George Tumpeck : Csínyeim 3.

*

 

 

Jött a tanítás. Hazavittek. A házban én lettem az első számú közellenség. Főleg azután, hogy egy apró matematikai hiba következtében elárasztottam a lépcsőházat klórgázzal. Erről az anyagról tudni kell, hogy belélegezve a nyálban elnyelődik és sósav lesz belőle, de a tüdő hörgőit is azonnal roncsolja.

Kiszámoltam, hogy menyi savból tudok fölszabadítani egy liter gázt. Néhány nullát tévedtem. Hamar rájöttem, hogy baj van, mert köhögtem, prüszköltem és a tüdőmet komoly görcsbe rántotta. A klórgáz nehezebb a levegőnél, de a szobámat majdnem megtöltötte. Megjegyzem, a kísérlet után becsülni kezdtem a nullákat. Feltéptem az ajtót, ablakot, és kirohantam a folyosóra. A huzat a lépcsőház felé vitte a gázt. Mi a harmadikon laktunk,  onnan hömpölygött lefelé. A fél ház fuldoklott.

Később még készítettem füstbombákat, volt, amelyik csak füstölt, de volt, amelyik a belekevert kén miatt elviselhetetlen szagokat árasztott. Sikerült előállítanom olyan füstbombát, amit nem tudtam eloltani. Mert én ügyes vagyok. Szóval, amikor a szobám már félig volt füsttel, kivittem a lépcsőházba és, mint a távfutók, az olimpiai lánggal, lefutottam a kapuhoz, ott meg elrejtettem a kuka mögé. Becsuktam a kaput, és visszarohantam a lakásba, bezárkóztam. — Én kérem, otthon sem voltam!  

Nemsokára megjöttek a tűzoltók, mert az első lakó, aki kinyitotta a kaput, szembetalálta magát egy hatalmas füstfüggönnyel, ami szépen, komótosan hömpölygött az utcára. Tűzoltóink villámgyorsan akcióba kezdtek, és betódultak a házba. Én az erkélyről figyeltem az eseményeket és igazán nem értettem, miért kell egy kis füstből ekkora cirkuszt csinálni. Nemsokára megjelent a főtűzoltó, kezében egy füstölgő üvegecskével, ami — mintha megérezte volna, hogy megtalálták —, abbahagyta a füstölést. Mire anyámék hazajöttek a munkából, az utca újra csendes és jószagú volt, a madarak újra csicseregtek, és én mélyen hallgattam. 

Talán hetedikben történt, amikor még lehetett kapni benzines ampullát negyven fillérért. Az udvaron, szünetben egyet összetörtünk, meggyújtottuk és beleállítottunk egy lezártat. A melegtől fölrobbant, ettől mi nagyon boldogok voltunk. Majdnem mindennap ezt játszottunk és nem történt semmi baj.

Eljött a tél, már nem volt kedvünk a szünetben lemenni az iskolaudvarra. Az osztálytermeket akkor még cserépkályhával fűtötték. A fűtő reggel megrakta a kályhát szénnel, és az délutánig meleget adott. Hamar rájöttem — persze csak kísérletképpen próbáltam meg —, hogy ha a parázsba dobom az ampullát, az is fölrobban. Föl is robbant. Nem volt nagy durranás, de a szálló parázs nagyon tetszett.

Már jó pár napja játszottunk így, amikor az egyik tanár a legrosszabbkor jött be az osztályba. Az ampulla már bent volt, mi körbeálltuk a kályhát. A tanár láttán ijedtemben nem tudtam, mit csináljak, kivenni már nem lehetett, ezért gyorsan rázártam az ajtót. Hiba volt.

A zárt térben a robbanás miatt, hirtelen megnövekedett a nyomás, és leemelte a cserépkályha tetejét. A meglazult samott-tömbök bezuhantak a kályhába. A tanár blazírtan vette tudomásul. Azt mondta, a fűtő biztosan korán zárta le a kályhát.

Azért — mint ilyenkor általában mindig —, akad valaki, akinek jártatni kell a száját. Az egyik tanuló megjegyezte, hogy szerinte az általam bedobott benzines ampulla okozhatta a robbanást. Szóval jóanyámnak újra kellett rakatnia a kályhát, nem kevés pénzért. Azért nem rúgtak ki, csak egy másik osztályba helyeztek át.

Ott az iskola alagsorában volt a stúdió, ahonnan minden szünetben zenét sugároztak. Régi bakelitlemezekről, egy még régebbi lemezjátszóval. Egyszer az egyik tanár elmagyarázta nekünk a lemezjátszó működését, és szerkezetét. Nekünk még nem volt ilyen. Amikor a hangszedő résznél megemlítette, hogy egy kisméretű gyémánt az, ami a barázdákról leszedi a jelet, a szemem fölcsillant. Mint az aranyláz úgy futott végig rajtam:

— Nekem kell az a gyémánt! — Gyermeki elmémben ez hatalmas gazdagságot jelentett.

Minden nap, bent maradtam tanítás után és ellenőriztem a stúdió ajtaját, nincs-e nyitva. Egyik nap szerencsém volt. Bementem és kiszereltem a parányi, szabad szemmel alig látható kincset. Elrejtettem és nagyon büszke voltam magamra. Gazdag voltam. Mentem az ékszerészhez, aki jót nevetett rajtam, és kitessékelt a boltból. Szomorú voltam. Másnap lementem a stúdióba és önkent visszaadtam azt a vacakot. Anyámék csak a szülői értekezleten tudták meg, mi történt, mert ebben az időben nekem már nem adtak intőt. Belefáradtak. 

Ezek a történetek intő példák azok számára, akik gyermekáldáson törik a fejüket.

Minden csecsemőből lehet ilyen gyermek. Mert képzeljetek el egy nagyon rossz kölköt, akinek a szeme sem áll jól. Na, ez voltam én. Anyámék éveket öregedtek hetek alatt áldásos tevékenységemből kifolyólag. Még gyermek pszichológushoz is elvittek, mert nem akarták elhinni, hogy az normális, ami velem rendszeresen megesik. Szerintem rádöbbentek, hogy annak idején inkább moziba kellett volna menniük.

 

(folyt. köv.)

 

 

Legutóbb szerkesztette - George Tumpeck
Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem