Kallo Imola : Ã?Å¡tközben

Utaztunk a buszon. Ködös, csúnya ?szi nap volt. Vékony, hideg szél fújt, mely behatolt az ember csontjáig. Sokan voltunk. A nedves, nyirkos id?ben senkinek nem volt kedve gyalogolni. Még az is felgyurakodott, aki alig ment egy-két megállót. Kapaszkodtunk, ahogy csak tudtunk. Ki korlátban, ki az ülések támlájában. A sof?rt nem zavarhatta a tömeg, és az a tény sem, hogy alig tudunk megbirkózni a széles kanyarokkal. Komótosan döcögtünk végig a városon.

Amint keresgéltem a lábaimnak megfelel? helyet, hogy meg is tudjam tartani az egyensúlyom, és ne is tapossak le senkit, az el?ttem lev? ülésre figyeltem fel. Egy aprócska anyóka szunyókált ott, látszólag mit sem tör?dve a körülötte izg?-mozgó-csoszogó embertömegr?l. Sz?ttes ruhája, nagy fekete kend?je elárulta vidéki voltát. Lábánál lev? bogra kötött szatyorból csombor, kapor illata csapta meg az orromat, valahányszor úgy d?lt az autóbusz.

Szemben vele egy anyuka ült, gyerekkel az ölében. Szép, fiatal anyuka volt, nagyon csinosan felöltözve. Amióta csak felültek, egyre csak csörgött a telefonja, és hangosan kacarászva hosszas beszélgetéseket folytatott. Az ölében lev? emberpalánta csillag szemeivel állandóan figyelt. Minden mozgásra, minden új utasra felkapta a fejét, és alaposan megbámulta. Amint egy nagy üzlet színes kirakata el?tt haladtunk el, kezecskéjét az ablaküvegre támasztva szívta magába a sok látnivalót. Felnézett az anyukájára is, ujjával kimutatva az autóbuszt körülvev? csodás világra. Az anyuka egyet bólintott, megigazította a babán a kabátkát, és csivitelt tovább.

A következ? kanyarban figyelt fel a kislány a szemben szunyókáló nénire, mert az elhorkantotta magát. Csodálkozó tekintettel vette szemügyre, és meg nem rebben? szempillákkal egyre csak nézte. A néni megérezhette a kislány tekintetét, mert lassan felnyitotta szemeit, és körbetekintett. A kislánynak tetszett a reakció, amit látszólag kiváltott. Már-már mosolyra húzódott szájacskája, mikor a néni hirtelen lehunyta szemhéjait. A kislánynak igazi döbbenet ült ki arcocskájára. Méltatlankodva nyöszörögni kezdett és ujjacskáit édesanyja hajába túrta.

– Nem szabad, aranyom! – szabadította ki fürtjeit az anyuka. – Üljél szépen, mindjárt leszállunk.

A kislány ismét a nénit figyelte, aki ez id? közben megmozdult, és megigazította kend?jét. Lassan fordította fejét a kislány felé, és ebben a pillanatban tekintetük összefonódott. Csak ültek egymással szemben, az öreg és a fiatal. Évezredek kapcsolódtak össze tekintetükben. Szinte tapintani lehetett azt az energiát, amit a néni ebben a néhány pillanatban a kislánynak átadott. Lassan enyhülni kezdtek az id? mély barázdái a néni arcán, és rákacsintott a babára. A kislányból kitört a kacagás, és, mint egy friss, üde patak, végigcsörgedezett az egész autóbuszon. A hatás nem maradt el. Az emberek nyújtogatni kezdték nyakukat, a hang forrását keresve.

– Milyen szép baba! – súgta egy diáklány, és az anyukát majd szétfeszítette a büszkeség. Nagy puszit nyomott a kislány arcocskájára, de az mintha észre sem vette, egyre a szembelev? néni pillantását kereste. A néni lehajolt a szatyrához, és egy gyönyör? piros almát nyújtott a kislány felé. Az anyukát meglepte a gesztus. Megrázta hajkoronáját.

– Köszönjük szépen, nem kérünk – mondta, és hirtelen felállt. – Mi mindjárt leszállunk.

Ekkor ért be a busz a megállóba. Ahogy azt ajtók széttártak, özönlött ki bel?le az embersereg. Láttam, ahogy a néni keze ottmarad a leveg?ben, amint az anyuka, felkarolva a csemetéjét, kifurakodott a tömegen. Az ajtók becsapódtak, a kislány elt?nt. A néni mély sóhajtással engedte vissza karját. A busz ismét megállt, nekem is le kellett szállni. Amint visszatekintettem a bezáródó ajtók mögé, láttam, ahogy letette maga elé az almát és sírt.

 

Legutóbb szerkesztette - Kallo Imola
Szerző Kallo Imola 16 Írás
Dr. Kalló Imola vagyok, Németországban élek. Lelkem mélyéről kiserkenő forrás apró cseppjeit próbálom átadni. Van, hogy jobban sikerül, van, hogy kevésbé. De mindenképpen próbálkozom.