Mutnefer úgy érezte, hirtelen elhagyja az ereje. Megrettent a sivatagtól, megijedt attól, ami az ismeretlen városban várja. Mindketten reménytelve vágtak neki az útnak egy jobb élet reményében. Egy új otthont kerestek, ahol letelepedhetnek, ami befogadja ?ket.
Amikor elhagyták Neheb városát, Egyiptomban nagy volt a z?rzavar. Egész Kemet mint egy méhkas felbolydult: Merenré fáraó meghalt. A temetési szertartás után az utódja II. Pepi néven foglalja el a trónt. Amenmose és Mutnefer, Merenré halálhírére kerekedtek fel és indultak Menóferbe, hogy részt vegyenek a temetési szertartáson, valamint az új fáraó ünneplésén. Úgy tervezték, hogy Menóferben is maradnak. Letelepednek, hátha ott jobban megy majd soruk.
Amenmose egy elszegényedett kézm?ves Ahmose Pa-Neheb fia. Azóta hogy elvette Mutnefert, már kétszer árad meg a Nílus. Gyermekkel még nem ajándékozták meg ?ket az istenek.
Amenmose alacsony termet?, vékony de er?s, szorgalmas ember hírében állt. Barna szeméb?l melegség áradt. Gyermekkorában sokszor segített apjának, a mesterséget t?le tanulta. A családban egyedüli gyermek volt. Anyja korán elhagyta az itteni világot. Balzsamozására nem volt pénzük, ezért egy templomon kívüli, illegális balzsamozó m?helyben készítették fel Amenmose anyját a túlvilági életre. Ezt még ki tudták fizetni, de felemésztette minden maradék vagyonukat.
Amenmose és Mutnefer gyermekkoruk óta ismerték egymást, szinte együtt n?ttek fel. Mutnefer a szomszédos földm?ves család sarja volt, szintén egyedüli gyermek.
Szépsége már egész kicsi gyermek korában megmutatkozott. Ahogy teltek az évek, szépsége is úgy alakult és teljesedett ki. Karcsú dereka, feszül?, gömböly? idomai minden férfiszemet vonzott. Fekete szemében mindig ott bujkált a vidámság.
Gyermekként sokszor keresték egymás társaságát, nem csak barátok, hanem mintha testvérek is lettek volna. A fiú és a lány elég korán megtalálta a másikban a párját. Mutnefer családja valamivel jobb sorban élt, mint Amenmose és apja, de túl sok hozománya nem volt.
Miután egybekeltek, Mutnefer átköltözött a kézm?ves kunyhóba. Amenmose és Ahmose együtt dolgoztak és árultak a piacon, Mutnefer pedig az otthoni teend?ket látta el.
Merenré fáraó halála el?tt két dekáddal, egy reggel Ahmose Pa-Neheb nem kelt fel többé.
Mutnefer kevés hozománya éppen elég volt ahhoz, hogy habár nem templomban, mégis fel tudták készíteni az „igazhangút” a túlvilági útra.
Ez id? tájt fészkelte be Amenmose fejébe magát a gondolat, hogy elhagyja Neheb városát.
Mikor Merenré fáraó halálhíre elérte ?ket is, Amenmose végleg eldöntötte: a mennie kell.
Összeszedték kevéske holmijukat, majd hátrahagyva a szegényes, romos kunyhót csatlakoztak egy karavánhoz, amelyik Menófer melletti oázis felé tartott.
Összeszedték kevéske holmijukat, majd hátrahagyva a szegényes, romos kunyhót csatlakoztak egy karavánhoz, amelyik Menófer melletti oázis felé tartott.
A karaván továbbment észak felé, megcélozva egy közeli oázist.
Kiválva a kötelékb?l Amenmose és Mutnefer elindultak nyugat felé hogy elérjék Menófer városát.
Visszatekintve a sok tevéb?l, és még több emberb?l álló kígyózó sorra, Mutnefer arcán átsuhant az aggodalom árnya: most magukra vannak utalva a sivatagban. Elhagyták a nagyobb biztonságot jelent? karavánt.
Amenmose és Mutnefer egy darabig még álltak, és bámulták a távolodó karavánt.
A fiú megfogta felesége kezét, és nekivágtak a sivatagnak.
– Egy napi járfóföld és Menóferben vagyunk – szólt Amenmose – ne aggódj, a korsónkban van elég víz, és hát túl sok terhet sem kell cipelnünk.
Ezen a lány elmosolyodott, de szép, fekete szemében azért ott pislákolt az aggodalom.
Az aranysárga végtelen a lábuk el?tt hevert.
Elindultak hát, egyik d?nér?l a másikra haladtak.
A fejük felett a nap, b?ségesen osztotta a fényt, és a rettent? meleget.
A homok vakítón szikrázott. A horizonton, a homoktenger által visszalehelt h?ségt?l imbolyogva, hullámozva olvadt össze az ég és a föld.
Fentr?l a nap sugarai, mint törött üvegcserepek karcolták a koponyájukat, alulról a homok ezernyi tüskéi kínozták ?ket.
A süpped? homoktenger mindenegyes lépésüket könyörtelenül megadóztatta: lábfejük vörösen izzott a rá-ráboruló meleg homoktól.
A felkavarodó szemcsék rátapadtak izzadt testükre, amit a nap beleégetett a b?rükbe, elviselhetetlenné téve azt.
Minden lélegzetvétellel fullasztó, lomha h?gombóc áradt szét tüdejükben.
Amenmose nem engedte el Mutnefer kezét. Így mentek d?nér?l d?nére.
Mutnefer lelki támasza volt Amenmosenak. Valahányszor a fiú ránézett a lányra, er?t merített. Megszorította a lány kezét, és csak vitte egyenesen el?re, a remélt lehet?ségek felé. A vizet próbálták beosztani, amennyire lehetett. Amenmose egy-egy korty vizet elcsalt magától Mutnefer javára. Mutnefer ezt nem vette észre. Fáradt és elcsigázott volt már.
A nagy melegben, ami átjárta ?ket kívül-belül, a h?vös víz minden cseppje éltet? erej? volt. Amenmose figyelmeztette Mutnefert, lassan igyon, élvezze minden másodpercét. Mutnefer felemelte a korsót. A víz pici csobbanással az ajkához ért, egy-két vízcseppet hagyva az arcán. Amikor a h?vös korsó a szájához ért, bizserg? érzés szaladt végig a hátán. Majdnem elhitte, hogy fázik. Amint víz kiszáradt szájába jutott, élvezte, ahogy leh?ti és feloldja a szájpadlását és nyelvét, ösztönösen figyelte miként folyik lassan és komótosan végig a nyel?csövén.
Félúton járhattak, amikor Mutnefernek baljós el?érzete támadt. Felpillantott, és észrevette a horizonton kavargó szürke homokfalat. Szólt Amenmosenak, aki gyorsan keresni próbált valami menedéket. Nem túl messze t?lük, a fiú észrevett egy már jódeje elpusztult teve maradványait. Egyéb lehet?ség nemigen kínálkozott, ezért azonnal odaindultak. A homokvihar egyre közeledett, a forró szél egyre élénkült, hordta a homokot. Látni és lélegezni egyre nehezebben lehetett. Mikor a napégette, kiszáradt tetemhez értek, mögé kuporodtak, egy kisebb gödröt ástak a kezükkel, hogy minél inkább takarásban legyenek, a vihar el?l.
A homokvihar két elcsigázott összefonódó test felett tombolt. Hordta a homokot, marta, dörzsölte b?rüket. Egyre több és több homokkal fedte be a tetem mögött meghúzódókat.
Amenmose arra gondolt, ha a vihart túlélik, akkor el fogják érni a várost is.
A homok mindent betakart. Az epusztult állat csontjait, besz?r?dött a fülükbe, szemükbe, orrukba, a ruhájuk alá bújt. A vizeskorsó megtelt vele, felszívta a maradék vizet.
Mikor minden elcsendesedett, Amenmose alig tudott kikecmeregni a homok alól. Fáradt volt, a tagja sajogtak, minden érzékszerve megcsalta. Alig látott, minden imbolygott körülötte, a füle csak zúgott, a feje majd széthasadt az ismét ránehezed? h?ségt?l.
Mintha álmodna, minden csak úgy úszott szanaszét a leveg?ben. Minden bizonytalan volt, az id? folyamatosan lelassult számára.
Ekkor eszébe jutott Mutnefer.
Körülnézett és sehol nem találta, lenézett lábai elé és félve ásni elkezdett. Kaparta a homokot, ahogy csak maradék erejéb?l tellett. Annyi ereje sem maradt hogy sírjon, vagy pánikba essen. Magán kívül, gépiesen cselekedett. Csak ásott, és érezte, ahogy a fájdalom átjárja a lelkét.
Hogy mennyi id? telt el, nem tudta volna megmondani, id?érzékét is teljesen elveszítette.
Aztán egyszerre felnézett, és megpillantotta ?t.
Mutnefer friss volt, és szép, amilyennek mindig is ismerte. Nyoma sem volt arcán a meggyötörtségnek, vagy fáradtságnak. Szép fekete szemében újra megjelent az a félénk vidám csillogás.
Amenmose felállt. Odament hozzá. Megfogta a kezét, és újra elindultak.
A fiú megkönnyebbült bár, de valami furcsaság zavarta, amit nem tudott megmagyarázni. Annyira letört, és kimerült volt, hogy azt sem tudta igazából merre kell mennie. Önkívületében, teljesen Mutneferre hagyatkozott, aki könnyeden és ereje teljében kivezette a sivatagból.
Egy reggel Nahtnak a kertész, egy szolgájával elindult a palotába hogy felajánlja szolgálatait az új fáraónak. Nahtnak jól élt. Szorgalmával és tehetségével sikerült felkapaszkodnia annyira, hogy rangot és két szolgát is tudott magának venni.
Biztos megélhetést jelentett számára, hogy a városban már híre ment ügyességének és szerénységének. Nahtnak már benne volt a korban, de még mindig egyenes tartású, magas ember volt, aki a jólétnek köszönhet?en már enyhe pókhasat is eresztett.
Éles arccsontja, nagy orra, és nagy szemei tiszteletet parancsolónak t?ntek, pedig ? maga szerény és hallgatag volt.
Útban a palota felé Nahtnak megpillantott a földön egy emberi testet. Odasietett hozzá, lehajolt és megvizsgálta. Még éppen pislákolt benne az élet.
Nahtnak megbízta szolgáját, hogy a testet vigye a házába, amíg maga elsietett orvosért.
Már két dekád is eltelt mire Amenmose magához tért. Nahtnak állt felette és figyelte a fiatal fiút, mint költözik vissza belé a lélek.
Amenmose kinyitotta a szemét, tekintetét rajtafeledve, ránézett Nahtnakra. Kis id? elteltével tudatosult benne, hogy ismeretlen helyen van, egy ismeretlen ember áll felette.
– Ki vagy Te? – kérdezte Amenmose. – És hol vagyok? – szétnézett a szobában és újrakérdezett: – Hol van Mutnefer?
– Csak szépen sorjában! – szólt Nahtnak. – Te ki vagy? Hogy kerülsz ide?
– A nevem, Amenmose. Neheb városából jöttünk ide a feleségemmel Mutneferrel, hogy letelepedjünk. Átvágtunk a sivatagon, de homokviharba kerültünk, nehezen vészeltük át. Vizünk sem maradt, mert a homok elvette – magyarázta Amenmose.
– Ezek szerint nem egyedül jöttél? – kérdezte Nahtnak.
– Hol van Mutnefer?! – riadt meg Amenmose. Felült az ágyon körülnézett és kiáltott: – Hol van???
– Csak téged találtunk – szólt Nahtnak.
– De együtt érkeztünk! ?hozott ki a sivatagból – keseredett el Amenmose, és a gombóc már a torkában volt. Zokogni kezdett, mert akkor már tudta mi történt.
Mutnefert elvette a sivatag.
Hogy delíriumában látta ?t, vagy a lány lelke segítette ?t kijutni a sivatagból sosem tudta meg. Valahányszor a sivatag felé tekintett, Mutnefer ott állt valahol messze, és olyankor intett Amenmosnak.
Amenmose sokáig Nahtnak mellett maradt. A kertész felfogadta ?t. Amenmose lassacskán eltanulta a mesterséget, majd három áradással azután hogy Nahtnak befogadta, saját lábára állt.
A sivatagban egy kisebb karaván tartott Menófer felé. Pár tevéb?l állott csupán, egy keresked?, a fia, és három szolga hajtott öt tevét. A tevék b?ségesen megrakva, b?rökkel, finom ruhákkal, réz és ezüst tárgyakkal.
A fiú észrevett valamit a homokban.
– Apám, nézz csak oda! – kiáltott.
– Eredj fiú, hozd csak ide! – szólt a keresked?.
– Egy korsó! – mutatta a feje felé emelve a fiú.
– Na, csak hozd ide! – kiáltott a keresked?.
A fiú odavitte:
– Nincs benne semmi. Csak homok – mormolta maga elé a kalmár.
Kiöntötte a homokot, és az egyik tevén a csomagok közé rejtette.
– Majd eladjuk ezt is. Valakinek úgyis szüksége lesz rá – szólt a kalmár.
Valakinek úgyis szüksége lesz rá.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.08. @ 12:49 :: Dabóczy Gergely
