Pozsa Ágnes : Marcipán, a vérbeli író

– Mi lenne, ha békén hagynád azt a rohadt rádiót? ÁÃ???gy nem lehet zenét hallgatni!

Ha Marcipánnal utazunk valahova, akkor Marcipán els? dolga – miután beszállt a kocsiba -, hogy betesz egy CD-t, amin természetesen, az ? zenéje van. Ez egészen pontosan, azt jelenti, hogy biztosra veheted: valami olyasmi fog szólni, ami egyetlen, elcseszett kereskedelmi adón nem hallható.

   – Nyugi! Csak beállítom a hangszínt, aztán átadhatod magad az élvezetnek – dobott felém egy mosolyt, és zavartalanul tovább nyomkodta a gombokat.

   – Igazán nagyszer? lesz, ha a basszus végre jól szól, csak addigra a zenét?l is elmegy a kedvem!

   – Látod, ez a baj! Minél bonyolultabb egy szerkezet, annál valószín?bb, hogy mindenki másképp találja jónak. Épp, mint az embereknél. Az emberek is olyanok, mint a rádió. Minél egyszer?bbek, annál kevesebb baj van velük. Amíg egy rádión csak két gomb van, és semmi mást nem lehet vele csinálni, csak ki-be kapcsolni, meg beállítani a hanger?t, addig úgy jó, ahogy van. De ha már ennyi gomb van rajta, akkor ki kell használni a lehet?séget, és amennyire csak lehet, törekedni kell a tökéletes hangzásra, különben mi a fenének fejl?dne a technika?

   Azt hittem, már megszoktam, hogy Marcipán mindig a legképtelenebb magyarázatokkal áll el?, a legváratlanabb pillanatban, de rájöttem, hogy ezt nem lehet megszokni.

   – Szóval, akin két gomb van, azzal nincs baj! Az úgy jó, ahogy szól – motyogtam magam elé, és már nem is bosszantott, hogy közben folyamatosan cseszegeti a rádiót. – Ezek szerint veled is csak azért nehéz, mert bonyolult szerkezet vagy!

   – Vagyunk – szögezte le, mintegy mellékesen, és végre hátrad?lt az ülésen. – Na, most már jó!

   Egy darabig szótlanul haladtunk. Én megpróbáltam élvezni a zenét, de valahogy túlságosan idegen volt a dallam, vagy csak tele voltam az elhangzottakkal, és nem voltam elég nyitott a min?ségre. Mert Marcipán, természetesen, meg volt gy?z?dve arról, hogy a zene ott kezd?dik, amit ? hallgat.

   – Mit csinálsz pénteken? – kérdeztem végül, csakhogy beszélgessünk valamir?l.

   – Amit máskor. Semmit – vetette oda félvállról és közben aprókat biccentett a fejével a zene ütemére.

   – Eljöhetnél velem az Irodalmi Kávézóba!

   Kissé elhúzta a száját, majd lemondóan legyintett a kezével.

   – Nem, kösz! Inkább kihagyom!

   – Fel?lem – dünnyögtem esetlenül, és már bántam, hogy szóba hoztam a témát.

   – Neked sem kellene elmenned – jegyezte meg, és ett?l aztán végképp egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.

   És mivel szerencsétlennek éreztem magam, rögtön dühös is lettem, hogy mi a fenének játssza itt az agyát, ha nem jön el, hát nem jön el, de ne akarja megmondani, hogy én mit tegyek!

   – Már miért is ne kellene elmennem! – csattant fel a hangom, és magam sem értettem, mivel bírt már megint így felhúzni Marcipán.

   – Nincs szükséged rájuk – közölte egyszer?en.

   – Már hogyne lenne szükségem rájuk! Én is írok, ?k is írnak.

   – Ugyanmár! Valaki nem attól lesz író, hogy ír.

   Az volt a vicc, hogy éreztem: igaza van. Tudtam, mit akar mondani! Örökké veszekedtünk, de valami láthatatlan fonálon kezdett?l fogva össze voltunk kapcsolva, és értettük egymást.

   – Ah! Szóval, nem attól író valaki, hogy ír – ismételtem meg, csakhogy id?t nyerjek.

   – Semmiképp.

   Nyoma sem volt hangjában a bizonytalanságnak.

   – Akár hiszed, akár nem, én is napokban jöttem rá, hogy nem attól lesz író valaki, ha ír – néztem rá diadalittas mosollyal. – Az írás már csak egyfajta vetülete annak, hogy…

– …hogy leprás vagy! – vágott a szavamba Marcipán.

– Leprás – bólogattam egyetért?en.

– Tudod, hogy leprás vagy, és kész! Nem várod, hogy megsimogassanak, mert egy leprást senki nem simogat meg. Nem várod, hogy befogadjanak, mert egy leprást nem fogadnak be. Csak egy dolgot tehetsz: tudomásul veszed, hogy leprás vagy és megpróbálsz így élni. De ezek!

És szánakozva elhúzta a száját.

– Inkább egy cipészhez hasonlítanak, mint egy íróhoz.

– Azért ne légy olyan büszke a leprádra! Neked semmit sem kellett tenned azért, hogy leprás légy! Te, ezt csak így kaptad! Akkor születtél, mikor vörös volt az ég alja…

– Ennek semmi köze ehhez az egészhez…

Láttam, hogy megvillant a szeme, és ez roppant elégedettséggel töltött el.

– Nagyon is van köze! A legtöbb embernek ez id?be kerül, hogy rájöjjön, mit jelent leprásnak lenni. Mire rájön, már túl kés? ahhoz, hogy úgy tudjon élni, mint egy leprás. Inkább tet?t?l talpig betekeri magát gyolcsba, csakhogy ki ne derüljön róla a leprásság.

– Ha így lenne, akkor nem írnának ilyen szarokat! De ezek csak azért írnak, mert azt hiszik, ett?l rögtön értelmet adnak annak a szánalmas kis életüknek, de igazából semmi közük a leprássághoz. Akkor sem, ha nyakig gyolcsba teker?znek!

Még szerencse, hogy ilyen hosszú az út! – gondoltam magamban.

– Azért be kell látnod, nem élhet mindenki úgy, mint Te – egyik napról a másikra.

– Semmi baj! Nem is kell, hogy bárki is így éljen! Csak akkor ne mondja, hogy ? író, csak azért, mert írt néhány szánalmas könyvet. Tervezze szépen az életét! Tervezze meg minden percét, mert ezek azt hiszik, hogy az élet minden perce el?re kiszámítható! Ha sokat írsz, akkor majd jó író lesz bel?led, és ha jó író lesz bel?led, akkor sok pénzt fogsz keresni… Mint a cipész mester. Aki sokat dolgozik, az majd boldogul. Mi köze van ennek az egésznek az íráshoz? Arra is sajnálják az id?t, hogy öt percig figyeljék az életet!

Úgy ömlött a szó Marcipánból, hogy meg sem mertem szólalni.

– A múltkor jegy nélkül utaztam a vonaton. Nem volt pénzem, és esteledett is, de szerencsére már fél úton voltam, mikor jött a kalauz. Húúú, nagyon odavolt magától, hogy ? milyen fontos ember, úgyhogy le is szállított fél úton. Kiálltam stoppolni, persze tudtam, hogy úgysem vesznek fel. Ki a fene venne fel este egy szerencsétlent, nagy hátizsákkal, nyomorult ábrázattal. Egy órát fagyoskodtam, aztán visszamentem az állomásra, és felszálltam a következ? vonatra. Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam.  Arra ébredtem, hogy egy n?i hang többször is megismétli: “A jegyét legyen szíves!” Én meg üvöltözni kezdtem, hogy “nincs jegyem, hagyjon békén, leszállok a következ? állomásnál, csak hagyjon békén”, mire szelíden a vállamra tette a kezét és csak ennyit mondott: “Semmi baj! Csak maradjon nyugodtan. Semmi baj!” Abban a pillanatban érzetem, hogy van Kegyelem, és bárhogy van is, ezért kell kibírni. Azon a héten tíz verset írtam. Tele lettem valami olyan jó érzéssel, amit le kellett írjak.

– Azt hiszem, értelek -néztem rá, mikor elhallgatott. -Akik mindent a maguk erejéb?l akarnak elérni, azok nem tapasztalják meg ezt a Kegyelmet.

– A lényeget nem tudják: hogy van Kegyelem. De lehet, hogy igazad van! Nekem csak a leprám van, azért vagyok olyan nagyra vele. Ha jobban belegondolok, én is éppen olyan szánalmas vagyok, mint ?k.

– De legalább, te vérbeli író vagy! – mondtam, és igyekeztem, hogy érezze a hangomból: én így szeretem. Leprásan.

– Na, ja! Vérbeli író – sóhajtott fájdalmasan.

– Néha írhatnál valamit… Csak úgy, hogy legyen mit olvasnom.

– Néha majd írok.

 

Az út további részében nem beszélgettünk. Minek is? A zene elmondott mindent helyettünk.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pozsa Ágnes
Szerző Pozsa Ágnes 52 Írás
"Az élet ízét csak a bolondok ismerik" Ajar