokra is. Michael Caine, Laurence Olivier és Maggie Smith öltöz?jébe is bekukkantott. Udvariasan bemutatkozott és kezet is rázott a m?vészekkel, akik hirtelen nem is tudtak mit kezdeni ezzel a „furcsa csudabogárral”.
Hubay Miklós kifejezetten neki írta a Néró játszik cím? színm?vét. „Megteremti a csep?rágó császárt, és ugyanakkor a gondolkodó államférfit, a dührohamoktól elfutott eszel?st és a h?vösen kiszámítottat, megteremti azt a véres szeszélyt és elragadó játékosságot, ami a történelemben és ebben a komédiában Nérót jellemzi” -írja Márkus alakításáról Mátrai-Betegh Béla a premiert követ?en.
A „Bolond lány” cím? darabban, Sévigné szerepében, több mint négyszázszor, Brecht: Koldusoperájában Tigris Brown-ként 112-szer, Peter Shaffer darabjában a Black Comedy-ben 224-szer lépett a színpadra.
Kiváló énekhangja volt. Több hanglemeze is megjelent. Az egyiken például olyan népszer? dalok hallhatók, mint „A szívem megdobban” c. dal (Hajdú Júlia szerzeménye), vagy a Casablanca c. film betétdalának (As time goes by) Bradányi Iván által magyarrá varázsolt változata, a „Gondolj néha rám”.

Forrás: www.otvenentul.hu

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1132 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva