Bonifert Ádám : Satuba szorítva

Nyomtatás

Satuba szorítva

Mikor mellkasomban

a hideg egyedüllét

havazni kezdett,

s mint egy fájó menekültkép,

amit a jég ellep,

magamat úgy láttam,

hogy fagyott mez?n áll egy hóember –

éreztem, hogy aki vagyok, nem mer

fényre lépni, hogy el ne olvadjon.

Mikor a sóvárgás királysólymai

repítettek a soha-ki-nem-kötés felé,

s mint egy hányódó lélekveszt?

próbáltam nálad kiköt?re lelni –

tudtam, hogy aki vagyok, nem mer

tengerbe ugrani, hogy kiússzon.

Mikor a szerelmi párlatok

gyöngyözése  b?rünkön kicsapódott,

s az édeni pózok raffaelli modelljeire

vetítette vörös lángját a kandallót?z,

s mint barbár hordák vágtattak

ereinkben a várcseppek –

sajnáltam, hogy a satuba fogott id?

szorítását nem lazíthatom.